Alakítások karakterről karakterre

Miskolc - „A miskolci színházi közönség nagyon igényes és kedveli saját színészeit.” - Interjú: Szatmári Györggyel, a Miskolci Nemzeti Színház színművészével.

Achilles, a komornyik A nagy Romulusban, vagy Mavrodani, a falu elöljárója a Zorba, a görögben. Két olyan karakterszerep, amelyben látható a miskolci „a világot jelentő deszkákon” az aktuális színházi évadban Szatmári György színművész. Ha közben nem említjük a még mindig műsoron levő darabokat, amelyekben feltűnik végtelen nyugalmat, bölcs derűt, visszafogott életbölcsességet árasztó alakítása. Mint például Sipos úr alakja az Illatszertárban…

A nézők saját életélményeik szerint értékelik a színpadon látottakat.

Szatmári György

Amikor először beszéltünk, mondta, hogy tulajdonképpen nem nagyon szívesen beszél szerepekről…

Szatmári György: Igen, mert azt gondolom, hogy a színház, egy darab, ami életre kel a színpadon, önmagáért beszél. Ráadásul a nézők habitusuk, élettapasztalataik szerint értékelik azt, ami a színpadon történik. Sokszor előfordult már eddigi pályafutásom során, hogy egy-egy szerepről kérdeztek még a bemutató előtt. Pedig olyankor sokszor nem tudok még választ adni arra, hogy mi lesz a végeredmény, milyen is lesz az általam megformált alak. A szerepformálás egy folyamatosan változó tevékenység, állandó fejlődés lehet benne még akkor is, ha már soktucatnyiszor játszottuk a darabot. Annak meg látszania kell a szemlélő számára is, hogy én hogyan állok az adott darabhoz, szerephez. Lehet az világirodalmi klasszikus vagy mai darab. Ha nem látszik a színészen, hogy áll az alakításhoz, megette a fene…

Mint például a Gézagyerekben Banda Lajos, akit ön játszott?

Szatmári György: Azt valóban nagyon szerettem játszani. Szó volt arról, hogy lesz folytatása, amiben nem Gézagyerek lesz a főszereplő, hanem a többiek, de aztán valahogy az az alapanyag nem lett már olyan jó, és inkább lemondott róla a rendező.

De volt helyette aztán más, amiben az tükröződött, hogy az tényleg az ön szerepe. Például a két tűzoltó-alakítás…

Szatmári György: Pedig a két szerepnek, a két tűzoltóparancsnoknak nem sok köze van egymáshoz. A véletlen hozta így. A Kopasz énekesnő tűzoltóparancsnoka teljesen más karakter volt, mint a Tótéké. Szívesen, élvezettel játszottam mindkettőt, és örülök, hogy a rendezők engem választottak ki ezeknek az alakoknak a megformálására. A Tóték persze közelebb áll a magyar közönséghez. Az önkényuralom kialakulását, megtestesülését formázza és azt, hogy elszenvedői meddig is tűrik ezt, mikor jutnak el oda, hogy már nincs tovább.

Szokott olyat érezni előadás közben a közönségen, hogy náluk is „leesett a tantusz”?

Szatmári György: Fura ez. Az előbb mondtam, hogy a közönség soraiban ki-ki saját élményei alapján értékel. A színész és a rendező is ugyanilyen. De nem hiszem, hogy a színpadon lévők tudnának ilyen befolyással lenni a nézőre. Ha a néző aktuálpolitikát akar látni, akkor azt meg is látja. És összességében azt is nehéz ilyetén módon befolyásolni, hogy mi az, amin sír, amin nevet, hogyan éli meg a katarzist. Nem véletlen, hogy tragikus művek sincsenek meg egy kis komédia nélkül és megfordítva.

Ön dolgozott már több színházban és vidéken is. A miskolci közönség különbözik lényegesen más városokétól?

Szatmári György: Nagyon érzékeny a miskolci közönség, igényes színpadi munkát vár el, és értékeli is azt. A miskolci színházlátogatónak megvannak a maga kedvenc színészei, akikért képes kiállni tűzön-vízen át. A miskolci színházlátogató szereti az igazi, tősgyökeres miskolci színészeket és ezt a rajongást meg is értem, hiszen itt dolgozom idestova nagyon szűk másfél évtizede együtt velük. Egy-egy előadás körül igazi kis műhelyek alakulnak ki. Kidolgozzuk saját munkarendünket, és annak megfelelően, egymást segítve, inspirálva dolgozunk együtt.

Az Illatszertár egyik közelmúltbeli előadását látva, azt hiszem, értem, mire gondol. A színjátszás öröme tükröződött a színpadon.

Szatmári György: Az tényleg egy jó példa. Nagyon szeretek együtt dolgozni a szereplőgárdával. Még mindig nagy élmény, ha műsoron van az előadás.

Ebben az évadban Achillesként A nagy Romulusban és Mavrodaniként a Zorba, a görögben alakít egy-egy karaktert.

Szatmári György: A kettő közül számomra a Romulus volt, ami közelebb áll hozzám. A Zorba alapvetően a nagy sikerű Broadway musicalre épült, annak miskolci változata volt. Zorba, aki egész életében úton van és ráadásul egy javíthatatlan romantikus. Nagyon sokan ismerik, hiszen a musicalen kívül Nikos Kazantzakis világhírű regényeként, vagy az Anthony Quinn főszereplésével készült nagyszerű filmváltozat is körbejárta a világot. A Zorbában már más színházban is játszottam jó két évtizeddel ezelőtt, akkor én voltam az író. Most a falu elöljárójaként lettem tagja a szereplőgárdájának. Jó kipróbálni magam egy ilyen helyzetben is.

A nagy Romulus Achillese tehát jobban megmozgatta színészi fantáziáját?

Szatmári György: Azt kell mondjam, igen. És azt látom, hogy a nézők is jól érzik magukat az előadáson. Friedrich Dürrenmatt fiatalkori zsengéje az a komédia – 27 éves korában írta –, de az a tény, hogy a háború után készült, adott neki egy löketet. Címadó hőse az utolsó római császár, Romulus Augustus, aki mindent megtesz, hogy megértse a világtörténelem alakulását és ítéletet mond saját szét­esett birodalma romjain. Akit én játszok, Achilles, a komornyik egy szórakoztató alak. Néha még én is jókat röhögök rajta, hogy mekkora hülye. Persze egy lenyomata ő a kornak, a mindenkori kornak. Ő egy szolga, aki mindenhez, mindenkihez alkalmazkodik. és képes is rá.

A Kabaréban a konferansziét szeretném eljátszani még.

Szatmári György

Idén hogyan tovább?

Szatmári György: Lesz egy előbemutató-félénk, a Kivilágos kivirradtig, amit áprilisban kezdünk el próbálni. Kíváncsian várom…

Mit szeretne még játszani?

Szatmári György: Sosem volt szerepálmom. De azért egy van: a Kabaréban a konferansziét szeretném eljátszani még.

Szaniszló Bálint

Miskolci szerepek

Borbíró – Úri muri, Témüller – A padlás, Banda Lajos – A Gézagyerek, Tűzoltó parancsnok – A kopasz énekesnő, Szalács – Kurázsi mama és gyermekei, Pickering ezredes – My Fair Lady, Planteloup – Kézről kézre, Dorn – Sirály (Csarnok), Szatyi – Veszett fejsze, Zéta Mirko – A víg özvegy, Imreffy János – Erdély-Tündérkert, Székely Ferenc – Boldogtalanok, Sipos úr – Illatszertár, Tót – Tóték, Dr. Sáfrány – Egy csók és más semmi