Ifj. Vidnyánszky Attila: "Világos volt, hogy nem kezdjük kisminkelni magunkat"

Miskolc - Modern Csokonai. Színes helyzetek. Közös alkotás. Karnyóné, musicalben. Interjú: ifj. Vidnyánszky Attilával, a színművészeti egyetem végzősével, a Karnyóné című musical rendezőjével.„Nincs olyan, hogy a jövő színháza.” Ezt mondja. És ezt is: „amit mi képviselünk, az a figyelem és a lendület. Ez lehet a jövő. (…) Az egyetemi hangulatból azt kellene megtartanunk, hogy tisztességesen álljunk ki, és magunkról beszéljünk a színpadon.” Végzős színművészetisként előadást készített egy végzős zeneakadémista, Kovács Adrián Karnyóné című musicaljéből. Ifj. Vidnyánszky Attilával beszélgettünk.

- Mi tette annyira fontossá az ön számára a Karnyónét, hogy előadást készített belőle?

ifj. Vidnyánszky Attila: Édesapám rendezte ezt a darabot Beregszászban, én abban beugró voltam, Samuka szerepében. Többször láttam is az előadást, de a miénk teljesen más, mint az volt. Csokonai Vitéz Mihály szövege közel áll hozzám. Nem is tudom van-e még magyar költő, aki ennyire modern, ilyen színes. Lenyűgöző, ahogyan ezekről a helyzetekről ír. Érdemes Csokonaival foglalkozni.

- Az előadást a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színészosztályával, saját osztálytársaival készítették. Ön ezt rendezőként jegyzi – ez egy új szerep?

ifj. Vidnyánszky Attila: Nem új a helyzet. Mindig is együtt dolgoztunk. Az egyetemi jeleneteink is közös munka eredményei. Amikor a Karnyóné című előadást készítettük, teljes értékűen mindössze négy napunk volt a próbákra. Nem maradt időnk rá, hogy azon filozofáljunk: miként viszonyulunk most ehhez a helyzethez, hogy én Márton László tanár úr engedélyével rendezhetek. Nem is fontos az ilyesmivel foglalkozni.

- Előre tudta, milyennek szeretné megmutatni Kovács Adrián Karnyónéját, vagy rendezés közben a partitúra vezette?

ifj. Vidnyánszky Attila: A zene vezetett minket. Mindig elmondom: ez Kovács Adrián diplomamunkája, amelynek az alapanyaga a Karnyóné. Mi egy koncertet csináltunk. A munkánkat teljesen meghatározta az adott helyzet: nem volt rá pénz, idő, és nem is vagyunk zenés osztály. Tehát tudtuk: valamilyen „szegényes” formát találunk ki együtt. Ehhez jöttek a zenészek, ehhez jött a kórus. És ez által született meg valami egészen különleges, amit nem is kellett kitalálni. Így adta magát a helyzet.

- Az előadásuk sikeres, a kritika szeretné, ha sokak színházi élménye lehetne. De önök mindjárt diplomáznak – ez befolyásolja az előadásuk sorsát?

ifj. Vidnyánszky Attila: Ez a mi Karnyónénk. Csak abban a formában működik így, ha a mi osztályunk adja elő. Ahogyan diplomázunk, ez a produkció is eltűnik. De így szép: játszottuk néhányszor, ennyi van benne.

- Ez is a tanulás része – mit tanultak belőle?

ifj. Vidnyánszky Attila: A közös alkotás élményét eddig csak kisebb közösségben éltem át. Most itt van ez az ötven fiatal ember, ugyanabból a korosztályból, akik összefogtak. Ez nagy erőt adott! Emellett szinte lényegtelen is, hogy milyen maga az előadás. És fontosak persze a kapcsolatok is, hogy mi, színészek, zenészekkel dolgozhattunk együtt. Lehet, hogy harminc év múlva is együtt dolgozunk majd. Sokat számít, ha nem akkor találkozunk először.

- Mi az előnye még, ha a színház – az előadóinak is – korosztályi élmény?

ifj. Vidnyánszky Attila: A legnagyobb előnye, hogy nem kell fölösleges köröket futni. Világos volt, hogy nem kezdjük kisminkelni magunkat és nem húzunk kosztümöt. Nem félünk az egyszerűségtől. Mi a saját tapasztalatainkkal, a saját élményeink alapján így tudjuk lefordítani a saját nyelvünkre Csokonait. Nekünk, huszonéveseknek ezt tudja mondani ez az anyag, és a hozzá írott zene.

- Ez a saját élmény magában foglalja azt a tudást, amit a mestereiktől kaptak, vagy a saját személyiségük a maga nyers valójában szabadult fel ebben az előadásban?

ifj. Vidnyánszky Attila: Természetesen az is visszaköszön a játékunkban, amit a mestereinktől tanultunk. De a tőlük való tudást is le kell fordítanunk a saját nyelvünkre. Biztos vagyok benne egyébként, hogy a mestereink ebben az előadásban is pontosan tudják majd, mi az, amit tőlük kaptunk. A színésztársaimmal nagyon ragaszkodtunk egy időben ahhoz – néhányan ma is hiszünk ebben –, hogy közösen sokkal nagyobb erőt képviselünk. Közösen a színpadon is sokkal jobban tudunk létezni, mint egyénenként. Hogy közösen kell megteremtenünk a helyzetet, amiben a játék létezik. Ugyanez történik itt is. Ha egymásra figyelünk, egymást erősítjük.

- Önök a jövő színészei. Amit és ahogyan csinálnak, arról elmondható-e, hogy a jövő színháza?

ifj. Vidnyánszky Attila: Szerintem nincs olyan, hogy a jövő színháza. A színház mindig ugyanolyan. Mindig ugyanazokat a kérdéseket boncolja. Mindig ugyanarról próbál beszélni. Amit mi képviselünk, az a figyelem és a lendület. Ez lehet a jövő. Félő, bekerülve egy-egy társulatba ez eltűnik, és mi is járjuk majd annak a társulatnak a rögös útját. Ezt a lendületünket kellene megtartani, és azt a hitet, hogy kíváncsiak vagyunk és játszani akarunk mint a kisgyerekek. Az egyetemi hangulatból azt kellene megtartanunk, hogy tisztességesen álljunk ki, és magunkról beszéljünk a színpadon.

- Ez lenne a munkának az a fajta öröme, amiről ön egy interjúban olyan naiv állapotként beszélt, amely azt is lényegtelenné teszi, ami egyébként a világban van?

ifj. Vidnyánszky Attila: Azt sokszor elmondtam, hogy mi nem Csokonai Karnyónéját adjuk elő, hanem az most a játékunk alapanyaga. Az a fontos, hogy játszunk, hogy ne felejtsünk el csodálkozni, tudjunk rajongani a színházért és fontos legyen, hogy azt nem egyedül csináljuk. Nekem a munka öröme azt jelenti, hogy együtt és egymásra figyelve képviselünk valamit. A legnagyobb hiba, amit a világból észreveszünk, hogy az emberek nem figyelnek egymásra. Ha megvan a figyelem egymás iránt, az a legcsodálatosabb. Hihetetlenül jó érzés ennek a részese lenni.

- Bujdos Attila -