„Az első perctől az utolsóig öröm volt”

Miskolc - Búcsúzik a Miskolci Nemzeti Színház Illatszertár című előadása. László Miklós művét két éve vitte színpadra Szabó Máté rendező.

A 2014. december 5-i premier előtt Szántó Rita interjújában azt mondta: közönségbarát darabot kerestek. A premier karácsony előtti időzítése sem volt véletlen: „nagyon kedves darab, igazi ajándék mindenkinek” – jegyezte meg akkor Szabó Máté, majd a kollégánkkal folytatott beszélgetésben így bontotta ki ezt a gondolatot: „László Miklós nagy mélységekről ír, mégis könnyedén, közben ez korántsem jelenti azt, hogy egyszerű megszólaltatni. Olyan, mintha örökké létezett volna, csak le kellett fújni róla a port. Nem belevéste az anyagba, hanem az örökké ott volt.”

A sikerének számos titka közül az egyik meghatározó, hogy nem aktualizált elő­adást látunk. Idézzük az említett interjúból, miért tartotta meg saját korában László Miklós művét Szabó Máté: „Áthozhattuk volna a mába, de akkor át kellett volna írni. Sok esetben igénylem, hogy egy darab abban a korban játszódjon, amikor írták. De ebben az esetben kifejezetten jólesik rácsodálkozni erre a világra. Ahol még leveleket írtak. Valamilyenfajta rend volt. És közben ez a kor volt a teljes szétomlás előtti utolsó pillanat. Két évvel a világháború kitörése előtt íródott, ugyanannyira vannak a válság után, mint most mi, nagyon remélem, nem vagyunk ugyanannyira a háborútól, mint akkor ők. A darab szereplői mai szemmel naivnak nevezhető emberek, de korántsem ostobák. Szép emberek, akik vélhetően egy másik történetben éppen hogy elszenvedői az ostobaságnak. Hála Istennek, most nem azt látjuk.”

Az utolsó két előadás ma és holnap, december 7-én és 8-án este lesz a Nagyszínházban. Megkeresésünkre Szabó Máté így emlékezett, ezekkel a gondolatokkal búcsúzott az Illatszertártól:

– Sok mindenről beszélünk a színházban. Ez a darab azt mutatja meg, amikor szép az élet és ez a szépség titokból, haragból, magányból, sóvárgásból, fájdalomból, melegség utáni vágyból, náthából, és igazi humorból van kikeverve. A történet alappillére szerintem a modor és az etikett, és annak a bája, ahogyan a szereplők ebben a jó szándékú akadályrendszerben botladoznak. Az első perctől az utolsóig öröm volt. Amikor láttam színházban, tévében, amikor olvastam. Amikor próbáltuk, és amikor játszottuk. Főként karácsonykor. Itt a dramaturgiai és emberi tehetség komoly összefonódásáról van szó. A mű felépít egy szeretetteljes világot, emberi gyarlóságokból és törékenységből, miközben nem rejti véka alá, hogy odakint éppen összedőlni készül a világ. Megfoghatatlan, amit megragad, olyan, mint az illat. Hosszan hagy minket sejteni, és amikor megtudjuk, egyúttal megértünk valami többet is. Valami nagyon mélyen emberit, esendőt és szépet. Miközben nevettet. De úgy igazán. Ez az, amit filmen jelentett pár éve az Igazából szerelem. Felvetődik a kérdés, miért vesszük le a műsorról. Egyrészt a főbb szereplők közül Ullmann Mónika, Rusznák András már nem a színház tagjai – éppen ezért nagy örömmel várjuk őket Miskolcon. Másrészt mert sok előadást játszunk, és életben tartani előadásokat csak úgy lehet, ha a nézői igény folyamatos rájuk, a szereplők adottak, és ha bizonyos időszakonként elő is tudjuk venni ezeket az elő­adásokat.

Tünékeny, maradandó

Az érzéseiről is kérdeztük Szabó Mátét: alkotóként milyen a viszonya a helyzethez, hogy ez az előadás két éven át létezett, de mégis tünékeny, hiszen lekerül a műsorról. Hogy milyen emléket hagy a nézőkben, az pedig kontrollálhatatlan – bár a visszajelzések nemcsak azt igazolják, hogy közönségbarát, de szerethető és szeretett előadás is született, köszönhetően a színészek rendezői koncepciót felmutató, mélyen emberi játékának: Ullmann Mónika, Szegedi Dezső, Rusznák András, Szatmári György, Simon Zoltán, Jancsó Dóra, Ódor Kristóf, Lajos András és a többiek méltán érdemelték ki a közönség szeretetét.

– Nehezen elviselhető a színházban a búcsú, de a színházi emberekben észrevétlen kinevelődik a belső szamuráj, aki az efféle veszteségeket elviseli. Több olyan előadásunkat nem játsszuk már, hasonló okok miatt, amiben még sok lehetőség lett volna. Jó lenne elővenni ezeket is, hónapok és évek múltán: a Kopasz énekesnőt, az Eltört korsót, A Gézagyereket, Rusznyák Gábor Másik Sirályát, a Boldogtalanokat, a Woyze­cket. De már ezek óta is annyi mindent mutatott be a színház. Talán abból is látszik, micsoda emberfeletti csoda az, amit a színészek tesznek. Nem lehet eléggé becsülni.

- Bujdos Attila -

Színlap