„Hálás lennék, ha a harangok az én emlékemre is megszólalnának majd”

Tolcsva - Kovács Béla Kolozs, a gödöllői premontrei iskola egykori szerzetes tanára díszpolgár lett pünkösdkor.

Pünkösdvasárnap az idén 100 éves, tolcsvai születésű Kovács Béla Kolozs tanárnak díszpolgári címet adományozott Tolcsva önkormányzata.

A tolcsvai Szirmay–Waldbott-kastély könyvtárában megrendezett ünnepséget megtisztelte jelenlétével Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár és Eric Fournier, Franciaország budapesti nagykövete is. Balog Zoltán az Apáczai Csere János-díjat, a pedagógusoknak járó legmagasabb elismerést adományozta Kovács Béla Kolozsnak, aki beszélt és mesélt tisztelőinek. Nekünk.

Nem a nővére tetszik lenni?

„Sajnos életemben Tolcsva községben nem tudtam sokat lenni. 9 éves voltam, amikor elkerültem a 200 kilométerre fekvő iskolába, és csak vakációkon, vendégként voltam itthon. Mivel ez annyira ritkán történt, ezért előfordult, hogy a húgom – boldogan köszöntöm kedves rokonainkat, de elsősorban két meglévő testvéremet; a húgomat és az öcsémet, akik már szintén ott vannak a 90 körül –, szóval ő kérdezte egyszer tőlem, amikor hazajöttem vakációra: »Béluska! Mikor mész haza? Meddig maradsz itt?« Mert nem volt tisztában vele, hogy én az ő testvére vagyok. Amikor ő született, én már csak vendég voltam itthon. Amikor elkerültem, 25 kilót nyomtam, és 127 centiméter volt a magasságom. Elképzelhetik szegény édesanyámat, amikor elvitt… Megkérdezte a szállásadó, hogyhogy egy ilyen kis fiúcskát nem az édesanyja hozott el. Édesanyám zavartan nézett rá. »Nem a nővére tetszik lenni?« – kérdezte a szállásadó.”

Megyek haza Tolcsvára!

„Hát igen, az évek múltak, de Tolcsvához (…) mindig hűséges maradtam. 99 éves koromban is még azt mondtam, amikor megkérdeztek, hogy hová utazok: »Megyek haza Tolcsvára!« Amikor meglátom a Kincsemet, akkor érzem, hogy itthon vagyok. Tudom, hogy mellette van – a Boszorkány utána – a régi-régi szép fürdőnk, amiről még a földrajzkönyvünkből tanultunk, a Tilalmas. Sajnos tegnap megnéztük…, ami még maradt belőle. A természet visszahódította a területet… Aztán az Előhegy, a Kopaszka, a Várhegy, alatta a szőlők. A Kádas, ahol a nagyapámnak volt az egyik szőlője. Ahol 4-5 éves koromban az egyik nagybátyám a puttonyában vitt haza. Egész életében Puttonyos Pistának hívtam. A másik oldalon, reméltem, hogy még mindig megvan a tolcsvaiak egykori kedves kirándulóhelye, a Csepegő. Odamentünk az iskolánkkal.”

Örök hálával

„Amikor az iskoláról beszélek, akkor örök hálával kell gondolnom az akkori tolcsvai pedagógusokra. Különösen a 3–4. osztályban engem tanító Sztareczky Géza bácsira. 91 évvel ezelőtt fejezem be, akkor kerültem el. Mindig, amikor hazajöttem, virágot vittem a sírjára, és ezt tettük meg tegnap is. Az osztályfőnököm, aki nagyon szigorú latin–magyar tanár volt. Minket, kisfiúkat nemcsak hogy a magyar, hanem a latin nyelvtan rejtelmeibe is igyekezett bevezetni. Ő azt mondta a karácsonyi szünet előtt elsős koromban: »Fiacskám! Ha hazamész, csókolj kezet a tanítódnak.« Az ő példája is lebegett előttem, amikor már tanárként dolgoztam. A miniszter úr túl is becsülte azt, amit tettem. Végeztem a dolgomat úgy, ahogy azt Gödöllőn a premontrei iskolában megtanultam.”

Nem a pénz számít

„Nem a pénz számít, hogy mennyi fizetést kapok, hanem mindig azt szeretem csinálni, amiért nem jár pénz. Amikor együtt voltunk a gyerekkel táborokban, a cserkészetben. Tolcsva mindig vonzó volt a számunkra. Nem volt olyan osztályom, nem volt olyan alkalom a kollégákkal való kirándulásokon, hogy Tolcsva ne szerepelt volna a programomban. 1943-ban itt voltunk Tiszakarádon táborban, és meghívtak minket a Waldbott-kastélyba, mivel a Waldbott gyerekek szintén Gödöllőre jártak gimnáziumba. A legidősebb négy osztállyal alattam, a középső még az elején diáktársam volt, ám utána már tanár lettem. Meghívtak minket a Kincsembe egy kitűnő birkapaprikásra. Annyira jól éreztük magunkat – vonattal és szekerekkel voltunk –, hogy mire visszaértünk Patakra, elment az utolsó kisvonat is a Bodrogköz felé. Az itteni uradalom lovas fogatai vittek el minket egészen Tiszakarádig.”

Sipos barátságosabb volt

„5 éve nem tudok olvasni, nem tudom felfrissíteni az ismereteimet, de benne él a lelkemben a tolcsvai határ. A Malomhegy, ahol jól lehetett síelni. A Kopaszka, ahol ródliztunk. Bennem élnek a gyopárosok, amiről Tompa Mihály – neki 200 éves évfordulója van – A vámosújfalusi jegyző versében azt írja: »Az a Gyapáros kebele/Drága jáspis-kővel van telisded tele.« Az utakon is lehetett ilyen féldrágaköveket találni gyermekkoromban. A Bartalos, ahol az én nagynénémnek a férje, a Tüzes Lajos bácsi volt a koronabirtokok szőlő kezelője. Reggel kiment, mindig gyalog a temető felső részén az úton, majd a keskeny völgyhídon át és ott töltötte az egész napját. Szegény 1938-ban, elég korán meghalt. Lajtokkal mentünk a fiaival, az unokatestvéreimmel. Sipos volt az egyik lajt vezetője, Szalánczy a másiké: Sipost kedveltük, mert barátságosabb volt hozzánk. Ha továbbmegyünk, ott van a Csuka, a nagyapám másik szőlője, ahol a gyönyörű kőgátas művelésű szőlő volt. Meg a Mandulás alatta…”

Elsiratni a holtakat

„Nem akarlak untatni benneteket, kedveseim, de látjátok, ha én azt mondom, hogy mindig hazajövök Tolcsvára, talán ezek után jobban elhihető. Nagyon köszönöm ezt a gyönyörű ünnepséget, köszönöm megtisztelő jelenléteteket, és mit kívánjak nektek? Azt, hogy sok évszázados fennállás után Tolcsva község éljen és virágozzék! Szóljanak a harangok a római katolikus templom gyönyörű harangtornyában, ami szinte egyedülálló az országban, ahová sokat jártunk fel harangozni. Az a gyönyörű gótikus templom éljen, és szolgáljon. A harangok! Amelyeknek a kötelességük az a régi mondás szerint, hogy »vivos voco, mortuos plango, fulgura frango«. Hívja az élőket a harang, legyen, aki meghallja a harang hívó szavát. Most is hallom a karácsonyi miséknek a gyönyörű énekeit. Sehol másutt nem lehet hallani a tolcsvai szép karácsonyi énekeket. Legyen, aki továbbra is betölti hangjával a szép templomot, és legyenek fiatalok, utánpótlás. A másik feladata a harangnak elsiratni a holtakat. Bennem él az, hogy Tolcsván az volt a szokás, ha valaki meghalt, akkor mind a három templomnak a harangja búcsúztatta. Ha szokatlan időben szólaltak meg a harangok, egy pillanatra mindenki megállt és megkérdezték egymást az emberek: »Ki ment el? Ki halt meg?« Nagyon hálás lennék, ha egyszer meghallják azt, hogy én is eltávoztam, ezek a harangok az én emlékemre is megszólalnának…”

- Juhász-Léhi István -

Névjegy: Kovács Béla Kolozs

Kovács Béla Kolozs Tolcsván 1917. április 18-án született. Középiskolai tanulmányait Gödöllőn, a Premontrei Gimnáziumban (1926–34) végezte; felsőfokú tanulmányait a premontrei kanonokrend Teológiai Főiskoláján folytatta (1934–38), ahonnan közben egy évig Svájcban végzett tanulmányokat (1936–37); latin–francia szakos tanári oklevelét Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte (1940–41).

Oktatómunkáját a Gödöllői Premontrei Gimnáziumban mint szakvizsgás óraadó kezdte meg (1940–41), majd kinevezett oktatóként folytatta (1941–48). Közben katonai szolgálatra kellett mennie (1944. április), melyet szovjet hadifogság követett (1945. március 30. – 1947). Ezt követően Csongrádon volt egyházi szolgálatban 1954-ig. Oktatómunkáját a közoktatásban a Székkutasi Általános Iskolában (1954. szeptember – 1956. július), majd Szatymazon folytatta (1956. aug. – 1962. aug.). Közben elvégezte az ELTE magyar szakát (1958). Szatymazról érkezett Szegedre a Radnóti Miklós Gimnáziumba (1962–68), ahonnan később a JATE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumába került szakvezető tanárként (1968–82).

A francia nyelv és kultúra fejlesztésében betöltött szerepét a francia állam két alkalommal ismerte el kitüntetéssel, előbb az Akadémiai Pálma rend lovagi fokozatát kapta meg (1985), majd ugyanennek a kitüntetésnek a legmagasabb (parancsnoki) fokozatát vehette át (2009).

Nevek, sorsok

Szirmay István a tolcsvai kastélyt 1878-ban vagy 1879-ben bassenheimi és bornheimi báró Waldbott Frigyes császári és királyi kamarásnak, a német lovagrend tagjának, szőlészeti szakírónak adta el. A Rajna-vidéki, Koblenz környéki eredetű Waldbott család 1638-ban kapott birodalmi bárói rangot. Waldbott Frigyes 1923-ban bekövetkezett halála után középső fia, báró Waldbott Kelemen felsőházi tag, császári és királyi kapitány, máltai lovag, erdészeti szakíró tulajdonába került a tolcsvai kastély és a birtok.

A Waldbott család egészen a II. világháború végéig a kastélyban élt. (Forrás: tolcsvaikastely.hu)

Sztareczky Géza (1873 k.-1933 u.) tanító. 1896–1912-ig Tolcsván a római katolikus elemi iskola tanítója, 1912–29-ig igazgatója, melyről lemondott. Az iparostanonc iskolájának szervezője és igazgatója, a Hitelszövetkezet alapítója, a temetkezési egylet alapító tagja, a Levente Egyesület elnöke, községi képviselő s a borellenőrző bizottság tagja. (Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)