Beton repedéseiből a fűszál - Interjú: Györgyi Anna színművésszel

Miskolc - Nem sikerülhet az, amivé a világ akarja tenni az embereket – mondja a Blanche szerepében bemutatkozó Györgyi Anna.Tennessee Williams A vágy villamosa című színművét mutatja be a Miskolci Nemzeti Színház, Kiss Csaba rendezésében, december 1-jén, szombaton este 7-től a Kamaraszínházban. A Blanche Du Bois szerepében, vendégként fellépő Jászai-díjas színművészt, Györgyi Annát kérdeztük.

- Ebben az évadban vendégként lép fel Miskolcon, de úgy tudni, hogy a következő szezonban már az itteni társulat tagja lesz - követi az igazgatónak ide szerződött férjét, Kiss Csabát. Mi szólt a döntés mellett?

Györgyi Anna: A család szempontjai. Én a Pesti Magyar Színház tagja vagyok, a munkám a fővároshoz köt. Kibírnám így is ezt az öt évet, szakmailag fontos időszaka ez az életemnek, sok és jó feladatom lenne, de az hamar kiderült, hogy a gyerekeinknek nem jó így. A lányaink teljesen beleszerettek ebbe a városba. Valakinek mindig áldozatot kell hoznia, és én ezt most szívesen megteszem.

- Hogyan gondol erre az eljövendő időre? Nem csinál belőle titkot, hogy szeret a fővárosban élni, egy hónapnál tovább nem bírja Budapest nélkül.

Györgyi Anna: Kecskeméten születtem, de egészen kicsi gyermekkorom óta Budapesten lakom. Nagyon sokat beszéltünk erről a váltásról otthon. Ellene szólt, hogy nem szeretem a „rendező felesége”, az „igazgató felesége” helyzeteket. De aztán arra gondoltam, ennél én ösztönösebb vagyok. Fontos hogy együtt legyünk. Nagyon könnyen el tud úszni két ember élete.

- Viszonylag kevés fogódzót ad a pályája iránt érdeklődőknek a színészi vágyairól. Milyen szerepekkel lenne elégedett a következő években?

Györgyi Anna: Nincsenek szerepálmaim. Nem is tudom igazából, mi való nekem. Kacskaringós pályám volt - örülök, ha sokfélét látnak belém. Erre a helyzetre sincs elképzelésem – azt játszom majd, amiben gondolnak rám. A budapesti felpörgetett életet itt egy sokkal nyugodtabb, lassabb tempó váltja fel. Volt ilyen vágyam, biztosan azért is akarta így a jó Isten, hogy elgondolkozhassam erről az én sorsomról: kicsoda ez a Györgyi Anna, hol tart most, hová kellene és lehetne eljutnia.

- Először Blanche szerepében láthatja a közönség – A vágy villamosa című dráma rendezője a férje. Könnyebb, vagy nehezebb így önnek?

Györgyi Anna: A színpadon színésznő vagyok, otthon pedig a felesége. Soha nem kivételez velem, sőt a próbák alatt mindig azt érzem, hozzám sokkal szigorúbb. Valószínű, hogy így természetes: a feszültségét jó esetben azon vezeti le az ember, aki a közelében van, akit szeret. Ezzel én sem szoktam a környezetemet terhelni.

- Tennessee Williams hősnője az érzelmek szélsőségei között él – tud-e meglepetést okozni, olyat mutatni ebben a szerepben Kiss Csabának, amit sem férjeként, sem rendezőjeként nem tudott még önről?

Györgyi Anna: Ezt nem tudhatom. Sokat dolgoztunk együtt, de ez sosem folyik így össze. Otthon alig-alig beszélgetünk a szakmáról. Ezt a szerepet azért ajánlhatta nekem, mert úgy gondolja, hogy esetleg alkalmas vagyok rá. Amilyennek ő lát engem, amilyen szerinte vagyok: lehetek Blanche, ez a furcsa és öntörvényű nő. A házasságban egyébként nagyon sok a titok, nem kell mindent tudni a másikról.

- Ez a világ drámairodalmának egyik nagy szerepe. Fontos pillanat ez az ön életében?

Györgyi Anna: Nem tudok így gondolni rá, sem úgy, mint óriási megtiszteltetésre. Minden szerepben csak az érdekel, hogyan tudom én ezt megcsinálni a kollégák és a rendező segítségével. Itt nagyon jó kollégákkal dolgozunk együtt, nagyon jó és a színházról nagyon egyféleképpen gondolkodó emberekkel. Nem tudom még, milyen lesz az előadás, de azt tudom, hogy próbálni nagyon jó. Annyi lehetőséget kipróbálhatunk, annyi mindent megengedhetünk magunknak. És amikor közeleg a bemutató, el kell döntenie az embernek, mit hagy meg mindebből, mit enged el. Aztán jön egy új darab, egy újabb szerelem, próbák a végtelen lehetőséggel.

- Milyen lesz az ön Blanche-a?

Györgyi Anna: Csaba nem zsánert akart rendezni egy szédült tyúkról, aki rózsaszín ruhában jár-kel, sokat iszik és kacarászik, és akit elvisznek az elmegyógyintézetbe. Olyannak képzeli Blanche-ot, mint aki nem hagyja magát lenyomni, aki egyre kilátástalanabb helyzetekben is mindig újrakezdi, és aki vállalja, bármi történik is vele. Nem öntudatlan lény, mint akinek gyakran ábrázolják. Ez az előadás egyszerre figyel valamennyi fontos szereplőre: mindenkinek megvan a maga útja és a saját tragédiája – az ő viszonyaikon keresztül csillan fel ez a darab. Blanche a katalizátor, az élet hazugságaival szembesíti őket. Nem folytatható és nem is folyik semmi ugyanúgy, mint addig.

- Ez a mű nagyon sokat elárul az érzelmi végletekről. Mennyire érthető ez a drámai gazdagság a gyakran sivárnak ábrázolt jelenben?

Györgyi Anna: Mindig optimista voltam: nem sikerülhet az, amivé a világ akarja tenni az embereket - manipulálható, bármire felhasználható lebutított lényekké. Én a nyolcadik kerületben élek, de ott is a szépre és a jóra törekvő embereket látom magam körül, nem pszichopatákat. Próbálnak felnőni, mint beton repedéseiből a fűszál. Látom a sorsban a közös felismerését, az egymásra utaltság felismerését - attól, hogy megszülettünk, addig, míg meghalunk.

- Bujdos Attila -

 Névjegy:

Györgyi Anna (Kecskemét)

1985-1989 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanulója, Szirtes Tamás osztályában.

1989-1992 között a Madách Színház tagja.

1992-1993 között szabadfoglalkozású művész.

1993-1994 között az Arany János Színházban dolgozott. 1994-1997 között a Budapesti Bábszínház, 1997-1999 között a Bárka Színház, 1999-2009 között az Új Színház tagja volt. 2010-től a Magyar Színház színésze. Játszott a Centrál Színházban, a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban, a Pince Színházban, a Debreceni Csokonai Színházban, a Thália Színházban, a Szolnoki Szigligeti Színházban és a Szentendrei Nyári Színházban is.

Férje: Kiss Csaba drámaíró, rendező.

Két lányuk született: Kiss Anna Gizella, Kiss Léna(Forrás: wikipédia)

 Történet:

Tennessee Williams: A vágy villamosa

New Orleans egyik vegyes etnikumu negyedébe váratlanul megérkezik a jobb napokat látott úrinő, Blanche Du Bois. A Vágy nevű villamossal jött látogatóba húgához, Stellához, aki itt lakik férjével, a lengyel bevándorló Stanley Kowalskival. Ezen a környéken az emberek szinte az utcán élnek, az asszonyok átjárnak egymáshoz, a férfiak isznak és pókereznek, a kocsmából pedig egész nap kihallatszik a blues. Blanche előkelő idegenként vonul be a szoba-konyhás lakásba, és selyemruhában vedeli sógora whiskyjét. Stanley nyers és szókimondó férfi – a gyenge idegzetű, finomkodó nővel nem tud összeférni. A letűnt fénykor romjaiba kétségbeesetten kapaszkodó Blanche titkokkal, tragédiákkal és hazugságokkal teli múltat vonszol maga után, Stanley pedig módszeres kegyetlenséggel fog hozzá, hogy ezt a múltat ellene fordítsa.  

(Forrás: a Miskolci Nemzeti Színház ismertetője)