És egyre gyorsabban követték egymást az események. Már nem volt kiszállás

Miskolc - Megtörtént egyáltalán? Siker volt vagy kudarc? Vállalható-e ma a múlt? Rendszerváltókat kérdeztünk.Huszonöt éve, 1990. március 25-én tartották a több mint negyven év utáni első szabad választást Magyarországon – ez biztosította a békés átmenetet az állampárti Kádár-rendszerből a többpárti demokráciába. Erről az időről kérdeztük az Észak-Magyarország kerekasztal-beszélgetésének résztvevőit. Az akkori történések fontos, meghatározó helyi szereplőit hívtuk meg, akik különböző pártokban szolgálták az átalakulást. Meghívásunkat Balázsi Tibor, a Magyar Demokrata Fórum volt országgyűlési képviselője, Latrán Béla, a Szabad Demokraták Szövetsége egykori szervezője és politikusa, valamint Tompa Sándor, az első itteni Reformkör szóvivője, az MSZP későbbi országgyűlési képviselője, jelenleg a Demokratikus Koalíció tagja fogadta el. A beszélgetés szerkesztett változata.

- Mi volt az a körülmény, ami miatt a szabadságot, a személyes részvételt választották a demokratikus átalakulásban?

Tompa Sándor: Ha a világban történetesen megállt volna az idő, a változás akkor is megtörténik Magyarországon. A vitathatatlan tények ezek: az 1988-tól 1994-ig tartó időben új pártok jöttek létre, szabad választás volt, a politikai rendszer megváltozott, kialakult a parlamenti demokrácia, lettek garantált szabadságjogok. Mindez addig teljesen elképzelhetetlen volt. Én ebbe a folyamatba annak köszönhetően keveredtem bele, hogy az MSZMP-ben, amelynek tagja voltam, a ’80-as években megmutatta magát a reformszárny Pozsgay Imre és más, fiatal politikusok vezetésével. Ez nem hagyta érintetlenül az állampárt tagságát. Ez vezetett odáig, hogy ezen a bázison létrejött az MSZP. A miskolci eseményekben a számomra az a máig meghatározó élmény, hogy megismerhettem olyan, a változás iránt elkötelezett értelmiségieket, akikről addig nem is tudtam. Például, akikkel most egy asztalnál ülünk.

Balázsi Tibor: Nyilván nem mondok vele újat, de a rendszerváltoztatás története, és benne a saját szerepem története sem 1990-ből, hanem korábbról datálódik. Beszélnem kell itt is Berecz Józsefről, aki a Nemzeti Parasztpárt lapjának, a Szabad Szónak az újságírója volt egykor, a koalíciós időkben, és aki a Parasztpárt emlékét ápoló Veres Péter Társaság tagjaként, a ’80-as években azt a feladatot kapta, alakítsa meg itt is a társaságot, és vigyen magával egy ifjú embert, egy olyan nemzedéktársat, aki folytatni tudja, amit egykor elkezdtek. A Veres Péter Társaság Budapesten a Rakpart klubhálózat részeként, a Bem rakparton működött. Az első lakiteleki találkozó idején hallgattuk az előadásokat, és az egyik szünetben Jóska bácsi egy sötét folyosón bemutatott Furmann Imrének. Ennek a találkozásnak a folytatása volt számomra, amikor 1988 januárjában Imréék miskolci lakásán egy megbeszélésen huszonvalahányan zsúfolódtunk össze. Ott volt Für Lajos, Lezsák Sándor, Németh Zsolt, Kövér László, és egy csomó helyi értelmiségi – a többségüket nem is ismertem. Levetítették a videót az első lakiteleki találkozóról. Ezek az első olyan élményeim, amelyek engem azokhoz kötnek, akik azt gondolták: az ország, a térség megérett a változásra.

Latrán Béla: Én abból a szempontból kakukktojás vagyok, hogy akkoriban a munkám miatt nem Miskolcon éltem. A fővárosban a Szabad Kezdeményezések Hálózatával – az SZDSZ közvetlen elődjével – kerültem kapcsolatba. Geológus barátaim vittek el a Jurta színházba – ez volt az akkori ellenzék egyik fontos találkozóhelye. Ott léptem be – az MDF-nek és az SZDSZ-nek is a tagja voltam. Ez lehetséges volt akkoriban. Azt is láttam, hogy kevesen vagyunk. Minél több pártba lépünk be, annál nagyobbnak tűnik az ellenzék. A politika régóta, egyetemista korom óta érdekelt, de az eseményekbe végül is inkább csak belesodródtam. Mint valami muszáj-Herkules. A szabadság hiányán kívül a szovjet csapatok ittléte is borzasztóan zavart. Úgy éreztem, a rendszerváltás egyben szabadságharc is. Magyarországnak vissza kell nyernie a szuverenitását. Emlékszem: 1989-ben mennyire tetszett Orbán Viktor szövege a szovjet csapatok kivonásáról. Láttam, hogy a rendőrök az emberekkel szimpatizáltak. Lehetett látni, hogy itt már nincs megállás. Hogy miért az SZDSZ-t választottam? Ez volt a legradikálisabb párt. 1989 késő nyarától már itthon voltam. A lakásomon alakult meg a helyi SZDSZ. A párt tevékenysége itt elsősorban arra korlátozódott, hogy a tagságot növelő tömegrendezvényeket szervezzen. Később, de még a 90-es években megkérdezték tőlem, utólag nem szégyellem-e, hogy az SZDSZ-be léptem be. Nem láttam-e előre, mivé fajul? Akkor azt válaszoltam: ha nem léptem volna be, ha akkor nem csináltam volna semmit, azt szégyellném, és azt is, ha most is ott lennék.

Balázsi Tibor: Szegény Sándornak nem sok mondanivalója van 87–88 ügyében… Miskolcon 1988. március 6-án volt az első hivatalos vidéki fórum, a magyarság esélyeiről, Furmann Imréék lakásán. Hangsúlyozottan a legalitás igényével. Akik ott voltak, szabad emberként, szabad elhatározásukból, miskolci polgárokként mentek oda. Minden sarkon rendőrök álltak, sok mindenkit igazoltattak. Én azért nem voltam ott, mert az egyetemen, ahol egyéves szerződéssel dolgoztam tanársegédként, a tanszékvezetőm behívott. Tudták, mi a helyzet velem, a titkosrendőrség felbontotta a leveleimet, lehallgatta a telefonomat. Azt mondta, ha el merek menni, vagy tartom a többiekkel a kapcsolatot, nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ezt elmondtam Imrének, aki azt felelte, „jó, akkor ne gyere el”. Nyáron viszont elkezdtük szervezni a második lakiteleki találkozót, ahol kilencedmagunkkal megalakítottuk az MDF miskolci szervezetét, és 1988 decemberében, karácsony előtt megjelentettük a Miskolci Fórum című újságot. Olyan emberek írtak bele, mint Csengey Dénes, Fekete Gyula, Csurka István, aki egyébként azt mondta: a Miskolci Fórum nem egy lap, hanem egy kivont kard. 1956 után az volt az első olyan kiadvány, amelyet szabadon szerkesztettek. Imre hivatalos engedélyt szerzett hozzá. Saját magunk osztogattuk az utcákon, az aluljárókban. Igyekeztünk nem félni.

Tompa Sándor: Még annyit: a rendszerváltoztatás pártokhoz kapcsolódik ugyan, de miként próbáltam is érzékeltetni: a nyolcvanas években szellemi pezsgés indult Miskolcon, az egyetemen is fontos rendezvényeket tartottak. Olyan kezdeményezések voltak, mint a teaház, vagy a többnyire Soltész Erzsébet kolléganőm szobájában működő politikai klub. Az itteni beszélgetésekből is lehetett tudni, érezni, hogy valaminek történnie kell. Kellett ez a pezsgés, az MSZMP-ben is, mert az állampártban kétség kívül voltak keményvonalas politikusok, akik mindent megtettek a változások fékezése érdekében.

- Melyik volt az a pillanat, ha volt ilyen pillanat, amelyik egyértelművé tette az önök számára: lesz rendszerváltoztatás?

Latrán Béla: Több ilyen pillanat is volt. A 85-ös monori ellenzéki találkozó. A Mozgó Világ című folyóirat főszerkesztőjének, Kulin Ferencnek a leváltása. Lengyel Zoltán, Bíró Zoltán, Király Zoltán, Bihari Mihály kizárása az MSZMP-ből mutatta a régi rendszer meggyengülését: voltak, akik kockázatokat vállaltak a változásokért.

Tompa Sándor: Igen, 1985 után több jel is utalt rá, hogy valami fog történni.

Balázsi Tibor: A számomra legfontosabb gondolatokat Csengey Dénestől hallottam, a miskolci sportcsarnokban rendezett nagygyűlésen, 1989. június 15-én, a Nagy Imréék újratemetése előtti napon. A Kádár-rendszerről és Kádár népe kapcsolatáról beszélt. Hogy miért tudott ez a rendszer 1956 után konszolidálódni, és ennek a konszolidációnak milyen hatásai lettek az egész országra. Dénes ilyeneket mondott: nagyon kevés olyan ember van ebben az országban, aki teljesen tisztán, az erkölcsiség teljes vértezetében nézhet szembe saját magával és a múltjával, mert elfelejtettük, mi történt ’56 november 4-e után. Jó volt a rántott hús, a hétvégi telek, a Trabant, de ez a hatalom és a nép közötti kiegyezés ára volt. Ez a kiegyezés vékonyodott el a nyolcvanas évek közepére, végére. És egyre gyorsabban követték egymást az események 1987 őszétől – már nem volt kiszállás. Újabb cikkeket kellett írni, újabb emberekkel kellett találkozni. Amit egyébként Béla Budapesten hallott 1989. március 15-én, az ellenzéki szervezetek tizenkét pontját, benne a szovjet csapatok kivonásának követelésével, azt Miskolcon én olvastam fel, két helyszínen is. Életem egyik legszebb napja volt. Ha van kitüntetett pillanata a rendszerváltoztatásnak, nekem ez a március 15-e mindenképpen az.

Tompa Sándor: Ebben egyetértés van közöttünk. Ez a március 15-e mutatta igazán, hogy megállíthatatlan a rendszerváltás.

- Minek tulajdonítható az, hogy miközben az előző rendszer kifulladt, felélte a tartalékait, a mából visszatekintve mégis csak kevés ember ügyének tűnik a rendszerváltoztatás? Félelem? Bizonytalanság? Érdektelenség?

Latrán Béla: Az idősebb korosztálynál beszélhetünk az 56 után történtek megismétlődésétől való félelemről. A fiatalabbak azonban azért maradtak ki szerintem, mert ügyesen politizált az állampárt. 1989–90 fordulójára szabaddá tette a sajtót, lehetett ügyekről beszélni, szervezkedni. Az emberek korábban leszoktak a nyílt politizálásról, eleve gyanús is volt a politika, szűk réteget érintett meg. Nem volt forradalmi helyzet, ami nagyobb tömegek személyes részvételét igényelte volna a folyamatokban. Az emberek a saját megélhetésükkel kapcsolatos ügyeiket intézték: megjelentek a gazdasági problémák, a kezdődő munkanélküliség. Ezeket a maguk teljességében Németh Miklós kormánya ráhagyta az első szabadon választott kormányra. Nem véletlenül mondják Antall József kormányát kamikáze kormánynak. Olyan döntéseket kellett hoznia, amelyekre nem volt felkészülve.

Tompa Sándor: Szerintem sem volt forradalmi helyzet. Ezzel együtt azért arra a szűkebben vett értelmiségen túl is rácsodálkoztak, hogy szabadabb lett a sajtó, el lehetett menni rendezvényekre. Csak amikor már megtörtént a választás, oda lettek a szabadsággal kapcsolatos addigi illúziók: jó dolog a szabadság, jó világútlevél, de a mindennapjainkat itt kellene leélnünk. A változással elkezdődtek az elbocsátások, a bizonytalanság, az egzisztenciális kiszámíthatatlanság ideje is. Az, hogy milyennek gondolták el az akkor szerveződött pártok a gazdaság és a tulajdonviszonyok átalakítását, az én emlékeim szerint nem nagyon érdekelték korábban a választókat. Egy csomó naivitás élt az emberekben, bennünk is. A szabadság megszerzése tűnt fontosnak, és lényegében így van ez ma is: amíg nincs szabadság, semmi sincs.

Balázsi Tibor: Ha a rendszerváltoztatás utólagos megítélése kudarcos, többek között annak tudom be, hogy a magyar politikai elit, mint már annyiszor a történelem során, nem volt felkészülve, vagy a felkészültségéből hiányzott nagyon fontos ügyek megítélésének a képessége. 1989-ben a HVG valamelyik számában nyilatkozott Tardos Márton, az SZDSZ akkori egyik legfontosabb gazdaságpolitikusa. Egy kérdésre azt mondta: az SZDSZ számára az a legfontosabb, hogy a gazdaság jól működjön, és egyáltalán nem fontos az, hogy kik lesznek majd új tulajdonosok, akik a gazdaságot működtetik. Így utólag nagyon sajnálom, hogy ez a mondat nem került be a magyar politikai döntéshozatal epicentrumába, és nem ekörül forgott minden vita, nem innen indult minden útkeresés. Mi a Magyar Fórum egyik akkori számában, Bogár László közgazdász részvételével próbáltuk ezt a mondatot értelmezni, hogy így van-e, és hogy mit kellene erről gondolnunk, nekünk, MDF-eseknek. Igenis, Magyarországon az lenne a fontos, hogy az állami tulajdon rendszerének lebontásával a nemzeti tulajdonosok sokaságának kellene megjelennie a hazai gazdaságban. Kijelenthetjük, hogy a magyar rendszerváltoztatás ebben az ügyben is megbukott, vagy legalábbis nem ért el a bukás közelinél jobb eredményt. Tudom, hogy ez nem válasz a kérdésre, hogy miért nem vettek részt tömegek a rendszerváltoztatásban, de szerintem a szabadság vágya sem érintette meg a tömegeket. Emlékszem, hetek teltek el annak idején úgy, hogy szűk körben állandóan arról beszélgettünk, miért nem söpri el az aktuális hatalmat a népharag.

Latrán Béla: Mi akkor úgy éreztük: Tardos Márton az SZDSZ-ben kisebbségben van. Még nem dőlt el, merre tart majd a párt, amelyben a szabad verseny hívei mellett azért ott voltak a baloldalibb gondolatokat képviselők, a társadalmi igazságosság és szolidaritás olyan tevőleges hívei, mint például Solt Ottília és köre, de ott volt például Tölgyessy Péter is.

- Hogyan ítélik utólag: amire ráhatásuk volt 1987–90-ben, a szándékaik szerint alakult-e?

Tompa Sándor: Amit 1987–90-ben elképzeltem, hogy legyen demokrácia, többpárti parlament, szabad légkör, az létrejött. A gazdaságot érintő kérdésekről azt gondolom: érdemes lett volna erőteljesebben kísérletezni a dolgozói tulajdon kiterjesztésével, és a mai eszemmel: a földkérdésben, az agrárpolitikában is más utat kellett volna járni.

Latrán Béla: Abszolút nem az történt, amit akkoriban a változásról gondoltam. A rendszerváltás a miatt lett kudarcos, hogy túlságosan nagy lett gazdasági téren a szabadság: megszűnt a rend, a központi hatalomnak nem volt ellenőrzése a gazdaság folyamatai fölött. Jöttek a nyugati szabadcsapatok, és lenyúlták a teljes magyar gazdaságot.

Balázsi Tibor: Mondja ezt egy volt SZDSZ-es.

Latrán Béla: 1991 tavasza óta nem voltam SZDSZ-es. Naivak voltunk. Azt hittük, ha átvesszük a nyugati politikai rendszert, kíméletet és segítséget kapunk a nyugatiaktól. De a nyugatiak úgy kezeltek bennünket, mint versenytársakat, miközben mi erre nagyon nem voltunk felkészülve. Ők úgy gondolták: mint a sportban, akkor kell játszani, akkor lehet győzni, amikor ők vannak helyzetben.

Tompa Sándor: Próbáljuk visszaidézni: minden, a rendszerváltozáskor indult új párt kapitalizmusban, piacgazdaságban gondolkodott.

Latrán Béla: Jobb lett volna, ha az állam jobban ellenőrzi a gazdaság átalakítását.

Balázsi Tibor: A politika etikája merőben különbözik a hétköznapok erkölcsiségétől. A politika alapvetően a következmények világa. Antall József is úgy gondolta, hogy a kilencvenes évek közepére, végére az Unió tagjai leszünk. Ehhez képest 2004-ben, éppen akkor semmivel sem magyarázható okokból lettünk azok. És miközben Medgyessy Péter már régen aláírta a szükséges okmányokat, a lengyelek még mindig a nemzeti érdekük utolsó morzsáit is védve kvótákról vitatkoztak. És, miközben ma ennek is köszönhetően Lengyelország nyugati fele a volt NDK éléskamrája, a mi térségünknek nem egyszerűen leszakadt, de deprimálttá vált – két évtizedes lemaradást kellene behoznia.

- Miként gondolnak a saját, rendszerváltoztatásban betöltött szerepükre?

Latrán Béla: Én a rendszerváltás nyertesének érzem magam. A feleségemet az SZDSZ-ben ismertem meg, akivel boldog házasságban élünk. A szakmai tevékenységemet is folytatni tudtam, huszonöt éve dolgozom – jelenleg ügyvezetőként – egy olyan cégnél, amelyik volt, mikor száz ember megélhetését is biztosította.

Balázsi Tibor: Annak idején a választókhoz írt egyik levelemben ez állt: ha majd egyszer értékelnem kell, mit csináltam a rendszerváltoztatás idején, és a két fiam szemébe kell néznem, akkor remélem, hogy tisztán, őszintén tehetem meg ezt. Tiszta lelkiismerettel, némi büszkeséggel vélekedek az akkori teljesítményemről. Szerencsés vagyok, lelkiismereti konfliktusok nélkül tudom ezeket az ügyeket kezelni.

Tompa Sándor: Úgy gondolom, ami történt, vállalható folyamat volt. Büszke vagyok arra, hogy részt vettem benne, ebben a formában. Remélem, száz év múlva úgy tanítják majd ezt a kort az iskolákban, hogy fontos idő volt, és voltak, akiknek volt bátorságuk megpróbálni a régi rendszert elbontani.

- Bujdos Attila -