„Miért nem találkoznak egymással?”

Miskolc - Az óvodaválasztással eldőlhet az ember sorsa. Az oktatási rend­szer szelektív – hívja fel a figyelmet egy előadás.A hiányzó padtárs címmel négy magyarországi város középiskoláiban – Sárospatakon október 18-án és 27-én – tart színházi nevelési foglalkozásokat érettségi előtt álló diákok számára az AnBlokk Egyesület, a Káva Kulturális Műhely és a Parforum Részvételi Kutatói Műhely. Az előadások a szolidaritás, a versengés és az iskolai szelekció témaköreit dolgozzák fel, részvételi színházi formában: a közönség véleménye is formálja a produkciót. Mi a céljuk? Bujdos Attila kérdéseire Oblath Márton szociológus, a program vezetője válaszolt.

- A hiányzó padtárs című fórumszínházi előadással kelet-magyarországi elitgimnáziumok diákjainak a figyelmét hívják fel arra, hogy halmozottan hátrányos helyzetből mennyire kilátástalan minőségi oktatást nyújtó középiskolákba bekerülni. Ez földrajzi probléma – csak Kelet-Magyarországon fordul elő –, vagy az oktatási rendszer nem megfelelő működése okozza?

Oblath Márton: Az oktatási rendszer egésze szelektív, ezen belül a városi oktatási rendszereknek jellegzetes szelekciós mechanizmusai vannak. Már az óvodaválasztás is eredményez olyan különbségeket a tanulók között, amelyek meghatározzák, hogy ki, melyik iskola milyen tanulócsoportjába járhat, s onnan milyen típusú és színvonalú középiskola milyen jellegű és erősségű tanulócsoportjába, onnan pedig melyik egyetemre juthat el.

- A produkciót az AnBlokk ön által jegyzett kutatásaira, és életútinterjúira alapozták. A tapasztalatuk szerint mik a szelekció legjellemzőbb okai? Az előadásukban több ilyet is mutatnak: hiányos, a diákvágyakra nem figyelő pályaorientáció, pedagógusi félelmek a rutintól eltérő oktatási gyakorlattól, előítéletesség.

Oblath Márton: A konkrét szelekciós pontokat már kutatások sokasága dokumentálta. Ilyen az óvodaválasztás, rugalmas beiskolázás (amikor azok maradnak vissza az óvodába, akiket korábban kellene kezdeni tanítani, csak más módszerekkel), az iskolaválasztás (ahol a felvételi tiltása ellenére játékos vetélkedőket tartanak a leendő tanítónénik, amelyekre ráadásul nagy arányban azok mennek el, akiknek az óvónő az adott iskolát javasolta), a tanulócsoportokba sorolás (mindig van jobb és rosszabb tagozat), a csoportbontással és nívócsoportokkal dolgozó általános iskolai oktatás (ami az osztályokban még egyenletesen osztja el a tanulókat, azonban a tényleges tanórákon már képesség – és társadalmi háttér szerint – külön csoportokban tanítja őket); a fejlesztő és gyógypedagógiai szolgálattások (amiket még ma is sokszor úgy biztosítanak, hogy kiemelik a fejlesztendő tanulót a tanóráról, amit persze később be kellene hoznia valahogy), a középiskola választása (ahol már mindenki ott folytatja a tanulmányait, ahol várhatóan „megállja a helyét”, ahol „be tud illeszkedni”, ahol „nem közösítik ki”). Ebből a szempontból különösen erős szelekciós pont a nyolc- és a hatosztályos gimnázium, ami másik térbe viszi a „tehetségeket” és szinte semmit nem ígér az „ottmaradóknak”. Az iskolák minősége azért sem lehet egyenletes, mert a jó képességű tanárok nem egyenletesen oszlanak el. A gyengébb iskolák gyengébb osztályainak tanulói gyengébb tanárokkal is találkoznak, így viszonylagosan egyre kevesebbet tudnak, s valóban egyre gyengébb tanulókká válnak. A legkevesebbet a legrosszabb iskolák tanulói tudják, az iskolarendszer pedig nem tudja, és nem akarja elárulni nekik (sem), hogy az ő középiskolai lemorzsolódásuk valódi oka a rendszer addigi szelektivitása. Ez a szelekciós rendszer erősen jutalmazza azokat, akik szüleinek iskolai végzettsége magas, és akadályozza azt a diákot, akinél a szülői iskolázottság alacsony. Vagyis az iskolák a maguk módján észlelik a tanulók közötti különbségeket, ezeket a különbségeket pedig egy-egy iskola - és még inkább: az oktatási intézmények összjátéka - egyenlőtlenséggé alakítja. Ez valamilyen mértékben minden oktatási rendszerre igaz, Magyarországon azonban különleges, hogy a szelekció nem csupán iskolán belül működik, hanem az iskolák közötti különbségek magyarázzák a leginkább a tanulói teljesítmények és később a munkalehetőségek különbségeit, miközben látszólag minden ponton a tanulók és a szüleik szabadon választhatnak, merre menjenek tovább.

- Négy városban, nyolc előadásban, körülbelül nyolcszáz olyan diák számára ajánlanak személyes részvételt az előadásban, akiknek feltehetően új helyzetet jelent majd szembesülni az iskolai szelekció önök által mutatott gyakorlatával. Mit remélnek ettől?

Oblath Márton: Az előadás olyan tapasztalatra mutat rá, amit minden tanuló ismer: nem látjuk, nem értjük azt a rendszert, amiben eldől a sorsunk, s ezzel együtt mindenki sorsa – vagyis az, hogy ki hol folytathatja a tanulmányait. A célunk azonban nem az, hogy jobban értsük a rendszert, és ügyesebben lavírozzunk benne. Hanem hogy észrevegyük: vannak, akik hiányoznak mellőlünk. Megmutatjuk azokat az okokat, amelyek egyeseknek – talán minekünk – kedveznek, ám másokat arra ítélnek, hogy „szabad akaratukból” ne juthassanak előbbre. A jó hírű városi gimnáziumokat azért választottuk az előadás helyszínéül, mert a szelektív városi iskolarendszerben van két olyan intézmény, aminek a tanulói a legkisebb eséllyel találkoznak egymással, ezek – köznyelven szólva – a városi „cigányiskola” és az „elitgimi”. Őket testesítik meg a színészek és a közönség. A hiányzó padtárssal olyan játékot akartunk létrehozni, amiben találkozhatnak egymással és arról gondolkodhatnak közösen, hogy ők voltaképp miért nem találkoznak egymással. És persze azon is, hogy vajon tehetnének-e valamit azért, hogy majd a gyerekeik találkozzanak egymással. Ebben a megközelítésben nincs szó arról, hogy milyenek a „cigányok”, sem arról, hogy milyen a nyílt rasszizmus. Viszont átélhető, hogy az érintkezés elmaradásával mindkét felet vesztesség éri. Ha néhány tanuló a közönségből folytatja a közös gondolkodást, lehet, hogy szolidárisabban dönt majd a gyerekeinek a beiskolázásakor, nem esik kétségbe, ha roma tanulók is megjelennek az iskolában, és nem menekül át másik iskolába. A kelet-magyarországi városokat pedig azért választottuk, mert az utóbbi időben itt erősödött meg a leginkább a nyílt rasszizmus. Persze, szükség van ezzel szemben a tiltó szóra is, de ha nem kapnak a diákok alternatív értelmezési kereteket, amelyek jobb magyarázatot adnak az észlelt különbségekre és konfliktusokra, mint a nemzeti radikálisok faji logikája, akkor ők sem fognak tudni vitába szállni a rasszista hangokkal.

- Mi történik, ha megmaradnak ezek a szelekciós mechanizmusok, okok és módszerek az oktatásban?

 Oblath Márton: Ma azt látjuk, hogy a döntéshozók a városokban, vagy az országban nem tudnak részt venni közös gondolkodásban olyanokkal, akik nem ugyanabban a burokban nőttek fel, mint ők, és – talán épp ezért – nem is akarhatják a szolidaritás intézményeit megerősíteni. A köznevelési rendszer kiépítése egyelőre úgy tűnik, hogy mindenképp erősíteni fogja azokat a szelekciós mechanizmusokat, amikkel ebben a darabban is foglalkozunk. Ezért is nagyon fontos ma, hogy ezen a színházi találkozáson keresztül lehetőséget adjunk a társadalmi összefüggésekről, azon belül az oktatási rendszerről való gondolkodásra.

ÉM