Kreatív és intuitív jelenlét

Immár harmadik évtizede köt össze különböző alkotási folyamatban a művészet a neveléssel, és fordítva. A művészet és a nevelés egyik legfontosabb közös jellemzője a kreatív és intuitív jelenlét, az elvarázsolódás, az emberre való rácsodálkozás képességének ébrentartása, a hatni tudás ereje, meggyőződés a folyamat-, a fejlődésközpontú szemléletben. A művészetszemléletű gondolkodás az embert szuverén egyéniségként és közösségi lényként ismeri el. Művészeteken keresztül megláttatni a világot a legnagyobb értelemadó lehetőség. Különösen képes erre a színház, amely egyidejűleg vizuális, akusztikus és mozgásos. Művészeteken keresztül megláttatni a világot a legnagyobb értelemadó lehetőség. Láposi Terka írása.

Alkotóműhelyek sokasága ma már a színház céljának nemcsak a társadalmi vagy lélektani konfliktusok feloldását látja, hanem amellett foglal állást, hogy a színház váljék az erkölcsi szenvedélyek terévé, aktív, hiteles gesztusokkal tárja fel az igazságok azon részét, melyek a formák alatt rejtőznek. Erik Erikson ismert pszichoanalitikus a játékot olyan „keskeny mezőnek” tartja, amelyben följebbvalónak érezhetjük magunkat térrel, idővel, oksággal és társadalmi szükségszerűséggel szemben egyaránt. Azt állítja, hogy csak a játékban érezheti az ember egynek önmagát tulajdon énjével, mert a játszás a természetesség, az elfogulatlanság, a feloldódás, a bizalom hordozója.

A színház közösségi műfaj, problémafelvető természetű: kérdez, vizsgál, nyomoz, feltár, gondolkodik, sűrít, állást foglal, érzelmeink megélésében segít. Napjaink színházi kultúrája a befogadót egyre inkább a résztvevőség felé szeretné elmozdítani, ennek egyik fő és hatékony eszköze a színházi nevelés. Minden színházi nevelési program alapkérdése: hogyan értelmezzük a közösséget, hogyan építünk a közönségünkre. Reflektált állapotot képes létrehozni, hiszen dialógust teremt a csoportok között, színház és nézője között, színház és pedagógia között. Benne szabadsága van a beszédnek, a kritikának, a vitának, a kötöttségek, komfortok, automatizmusok lebontásának. A színházi nevelés feltétele a kölcsönös megértés, empátia, lojalitás.

Ellentmondásnak tűnő, hogy a színház átmeneti, rövid életű jelenség, mégis hosszú távú és széles körű céljaik vannak a színházakban alkotóknak, amikor közvetlen játékba hívják a gyermekeket, ifjakat, akár felnőtteket. Ezeknek a drámás játékoknak a célja kalandok árán is felfedezni önmagunkat, egymást, a környező világot. A színház eszközeivel nevelő felelőssége annak közvetítése, hogy a szabadon értelmezés, az érzékeny befogadás, a saját összefüggések teremtése minden életkornak szuverén joga. A színházi keretek között játszani azért biztonságos, mert bent minden fikció, ugyanakkor mintát ad az élet és egymás valós megismerésére.

A színház olyan szimbolikus tér, ahol az archaikus rítusokhoz hasonlóan a résztvevők átalakulhatnak, megváltozhat a tér- és az időtapasztalatuk, cselekvésen keresztül formálni képesek környezetüket. A színházi nevelési előadás egy olyan egyszeri esemény, amely lehetővé teszi, hogy a résztvevők egy képzeletbeli térben végrehajtott cselekvésben és a dramatikus megjelenítésen keresztül újrajátsszák és reflektálják hétköznapi cselekvéseiket. Közösségi élmény, a résztvevőket arra készteti, hogy meg- és átfogalmazzák saját és egymáshoz fűződő viszonyaikat. Ebben az értelemben a foglalkozás valamiféle „későmodern rítus”, mely integrálja és felnagyítja a társadalom tipikus konfliktusait, értékelképzeléseit, és azokhoz alkotó módon viszonyul.

Bizonyított, hogy a résztvevők magabiztosabban kommunikálnak, jobb a problémamegoldó képességük, hatékonyabban küzdenek meg a stresszel, toleránsabbak a kisebbekkel, az idegenekkel, a közösség életében aktívabbak, empatikusabbak, képesek gyakrabban nézőpontokat váltani, fejlettebb a humorérzékük, azaz „egyben vannak”.

A művészetért és művészettel, így a színházzal nevelőnek a művészeti-esztétikai célokat előtérbe helyezve ugyan, a legfőbb jellegzetessége tehát, hogy a színházat erkölcsi, életkori és társadalmi problémák megközelítése érdekében használja, fejleszti a kritikai szemléletet, az aktivitást, a vitakultúrát, az egyéni felelősségvállalást, megerősíti a kérdezés szabadságát.

Utószó: A színházban a befogadó kreatív döntése, hogy a teremtés folyamatába milyen mértékben lép be. Az alkotó felelőssége permanensen annak közvetítése, hogy a szabadon értelmezés, az érzékeny befogadás, a saját összefüggések teremtése minden életkornak szuverén joga.

Szerzőnk színházpedagógus, színháztudomány szakos bölcsész, etnográfus