A Légiós

Minden hajnalban ugyanabban az időben slisszant át a banános ládák között. Egyáltalán nem volt zavaró a január végi félhomályban, a karácsonyi fényfüzérek rekedtes dadogásában. Juhász-Léhi István jegyzete.

Amikor a légióban szolgáltam, megvolt mindenem, soha nem éltem jobban – mondta. A súlyos sebesülés azonban megtörte a férfit. Nem elsősorban fizikálisan, mert most is bárkit lenyomott volna, mint Ganxsta Zolee azt a pasast a céges bulin. Inkább lelkileg volt összezuhanva a Légiós. Így ismerte mindenki, ám fogalmuk sem volt, honnan jött. Nem is nagyon beszélt róla, udvariasan és rutinosan mindig úgy alakította a beszélgetést, hogy ne is adjon ki magáról semmit.

A három szál cigi plusz a nagy habos kávé kombó megvolt azzal a kis apróval a hajnal múltával. Kaja is jutott mindig, no meg levetett cipők kabátokkal. Rebesgették pedig, hogy van számlája, és utal a légió, így aztán nem is volt meglepő, hogy akadtak kullancsok körülötte. Vasárnaponként a templom előtt álldogált, amit kapott, azt a perselybe dobta. Megnyugtat a csend, ezért szeretek beülni a padba, de csak ha nincs ott senki és csak hátra – ezt mondta mindig, mondják.

Aznap nem ment a piacra segíteni. Nem mintha megállt volna az élet nélküle, de mégis sokaknak hiányzott. A presszó elé, a szokott helyre kitette a zöldséges az aznapi csodás habost. A gőze és illata erőlködve igyekezett. De a Légiós nem ment. Nem mehetett. Tél és hideg révén arra gyanakodtak, hogy megfagyott, az „optimistábbak” egyenesen az elutalt pénze miatti gyilokra. Hetekkel később derült csak ki, hogy megállt a szíve. Vagy mégsem? A légióból küldött és eltett pénzt két társára és a kis templomra hagyta.

Juhász-Léhi István