Interjú: Kapusi Krisztián történésszel, a megyei levéltár munkatársával

Miskolc - Mennyibe kerül a nehéz(ipari) örökség? A szakember szerint Miskolc 20. századi múltjáról a nehézipari örökség szóba hozása nélkül képtelenség beszélni.

A Miskolci Galéria immár második alkalommal – a múlt évben megrendezett „Miskolci képek, Miskolc-kép I. Fotográfia és emlékezet” című szakmai vita folytatásaként – műhelybeszélgetést szervezett nemrégiben, ahol egy asztal köré ültette a különféle tudományterületeken dolgozó, s a maguk eszközeivel városunk közelmúltjával foglalkozó szakembereket. Kapusi Krisztián történész moderátorként és előadóként vett részt az eseményen

Milyen problémákat vet fel a közelmúlt kutatása?

Kapusi Krisztián: Van egy erős törekvés arra, hogy miként lehet bemutatni a 20. századot úgy, hogy az elérhető, ismerős és vonzó legyen. Lényegében a kultúra is egy árucikk és akik hivatásszerűen foglalkoznak vele, azoknak kötelessége az is, hogy fogyaszthatóvá és elérhetővé tegyék azt. De adódik azonnal a probléma a személyes adatok védelme kapcsán. Ugyanis az, aki 30 éven belül halt meg, annak a személyes adatai - politikai hovatartozása, beosztása, fizetése, stb.. - nem lehet nevesítve. A közelmúltban aktív emberekről beszélünk, akiket a törvény - helyesen - véd. Azt kell vélelmeznünk, hogy ha nincs papírunk az ellenkezőjéről, akkor az illető nem járulna hozzá, hogy nevesítsük. Ez talán a "félmúltunk" vizsgálatának az egyik, ha nem a legnagyobb gondja.

Vonzó-e manapság a történelem a fiatalok körében?

Kapusi Krisztián: A történelem, mint középiskolai tantárgy nem vonzó. Nagyon nehézkes tanítani, hiszen adott a kerettanterv és abban haladni kell. A helytörténet jelenthetne egy olyan ugródeszkát, amellyel a történelmi érzékenységet meg lehetne alapozni. Ha a gyerekek a saját utcájukkal, kerületükkel, városrészükkel, és nagyszüleik sorsával kezdenék azt pedzegetni, hogy miről is szól a történelem.

Miskolc város részéről van-e kapcsolódási pont?

Kapusi Krisztián: Kiss Gábor alpolgármester is ott volt a kerekasztal beszélgetésen: ismertette, hogy miként lehetne foglalkozni a 20. századdal, a helytörténettel. De Kovácsné Szeppelfeld Erzsébet, a Földes Ferenc Gimnázium igazgató-helyettese, történelem szakos tanár is részt vett az eseményen. A végkövetkeztetés ennek kapcsán az volt, hogy rengeteg múlik a tanár egyéniségén. Ki az, aki időt akar találni a tanítási órán kívül és belül, hogy a történelmi érzékenységet és ráhangoltságot megalapozza egy kis helytörténettel, és élményrendszerrel. Szenvedély kell ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon. Szívügynek kell lenni, és elhivatottnak kell lennünk. Az intézményi keretek ugyanis a napi működésről és fennmaradásról szólnak. Nem lehet elvárni egy közgyűjteménytől, egy iskolától, hogy olyan energiákat mozgósítson, amely inkább egy-egy emberben van meg. Talán a civil szféra rendelkezik ezzel. Például az Észak-Keleti Átjáró, amely olyan hivatkozási alap volt ezen a kerekasztal beszélgetésen, ahol már vannak eredmények. Akár Pereces felfedezése, a perecesi szabadtéri színpad újjáépítése, és rendezvények szervezése egy olyan városrészben, amely némi túlzással az elmúlt években lekerült a térképről.

Miskolc ugyanakkor jó ideje keresi az identitását, az arculatát. Legutóbb például új logónk lett.

Kapusi Krisztián: Miskolc 20. századi múltjáról a nehézipari örökség szóba hozása nélkül képtelenség beszélni. A rendszerváltás utáni első évtizedben gyakorlatilag szőnyeg alá szerették volna söpörni Miskolc önképe kapcsán a nehézipart. Akik döntési helyzetben voltak akkoriban, leginkább a háború előtti polgári idillt, a szolgáltató- és kereskedő városi képet keresték. Furcsa, hogy miközben Miskolc a nagyvárosi jellegéhez ragaszkodik, és büszke erre tény, hogy nagyváros Miskolcból az 50-es évekre lett az összevonásokkal, "Nagy Miskolc" kialakításával és az erőltetett, elhibázott, borzalmas iparosítással. Nem értékítéletről van szó, hanem a helyzet kezeléséről. Mindeközben Nyugat-Európában a barna mezős beruházásokkal, az ipari turizmussal találkozhattunk...

Ha már nehézipar, akkor Vasgyár...

Kapusi Krisztián: Anno bölcsész oldalról indult a kezdeményezés, de összességében egy történész, építész, antropológus társaság fedezte fel magának a vasgyári kolóniát, a DIGÉP-et, amely nem egy szégyenfolt, hanem egyfelől a történelmi múltunknak egy kitörölhetetlen része, másrészt a nyugati példák azt a gondolkodást indították be, hogy egy vesztes helyzetet hogyan lehet termővé fordítani. De mára a szenvedély, a lelkesedés kevés. Ebből nem lehet további eredményeket kicsiholni. Már az egy óriási dolog, hogy például a Tudásgyár odamegy a Vasgyárba, és színjátszó- és helytörténeti csoportok vannak, hogy működik a Factory Aréna. Ezek komoly eredmények, de továbblépni innen anélkül, hogy valamilyen tényező belépne, akinek pénze és hatalma van és döntéshozói képessége, nem lehet.

Mégis: mit lehet kezdeni a Vasgyárral?

Kapusi Krisztián: A belváros - nyilván sokan vitatják amit mondok - , de valamilyen szinten rendben van. Azonban ha Miskolc fejlődni akar, akkor új városmagokra van szüksége. Miskolc és Diósgyőr között például óriási az űr, hiányzik még egy alcentrum. A Vasgyár ebből a szempontból alkalmas, adná magát. A város egyik húzókerülete lehetne, de funkciót kell találni neki. Ehhez viszont koncepcióra lenne szükség. Nem könnyű ügy... Milyen költséggel járna például a terület előkészítése arra, hogy az fejleszthető legyen? Ez innen kőkeményen pénzről szó.

ÉM-JLI