Családi történeteit díjazták, amelyek a dédapjáról szólnak. És a vasgyárról

Miskolc - Csatlós Ágnes történeteiből regény is lesz egyszer. Egy részlet már megjelent.

Családi történeteivel pályázott, harmadik díjat nyert Csatlós Ágnes az Igaz családi történetek Kárpát-medencéből címmel meghirdetett pályázaton, az elismerést nemrégiben vehette át a Parlamentben.

Egy bőröndnyi irat és fénykép is mesél a múltról." Csatlós Ágnes

A pályaműben húsz oldalban kellett elmesélni valamely családi történetét, Ágnesnek inkább a terjedelmi korláttal lehetett a gondja. Mert története van rengeteg, órákon át tudna mesélni.

Esti mesék

No de kezdjük a legelején. A történetmesélések a ma már felnőtt lányai gyerekkorára nyúlnak vissza. Esti mese gyanánt rengeteg családi történetet mondott nekik, a lányok később biztatták: „anya, írd le ezeket!” Egyszer rászánta magát, nekikezdett, és csak írt, írt, az írás újabb és újabb történeteket hozott benne a felszínre. De nem csak a saját történeteit – dédszüleiét, nagyszülei és szülei életét, gyermekkorát – írta. Később a párjáét, Árvai Istvánét, azaz a Sityuként ismert gitárosét is, mert ő is sztorizásairól ismert Miskolcon.

Később összehozta őket a sors (ez is külön történet lehetne) az Észak-Keleti Átjáró Egyesülettel, akik arra kérték a párost, hogy írják már le történeteiket, hogy a Privát félmúlt sorozatban megjelenhessenek. A könyvecske később meg is jelent Gitár a hátizsákban címmel, ezek nagyrészt Sityu sztorijait elevenítik fel.

Ágnesé ekkor még csak az íróasztalnak íródott. Egészen addig, amíg fel nem fedezte az említett pályázatot. Gondolta, kiválaszt az eddig papírra vetettekből húszoldalnyit, és beküldi. Aztán el is felejtkezett róla. Ő döbbent meg a legjobban, amikor később hívták a díjkiosztóra.

Szerteágazó sztorik

S hogy miről is szólnak ezek a történetek? Szerteágazóak. A dédszülők életével kezdődik, ekkor került ugyanis a dédapa Miskolcra, az 1870-es, 80-as évekről van szó. Akkor kezdett ugyanis a vasgyárban dolgozni, ahol nagyon hamar elismert szakemberré vált. A fia folytatta a munkáját, olvasztárok voltak. Ágnes meséli, a gyerekkorában hallott történeteket alátámasztja az a bőröndnyi irat és régi-régi fénykép is, amit egy bőröndben talált szülei halálakor a padláson. Megtalálta például azt a levelet, amelyben a kormány kéri a diósgyőri gépgyár vezetőségét, küldjék el azon munkásaik névsorát, akik aktívan részt vettek a Lánchíd újjáépítésében. A listán ott van a nagypapa neve is. Így látszik bizonyítottnak az a családi fáma, miszerint a nagypapa nevét belevésték a híd egyik láncába.

Ágnesnek sok-sok története van a gyár fénykorából, majd a háború alatti külföldre való kitelepítéséről. Ágnes nagyapja nem is igen akart hazajönni, de a felesége rábeszélte arra hivatkozván, hogy nem tudna a családja nélkül élni.

Nem maradtak tehát, pedig még egy autó is jött néger sofőrrel, a gyár tulajdonosai küldték, menjen ki a család Amerikába, ott nagy-nagy szükség lenne a szakértelmére. De a feleség rimánkodására hazajöttek. Alig érkeztek meg, már vitték is őket munkaszolgálatra, ő is, a feleség is hosszabb ideig börtönbe került… A vád: részt vettek a gyár leszerelésében és külföldre szállításában.

Már papíron. Vagy még nem?

A történetek már papírra kerültek – igaz, Ágnes szerint sosem lesz vége, mindig újabb sztorik jutnak eszébe. Bővülnek a csengeri történetekkel is, hiszen édesanyja családja onnan származik. Ágnes tervezi, később regény lesz a sztorikból.

És nem csak regény. Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület újabb könyvecskét tervez megjelentetni Sityu és Ágnes írásaiból, a címe már megvan: Vasgyári álomtól az avasi undergroundig.

Mert a vasgyári történeteken túl az avasi lakásuk, pincéjük is főszereplő lesz. Sok-sok ember fordul, fordult meg náluk ugyanis: zenész, képzőművész, irodalmár, amolyan kultúrműhely az övék. Ez is egy külön történet lehetne.

Hajdu Mariann

Faliszőnyeg, szakkönyv

Ágnes meséli, van, hogy mindennap szorgalmasan ír, van, hogy hetekig semmit: most például faliszőnyeget készít az avasi református templom imatermébe. Kiállítása is volt már.

Egyébként nyugdíjas pedagógus, történelem-népművelés és könyvtár szakos, egy avasi általános iskolában tanított. Sokan azt hiszik azonban róla, hogy rajzszakos, mert hihetetlen kézügyességgel van megáldva. Mindemellett mindig is fontosnak tartotta a művészeteket, a 80-as évek végén szakkönyveket is írt – például néprajztankönyvet a gyerekeknek, tanári kézikönyv is készült hozzá – hiszen fontos célja volt a művészeti nevelés átalakítása. Úgy látta, hogy a művészeti ágakat komplexen kellene oktatni.