2017.11.28. 12:59

„Igyekszünk megérteni azt is, amivel mélységesen nem értünk egyet”

Címkék#színház #interjú #Bujdos Attila #előadás #Emberek alkonya (16)#Benkó bence #Miskolc #Fábián Péter #Miskolci Nemzeti Színház

Miskolc - Új minőség. Szerencsés csillagzat. Sok-sok igazság. Mérhetetlen káosz. Interjú: az Emberek alkonya (16) című színházi előadást író és rendező Benkó Bencével és Fábián Péterrel.

A hazai színházi életben szokatlan – úttörőnek mondható – vállalkozásnak köszönhetően egy független és egy kőszínházi társulat koprodukciójában készül az Emberek alkonya című előadás a miskolci Játékszínben. Az együttműködés az előző évadban kezdődött, akkor még csak a K2 alapítóit hívta meg a Miskolci Nemzeti Színház, hogy Babits Mihály utolsó regényét használva megírják és színpadra vigyék az Elzát.

„Amikor elkezdtük kitalálni az Emberek alkonya sztoriját, rájöttünk, mennyire rímel az Elza történetére. Mintha az apokalipszis témája érdekelne bennünket” – ez is elhangzott az interjúban, amelyet Benkó Bencével és Fábián Péterrel készítettem.

Hogy érzik itt magukat?

Benkó Bence: Remekül.

Fábián Péter: Tényleg. Hárman tavaly már dolgoztunk itt, nekünk nem volt újdonság a találkozás. Most a többi K2-es színészt is tárt karokkal fogadták. Hamar kiismerték magukat a színházban.

A színház épületében, vagy a kőszínház működési rendszerében?

Fábián Péter: Ahhoz vagyunk szokva, hogy mindent magunk csinálunk. Nincs műszak, ügyelő, súgó. Itt pedig ez a színházi működés része. Ez az infrastruktúra – az újdonság varázsával – megtermékenyítőleg hat, akkor is, ha vannak közülünk, akik már dolgoztak kőszínházban. A színészek is összeismerkedtek egymással – remélem, sokat tudnak profitálni ebből a találkozásból.

Kinek hasznosabb ez az együttműködés, önöknek vagy a miskolci színháznak?

Benkó Bence: Oda-vissza fontos. Sokat teszünk azért, hogy a mi színészeink más színészekkel dolgozhassanak együtt a mi előadásainkban. Hogy van-e rá lehetőség, ez sokszor pénzügyi kérdés. Ezért most üdítő, hogy egyből négy miskolci színésszel közös a munkájuk. Úgy hallottuk, visszafelé is izgalmasnak találták, hogy idejött ez a hat fiatal színész, és hogy velük dolgozhatnak. A K2 Színháznak megtisztelő, és fontos, hogy meghívtak minket, és részt vehetünk ebben a koprodukcióban.

Minek tulajdonítják, hogy önöket hívták?

Fábián Péter: Nem előzmény nélkül való: az előző évadban már rendeztünk itt, a miskolci színház társulatával készítettük az Elza című előadásunkat. Úgy látom, Béres Attila igazgató úrnak fontos, hogy a színháza minél több irányba nyisson. Ez látszik a színház arculatán. Rengeteg új, fiatal színész érkezett. Talán az egész országban nincs még egy társulat, ahol ennyi a pályakezdő, mint itt. Ebből a filozófiából következik, hogy miért ne próbálhatna egy ekkora nagy intézmény meghívni egy független kis csapatot.

Mi lehet ennek a haszna? Létrejöhet-e ebből a közös munkából valamilyen új színházi minőség, ami több, mint ami a K2, vagy a Miskolci Nemzeti Színház sajátja?

Benkó Bence: Lehet, szabadabban kezeljük, hogyan készítsünk előadást. Más a stílusa. Van ez a kis fiatalos lendülete az egésznek. Gondolom, egyébként ennek is szólt a meghívásunk: szimpatikus lehetett, ahogy a színházról gondolkodunk, a színházi nyelv, amit használunk, a mód, ahogyan a színészekkel dolgozunk. Szerette volna a színházi vezetés, hogy ezzel találkozzanak az itteni társulati tagok. Hogy ebből létrejön-e valami új és izgalmas, az végül a munkából derül majd ki. Reméljük. Azon vagyunk.

Fábián Péter: És ne felejtsük el a másik oldalát sem. Hogy mi is találkozunk olyan színészekkel, akik nem ma kezdték a pályájukat. A profizmusuk a számunkra is nagy fejlődési lehetőség: a színészek sok fogást tanulhatnak tőlük, nekünk pedig rendezőként szintén jó lecke, hogyan lehet Máhr Ágival, Varga Zolival megtalálni a közös nyelvet. Ez izgalmas. Minden tekintetben közös vállalkozásnak érzem.

Milyen érdekes, hogy a fejlődés lehetőségét említi. Épp mostanában láttam egy Brecht-előadásukat, egyszerű, szép, tiszta. Mélyen érintett. Azt éreztem, mindent tudnak a színházról és a színházcsinálásról. Hová akarnak fejlődni?

Benkó Bence: Nekünk az is számít, tudunk-e kőszínházi struktúrán belül olyan, vagy hasonló előadást készíteni, mint amikkel máshol, például a Stúdió K-ban kísérletezünk. Érdekli-e ez az embereket? Eljönnek-e a nézők? Mennyire lehet szókimondónak lenni? Hogyan érdemes itt, Miskolcon tálalni mindazt, ami bennünket foglalkoztat? És hogyan lesz ebből előadás, hogy ne hazudtoljuk meg önmagunkat? Ebből mi is tanulunk. Ez izgalmas.

Lehet azt előre tudni, hogy mit lehet megcsinálni egy ilyen városban, egy ilyen kőszínházban?

Fábián Péter: Csak sejtéseink vannak.

Benkó Bence: Úgy jöttünk ide is, hogy bármit lehet. Alapvetés, hogy nem korlátozzuk, hanem szabadon engedjük magunkat, a – jó értelemben vett – hülyeségeinket. És aztán lehet, hogy nem működik, lehet, hogy az itteni közönségnek nem jön be úgy, mint máshol. Amikor az Elzát készítettük, szintén volt ilyen félelmünk. Utóbb kiderült, alaptalanul. Most más hangvételű előadáson dolgozunk, de most sem tudjuk, hogyan fogadják majd, mert nem konvencionális, ami készül.

Fábián Péter: Ha a fejlődésre való nyitottság odalesz, vége az egésznek. Biztosan nincs olyan, hogy egy formáció révbe ér, és már mindent tud. Szerencsés csillagzat alatt születhet jó előadás, tényleg kerek egész. De aztán jön az új munka, új szerző, új társulat, új évad, új rendszer – rengeteg minden van, amihez itt és most kell felkötni a gatyánkat.

Most milyen csillagzat alatt állnak?

Fábián Péter: Ilyenkor nehéz még kijelentő mondatokban fogalmazni. Egyszerre születik az előadás szövege a próbákkal. Napról napra változik minden. Olyan, akár egy hullámvasút. Van, amikor azt érzem, ez teljesen esélytelen. Másnap meg egy színészi alakítás után azt mondom, igenis érvényes jelenet van születőben. Reméljük, hogy szerencsés a csillagzat. Abból a szempontból mindenképpen az, hogy mindenki akarja. Ugyanazt érzem, mint tavaly: egy irányba toljuk a szekeret.

A történet, amelyet bemutatni készülnek, a jövőben játszódik, de a benne ábrázolt helyzetek igen nagyfokú hasonlóságot mutatnak azzal, amilyennek a világot ma ismerjük. Miért tolják el ennyire a jelentől?

Benkó Bence: Teljesen személyes érdeklődésünk, hogy milyen lehetőségeket ad a színházi alkotásban a tudományos-fantasztikus műfaj. De ettől eltekintve is rengeteget gondolkodtunk róla, mielőtt belevágtunk, hogy mikor játszódjék. Kevesebbnek érezném, ha itt és most történne.

Mit venne el belőle, ha ez itt és most történne?

Benkó Bence: Nagy szó jutott az eszembe, és rossz szó, de kimondom: az örökérvényűségét venné el. Személy szerint ódzkodom attól, hogy itt és most játszódjék, mert az lerángatja arra a szintre, ami nem tesz jót az előadásnak.

De közben azt látjuk, hogy vannak a magyar színháznak jelen idejű teljesítményei: a Katona József Színházban a kivándorlással foglalkozó Illaberek, vagy ugyanott az egészségügyről szóló Anamnesis.

Fábián Péter: Semmire sem mondhatjuk, hogy nem érvényes. Úgy is lehet jó színházat csinálni, ha egy az egyben fogalmazunk. Mi most azt az utat választottuk, hogy nem ezt tesszük, mert gazdagabb gondolkodás felé nyit kaput a nézők számára, ha nemcsak az éppen aktuális társadalmi helyzetre gondolnak, hanem a mindenkori társadalmi helyzet keretein belül értelmezhetik, amit látnak.

Végtelenül lehangol a gondolat, hogy a jövőben is az lesz, ami mindig is volt és van. Hogy a világ változásra képtelen. Hogy mindig ugyanazok a sémák használatosak mindig ugyanazoknak a céloknak az érdekében.

Fábián Péter: Ez most egy ilyen naiv felvetés a részemről, de lehet ennek olyan aspektusa is, hogy most: nem akkor van. Most még van mit tenni azért, hogy ne jussunk el ehhez a jövőbeli helyzethez. Hogy ne oda jussunk, hogy ötven év múlva is azt kelljen érezni: mindig ez volt és ez van.

Mi az pontosan, ami ebben a helyzetben érdekli önöket? Legyen megoldása, vagy ne legyen? Vagy azt fontos megmutatni, milyen az, amikor a gondolkodás, az ember, vagy végül a társadalom csapdába kerül?

Benkó Bence: Még nem fejeztük be a munkát. De ahol most tartunk, abban leginkább az érdekel, hogy felismerjük, mi az, amitől elszeparálódik a társadalom. Az írás közben annak a felfedezése volt az élményem, mennyi minden van ebben, amiről nem gondolkodunk nap mint nap. Nem vesszük észre, mennyire eltávolodunk egymástól. A frakciókba zárkózás nem engedi észrevenni az elkülönülés tévedését. Hogy tévút, ha feltétel nélkül követjük az ideáinkat, és nem ülünk le meghallgatni a másikat, hogy legyen esélye kiderülnie, kinek lehet igaza. Ezért is törekszünk rá, hogy az előadásunk alakjai a lehető legtisztábban és legőszintébben tudják képviselni ezeket a különböző igazságokat.

Merthogy mindenki képvisel valamilyen igazságot?

Benkó Bence: Nagyon reméljük.

Fábián Péter: Igen.

De ez – az előadás számára – megoldható helyzet?

Benkó Bence: Reményeink szerint a szereplők kapnak egy bizonyos időt rá, hogy helyrehozzák a helyzetet. Ha nem így lesz, végtelenül rossz irányba megy el a történet. Nyitva hagyjuk, hogy ötven év múlva vagy sikerül megoldani, vagy vége van mindennek. Nem vagyunk a legoptimistábbak a lehetőségekkel kapcsolatban, de azt látva, ami a darabban történik, nem is kell annak lennünk. Ha ez így marad, akkor ez: probléma.

Szép szó, hogy probléma, de nagyjából megoldhatatlan helyzetről beszélünk. A tavalyi előadásukban a főhősüknek, Elzának adtak esélyt, hogy új életet kezdjen. De csak neki, senki másnak.

Fábián Péter: Amikor elkezdtük kitalálni az Emberek alkonya sztoriját, rájöttünk, mennyire rímel az Elza történetére. Mintha az apokalipszis témája érdekelne bennünket – nyilván, mert ilyen impulzusok érnek. Hogyan lehetne körüljárni, hogy egy szinte végstádiumban lévő társadalom ne maradjon ebben az állapotában, és ne forduljon még rosszabbra minden. Ezért jött az az ötletünk, hogy legyen egy pici kapocs a tavalyi előadásunk és az idei között, miközben az idei zárt egységként, önmagában is érthető maradjon. Egy-két szálat átcsempésztünk az Elzából, hogy érzékeltessük, hogy az alapfelvetés hasonló.

Mi a véleményük egyébként, az ilyen apokaliptikus helyzetekben minek kellene történnie, hogy ne legyen rossz vége?

Benkó Bence: Nincs megoldókulcs a kezünkben. Pont az hívja életre az előadásainkat, hogy beszélnünk kellene arról, mi is van. Mi is gyakran megijedünk attól, ami körülvesz minket. Vannak alapvető emberi értékek, amiről érdemesnek tartjuk a gondolkodást. És ezt szeretnénk bedobni a közösbe. Fontos kimondani, hogy nem tudjuk a tutit. Alkotóként sem. Magánemberként sem. Vannak megoldási lehetőségek, amiket az életben innen is és onnan is ajánlanak, de ezek ugyanúgy megkérdőjelezendőek és alapos, körültekintő vizsgálatnak kell kitennünk őket.

Titkon reméltem, mondanak majd valami jó hírt, hiszen nem egyetlen nézőpontból mesélik ezt a történetet, hanem kívülről, mondhatni felülnézetből – onnan hátha mást is észrevenni.

Benkó Bence: Igyekszünk megérteni azt is, amivel mélységesen nem értünk egyet. Hogy mi az igazsága annak a másik embernek. Ez a magánéletből így jön át az alkotásba is: attól kezdve, ha foglalkoztat a másik ember igazsága, nem csinálhatok előadást arról, hogy nekem van igazam. Persze, ha íróként, rendezőként mindenkivel egyet tudunk érteni, ez a sok-sok igazság mérhetetlen káoszt idéz elő.

Fábián Péter: Ez ilyen skizofrén állapot, hogy mindenkivel egyet tudunk érteni, de senkivel sem.

Benkó Bence:Magunkkal sem.

- Bujdos Attila -