2012.08.27. 11:52
Nézőpont: Az ország tortája
<em>Az ország tortájából kérnék – mondják a cukrászdában állók, sorra. Viszik, mint a cukrot, sikk lett megkóstolni, ismerni, dícsérni, ajándékba adni. Amelyik cukrásznak esze volt, az most csinált az idei ország tortájából, amely mákos-almás kompozíció, és nagyon finom. Lám-lám, nem kell olyan sok ahhoz, hogy valami sikeres legyen, egyben a miénk is, elvonhatatlanul magyar és nemzeti, megfogható, hétköznapi és mégis elvont, költői, hazafi úi kicsit</em>. <strong>Kiss László jegyzete</strong>.
Az ország tortájából kérnék – mondják a cukrászdában állók, sorra. Viszik, mint a cukrot, sikk lett megkóstolni, ismerni, dícsérni, ajándékba adni. Amelyik cukrásznak esze volt, az most csinált az idei ország tortájából, amely mákos-almás kompozíció, és nagyon finom. Lám-lám, nem kell olyan sok ahhoz, hogy valami sikeres legyen, egyben a miénk is, elvonhatatlanul magyar és nemzeti, megfogható, hétköznapi és mégis elvont, költői, hazafi úi kicsit. Kiss László jegyzete.
Akármennyire is a nettó nemzeti termék, kamatlábak, adósságráta és egyéb fogalmak bűvkörében éljük életünket. Tudjuk, hogy egy jó ország tortájától még nem fog előrébb rukkolni hazánk a befektetői rangsorban, de mégis, legalább nekünk jobb itthon egy kicsit.
Mostanság sok szó esik a magyar termékekről, a nemzeti értéknek számító produktumokról, a pálinkától a tokajin át a szalámiig.De ha tágabbra nyitom a kört, akkor a lovaglás, a lovak, avagy a turizmus mindennapjaiban földig koptatott csikós-gulyás hagyományok is ideszámítanak.
Az ország tortája egyszerű dolog, mert ha megvan az ötlet, bárki, aki szakember, elkészítheti, és hát jövőre jön a másik recept. A befektetés nulla, hiszen mindenki a saját cukrából, lisztjéből, almájából dolgozik. A többi nemzeti színű, nemzeti izű, hangulatú dolog már bonyolultabb, mert éltetésükhöz, fenntartásukhoz összehangolt, sok-sok évtizedes, az állami- és a magánerők együttműködése szükségeltetik. Nézzük a tokajit. Ha szigorúan veszem a hírnév megtartásáért az elmúlt húsz évben eleinte a külföldi befektetők tették a legtöbbet, a hazaiak tőke híján lassabban zárkóztak fel. De most sem mondhatjuk: e páratlan értékünk megfelelően védve, támogatva lenne. Tessék elmenni Tokajba és megnézni, milyen borokat is árulnak még tokaji néven, mennyire nem sikerült még azt a mércét egyeduralkodóvá, kötelezővé tenni, ami alatt nem lenne lehetséges a tokaji dűlőkben bort termelni. A lovaglás, lovászat sincs jó helyzetben: leszámítva a látvány és hobbilovardákat Magyarország, ma nagy túlzással sem nevezhető lovas országnak, pedig valaha az volt.
Most hallom hogy a gyulai kolbász is bajban van – pedig állítom: az is emblematikus magyar termék. És akkor a hollóházi kerámia még itt sincs a sorban. Nehéz ügyek ezek, mert itt minden pénzbe kerül, esetenként nem is kevésbe. Persze egy-egy ehető, látható, fogyasztható nemzeti szimbólum megmentése számos, de nehezen modellezhető bevételt is hoz, hiszen egy olyan ország abszolút érdektelen a látogatók szemében, amely nem tud ilyesmiket felmutatni. Nézzük csak meg az osztrákokat, hogyan ragaszkodnak a bécsi szelet, a császármorzsa és a Zacher-torta hírnevéhez.
Egyszóval jó dolog egy ilyen ország tortája, de szimbolikusan értelmezve, jó sokféle szeletből áll. De annyiból mégse, hogy ne bírnánk megcsinálni, fenntartani, megőrizni. Valami elkezdődött ebben az ügyben, s remélhetőleg folytatódik is, mert a gazdaság mehet még ennél is rosszabbul, meg jobban is, de ha egyszer elveszítünk valamit ebből a szeletből, azzal a tudással együtt, ami életben tarthatja, nincs az a pénz, ami képes gyorsan életre lehelni.
