Nézőpont: Boldog, boldogtalan

Úgy emlékszem nem voltam boldogtalan diák. Sőt! Határozottan emlékszem, hogy így volt! Juhász-Léhi István jegyzete.A miskolci Herman Ottó Gimnáziumban nem is volt, nem is lehetett boldogtalan gimnazista. Ha azok is voltunk, nem a suli miatt, hanem sokkal inkább - többnyire - egy lány (vagy kettő?) tehetett róla. Azok, akik az életre oktattak minket úgy tették mindazt, hogy ne legyünk boldogtalanok. Nem rémlik, hogy lett volna mindenféle nevelési elv ennek kapcsán, "csak" tanítani szerettek, és szerettek minket. Talán ezért is van, hogy közel negyedszázaddal az érettségi után is tudom középiskolás tanáraim és osztálytársaim nevét. Akikkel a mai napig téma az a négy év, amiből évtizedekkel a Hermanos évek után is van mit meríteni.

Pedig bevallom nem voltam kitűnő tanuló. Nem nyertem országos matekversenyeket, és nem voltam külföldön tanulni. De volt helyette amatőr zenekar, színjátszó kör, versírás, túrák és életre szóló barátságok, kapcsolatok. Persze jó apám, amikor a félévi bizonyítványt forgatta mindig mondta, hogy "drága fiam, ez kevés lesz..." Úgy érzem nem lett kevés, de szerencsére ezt nem nekem kell eldönteni.

Boldogtalanság? Akkor, azon a májusi ballagáson éreztem négy év alatt először és utoljára. Amikor vége lett a Hermanos éveknek.

- Juhász-Léhi István -