2014.01.15. 13:33
Jegyzet: A kirekesztett Gömöri
<em>Valamikor még a peronon se lehetett fényképezni, mert minden állomás stratégiai célpontnak számított</em>. <strong>Szántó István jegyzete</strong>.
Valamikor még a peronon se lehetett fényképezni, mert minden állomás stratégiai célpontnak számított. Szántó István jegyzete.Van Miskolcon egy csodálatos olasz, neoreneszánsz stílusú Gömöri pályaudvar, s alig látjuk. El van dugva, be van kerítve. A végül csak megépült közúti felüljáróval teljesen kirekesztődött a belvárosból. Nézegetem az 1899-ben átadott többre érdemes állomás régi kiszínezett képeit. Mozgalmas, pezsgő, élettel teli lüktető pillanatok. A mozdony kéményéből karikákban száll a fűst, az összefonódott kerekek körül párás gőz gomolyog. Ha nagyot hallanék is a fülembe cseng a mindig fekete lokomotív jellegzetesen szuszogó, dohogása. Még azt is odaképzelem, hogy egy vasutas hatalmas kalapácsával, a régi jó szokás szerint, a kerekek csengését, bongását ellenőrzi. Egy borongós hétköznap délelőtt, nemcsak kedvet kapok, erőteljes késztetést érzek, hogy most rögtön körülnézek ott, a miskolci Gömöri pályaudvaron.
Egyébként nem egyszer jártam erre még utazóként is. A hatvanas években szenet pakolunk a hátsó vágányoknál a haverokkal, vagononként 140 forintért. Csuda jó buli. Csuromvizesen, izzadtan, kormos képpel, remegő lábbal, feltört tenyérrel a hömpölygő tömegen áttörve, betámolyogni a restibe. Ki, merne a munkában megfáradt dolgozókra, ránk szólni. Végig sörözzük az estét, jut még bablevesre és taxira is. S most öt évtized után újra itt vagyok, magánál az állomásfőnök asszonynál. Még szóhoz se jutok, amikor hatalmas dübörgés tölti be a csaknem öt méter magas irodát. Ez vajon melyik járat lehet, kérdezem Halász Mónikát, aki egy igazi vasutas dinasztia tagja. Mamája, Halász Lászlóné is sokáig volt ugyanitt helyettes vezető. Mónika, az asztali óráján azonosítja a szerelvényt. Ez a 10.45-ös kazincbarcikai személy. Különös, hogy karórát nem viselhet, mágikus kisugárzása miatt minden időmérő megáll mellette. Nehezen hiszem el, de bebizonyítja. Rögtön hátrébb húzom a székemet. Biztos, ami biztos, s már csak a drága órámat lesem, hogy jár e még.
Itt egyébként Mónika nélkül is megállt az idő. A hajdani nyüzsgő vasúti személyforgalomnak nyoma sincs. A külső vágányoknál is csak gabonát rakodnak a kocsikba. Mindössze hárman lézengenek a huzatos váróban. A büfé, a jegypénztár örökre bezárt. Járnak a vonatok Ózd és Bánréve irányába, de a hajdani elegáns csarnok elszomorító állapotban van. Mónika megmutatná az utoljára 1956-ban létesített forgalmi irodát, a manuális váltókkal, de minek. Fotózni itt úgy se szabad. Még ma sem. A rendszerváltás óta bevezetett régi tányérosok helyett visszakapott új színes sapkájukat viszont fel is próbálhatom. Így tudom meg, hogy melyik szín milyen beosztást, rangot jelent a MÁV hierarchiában.
Valamikor még a peronon se lehetett fényképezni, mert minden állomás stratégiai célpontnak számított. Ez biztos, mert amikor Georgij Tyimofejevics Beregovoj űrhajós, katonai pilóta, a csillagváros legendás parancsnoka Miskolcon jár, titokban vezet ide az első útja. Baráti körben súgja, meg a kíváncsiság hozza ide, mert a világháborúban, sűrűn bombázta ezt a környéket. A program nem volt hivatalos, viszont hallhatom, Beregovoj elégedett. Látjátok, eszünkbe se jutott ezt az épületet romba dönteni. Ez madártávlatból is szépnek tetszett, mondja.
Leltározzunk! Petrik János csaknem tíz évig vezette az állomást. Korábban Pommer Zoltán és Stélik Péter volt itt az állomásfőnök. Mónika ismerte az elődöket, büszke rájuk, s nem hiszi, hogy ez lenne a MÁV úgynevezett elfektetője. Fájlalja, hogy az épület pusztul, s nem jut pénz a kidűlő félben lévő ablakok felújítására. Ismeri minden zugát, elmondja a pályaudvar jó része már lakatlan.
Husonyicza Gábor nyugalmazott állomásfőnök, vasúti történész, az északi térség vasútvonalainak megszállott kutatója mindent tud. Ő meséli, az első világháborúban a közeli laktanyákból innen indulnak a katonák frontra. Sok sírást, szívhez szóló tragédiát érhettek meg ezek a koromszürke vaskos falak. A világégés után a kitelepített magyar menekültek évekig laknak itt a pályaudvaron veszteglő vagonokban. Utána a történelem megismétli önmagát. A második világháborúba is itt szállnak vonatra a vágóhídra küldött katonák és munkaszolgálatosok. S a környékbeli zsidókat is innen deportálják a koncentrációs táborokba. S a megmaradtak ugyancsak itt lépnek először, újra magyar földre. Majd a „málenkij robotra" is ugyanitt vagonírozzák be a szerencsétleneket.
A jó hír sose késő, csak jöjjön. Rostás László, Miskolc városi főépítész úgy látja, ez a míves pályaudvar és a Búza tér szervesen összefüggő fontos csomópont. Terveket sző a két frekventált terület összekapcsolására. Szerinte, ki kell bontani ezt a vasúti épületet a mostani elszigeteltségéből. Vissza kell adni a városnak. Egy sétány, egy szépen parkosított út is megteszi, hogy ismét közel érezzük magunkhoz ezt az állomást. Mohó lennék, ha azt mondom, akár a villamos is járhatna erre. Úgy, mint régen, amikor az Ady hídnál elfordulva a vásárcsarnok előtt csörömpölve a laktanya után kanyarodott be Gömöri pályaudvarhoz.
