Ami keletkezik, az elmúlik

Miskolc - Halál. Az élő és a holt tisztelete. Tanulható gyász. Változó világ, változó szokások.A nagyhéten tartott előadást a magyar néphagyomány halotti szokásairól a Miskolci Galériában Dr. Bodnár Mónika PhD, etnográfus, a Herman Ottó Múzeum munkatársa. A rendezvény témája elsősorban a nagypéntekhez kapcsolódik – ez a nap Jézus kereszthalálának emléknapja. A keresztények számára a legszigorúbb böjt és legmélyebb gyász ideje.

Átváltozás

Az etnográfus előadásában úgy írta le, hogy a hagyományos magyar társadalomban a halálról való gondolkodás alapja a hit: a halál nem megszünteti az élőt, hanem átváltoztatja. Minden, mindennel összefügg – a halál természetes velejárója az életnek: ami keletkezik, az elmúlik. És az elmúlásra mindenkinek készülnie kell. Az ezzel kapcsolatos tennivalók és szokások teljes és gazdag rendszert alkottak, amelyben a praktikum ugyanúgy megmutatkozott, mint az élő és a holt tisztelete – ennek a rendszernek éppúgy része a halálra való készülés, mint a haldoklótól és a halottól való búcsúzás. A gyász és a gyász feldolgozása. Mindez tanulható tudás, amelyet a közösség idősebb tagjai adnak át, és amikor szükség van rá, a tapasztalat hasznosul, hiszen mindenki tudja, mi a dolga ebben a rendszerben.

Egykor. Ma

A társadalom változásai a halotti szokásokat sem hagyják érintetlenül – mondta kérdéseinkre Dr. Bodnár Mónika. A kisebb közösségekben lassabb ez a változás, kevesebb szokás tűnik el. A népi kultúrából táplálkozik, és nagyobbrészt ma is élő, hogy a halottas ruhát előkészítik. Ugyanakkor régen magyar nyelvterületen egyedül a koporsós temetés volt elfogadott, s ma már többféle temetkezési forma létezik.

Nagyobb a változás – a hagyományos közösségek felbomlásával, a közegészségügyi szabályok változásával – például városi környezetben. A halállal kapcsolatos tevékenységek egy része iparosodott. Sok az előnye annak, ha arra szakosodott temetkezési vállalkozó végzi, amit régen maga a közösség tett meg, de ez nem könnyíti meg a gyászmunkát, a halottól való elbúcsúzást – teszi hozzá az etnográfus.

– Sokkal emberközelibb, ha ott segédkeznek a veszteséget szenvedő mellett a szomszédok, a barátok, a hozzátartozók. Ha megvigasztalni nem is tudják esetleg, de arra irányítják a figyelmét, hogy az élet: megy tovább.

Fontos változásként említette, hogy a halál ma inkább tabutéma.

– Nem beszélünk róla, nem visszük temetésre a gyereket, holott ez a hagyományos társadalomban még a halál természetes elfogadásának és a tennivalók tanulásának a része volt – hívta fel rá a figyelmet Dr. Bodnár Mónika.

A tabuvá válást az is magyarázhatja, hogy megváltozott a halállal kapcsolatos szükségszerű tennivalók, a kötelességek köre. Az élet már nem úgy természetközeli, mint a hagyományos társadalomban. A városi ember nem éli meg a természet körforgását, ezáltal a saját életét sem akként éli meg. De igaznak tartja azt is Dr. Bodnár Mónika, hogy míg a hagyományos társadalomban a halállal való szembesülésben egyszerre mutatkozhatott meg a halottnak kijáró végtisztesség, és az emlékezőknek az a gondolata, miszerint a halál velük is megtörténik majd, a mai ember számára inkább az utóbbi, a saját halálra való gondolás a hangsúlyosabb.

Felvetettük, hogy nem kizárólag a történeti érdekessége miatt lehetne fontos tudás a halotti népszokások köre, de a mai kor emberének is szolgálhatna viselkedésmintákkal. Hiszen, ahol a halál tabutéma, hiányozhat a követhető magatartási modellek köre is. Ha nem beszélünk erről, honnan tudhatnánk: mik a teendők, amikor eljön az idő. Mi a természetes viselkedés, hogyan kell és lehet a halálhírt közölni és fogadni, melyek a részvét szavai, miként osztozzunk a gyászban. Az etnográfus úgy látja, ha vannak családi összejövetelek, ahol ez téma, a működő minták is továbbadhatóak.

- Bujdos Attila -