A kukákat etetjük

Imádom a Konyhafőnök című műsort, mert szeretek főzni. De sűrűn eszembe jut egy teljesen másféle koncepció is, amiben azt a lécet kellene megugrania a versenyzőknek, amit régi barátom mamája minden nap tudott. Kiss László írása.

Azt tesszük önként és dalolva, amit a gyártók, kereskedők akarnak.

A léc anyagi jellegű volt, kevésbé elegánsan fogalmazva nem volt egy vasuk se, mai fogalmaink szerint nyomorogtak. Ennek ellenére, a mama minden nap ízletes, változatos ebédeket, vacsorákat rettyintett, és még nekem is jutott belőle, mint ott oldalgó vendéggyereknek. Fogalmam sincs, pontosan hogy csinálta, de úgy vélem mai konyhamalac eszemmel, egyszerűen: értett hozzá. Rendelkezett egy tudással, amellyel pontosan kihasználta minden létező alapanyag lehetőségeit, úgy építette fel a menüit, hogy ott minden felhasználódott.

Tudta, hogy az egyik fogás készítésének feleslege hogyan lesz a másik fogás motorja. Hagymaszár, tojásfehérje, pecsenyezsír, megaludt tej, száradó kenyér, szalonnabőr – ezek nem a kukában landoltak, hanem alapját, részét képezték újabb fogásoknak. Azért jutott mindez eszembe, mert olvasom: hihetetlen mennyiségű élelmiszer megy a szemétbe, pocsékba az egész fejlett világon, de nálunk is. Borzasztó pénzeket fizetünk ki emellett különféle – hát, jóindulattal nevezzük gyorskajáknak – típusú étkekért.

A baj valahol az elvesztett tudásban gyökerezik. Mert idő azért az lenne nagyon sokaknál, hiszen munkanélküli, nyugdíjas, azaz „inaktív” emberek évszázadát éljük. És a barátom mamája se időmilliomos háztartásbeli volt, hanem dolgozó, aki egyedül tartotta el a gyerekét. Inkább a tudás a gond. Nézem, ahogy fiam első dolga megnézni a határidőt a csomagoláson, és ha már aznap van a lejárat, ki is dobja. Mondom neki: ezt ügyvédek írják rá, ettől még ehető. Jó – válaszol –, akkor kóstold meg, szerinted jó-e még. Fogalma sincs arról, hogy egy ennivalóról miként lehet megítélni: jó vagy sem. Hogy a tejtermék savanykássága még nem baj – csak valami mást kell belőle csinálni.

Ezzel az abszolút primitív tudással, hogy csak leemelni tudunk dobozokat, zacskókat a polcról és olvasgatni, ami rá van írva, bele van kódolva a létünkbe ez az eszméletlen pazarlás. Mert azt tesszük önként és dalolva, amit a gyártók, kereskedők akarnak – mert erre vagyunk képesek, végrehajtjuk saját pénzünkön más akaratát. Rengeteg dolgot tanulunk életünk során, de ez a fajta tudás sajnos nem fér fel már a palettára se. Édesanyám bizonyítványában volt egy ilyen tantárgy is, hogy háztartási ismeretek. Lányoknak – húha: diszkrimináció!!! – tanították a kor akkori szintjén, hogy is kell pénzt beosztani, ésszel vásárolni, főzni. Ma nyilván egészen másképp kellene, de hogy érne annyit ez a tudás, mint például az Antigoné beható ismerete, egészen biztos.

Kiss László