2018.01.28. 08:13

„Te írsz egyébként? Nem? Kellene…”

Címkék#interjú #sms #Sajóvámosi Művészeti Staféta #hajdu mariann #magyartanár #író #Szekrényes Miklós

Miskolc - „Úgy van értelme magyartanárnak lenni, hogy házhoz viszem a gyerekeknek a kortárs irodalmat.” Interjú: Szekrényes Miklós magyartanárral, íróval.

Szekrényes Miklós a sajóvámosi általános iskola korábbi magyartanáraként rendszeresen szervez író-olvasó találkozókat SMS (azaz Sajóvámosi Művészeti Staféta) néven, a program 12 éve alatt a településen járt a kortárs irodalom színe-java. A tanár egyébként a helyi ifjúsági futballcsapat trénere, és nemrégiben jelent meg első tárcaregénye Budifoci címmel.

Egy sort sem írtam a főiskola után, úgy 45 éves koromig." Szekrényes Miklós

Hogyan született meg az első SMS?

Véletlen volt. 2006-ban indult Esterházy Péterrel, ő volt az első vendégünk. Az akkori 8. osztályomnál sokat hoztam szóba a nevét. Sok fiú volt az osztályban, az irodalom nem is érdekelte őket igazán, a futball annál inkább. Esterházynak sok focival kapcsolatos írása van, így idézgettem belőle az órákon. Amikor már sokadszor hangzott el a neve, azt mondták a fiúk, hogy ilyen ember nincs is, biztos, hogy én találtam ki. „Nincs? – kérdeztem vissza. – Akkor megmutatom nektek”. És végül elhívtam Esterházyt, én akkor ennél többre, minthogy lesz egy rendhagyó irodalomóra, nem is gondoltam. De a közösségi házban meghallották a tervet, és mondták, inkább oda szervezzük, ne az iskolába, az mégiscsak méltóbb hely. Aztán annyira jól sikerült a találkozó, hogy felmerült, lehetne máskor is csinálni.

Azért nem tűnik ennyire egyszerűnek a dolog. Az ország legnagyobb, sőt, világszerte ismert írója csak úgy igent mondott? Mégis hogyan?

Középiskolás korunkban Esterházy Péter jelentette nekünk a kortárs irodalmat. Folyamatosan olvastuk, tárgyaltuk a könyveit. Aztán jóval később, 1999-ben Richárd barátomnak volt egy ötlete, mi lenne, ha kimennénk a Frankfurti Könyvvásárra, akkor épp Magyarország volt a díszvendég. Pénzünk nem volt, így be akartunk kerülni a hivatalos programba. Láttuk, hogy Esterházy Péter kiemelt szerepet kap abban az évben, és arra gondoltunk, felhívjuk.

Csak úgy?

Benne volt a száma a telefonkönyvben. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ő szólt bele a telefonba. Elkezdtem mondani az ötletet, hogy a magyar programba szeretnénk bekerülni, mint a „magyar olvasók”. Azt találtuk ki, hogy berendezünk egy kis területet, ahol elfér egy ágy, egy fotel, és mi egész nap ott olvasunk kortárs írókat. Valami paravánnal körbe lenne a terület kerítve, és akár egy peep show-ban, pár lyukon keresztül lehetne bennünket nézni. Minden részletet szépen kidolgoztunk. Meséltem-meséltem, először morc volt Esterházy hangja, de egyszer csak felröhögött. Az más kérdés, hogy aztán nem sikerült a dolog, de amikor ezt megtudta, azt mondta, nagyon sajnálja, és „egyszer majd jön nekem eggyel”. Nos, ezért hívtam fel újra. Emlékezett a történtekre, és eljött Sajóvámosra.

A tizenkét év alatt 50 vendég járt a településen, most februárban lesz az ötvenegyedik. Hogyan sikerült becserkészni őket?

Az elején még ritkábban tudtunk szervezni, hiszen Esterházyn és később Szalóczi Danin kívül senki nem jött ingyen. Aztán amikor Tóth Krisztina költő járt nálunk, ajánlotta, hogy pályázzunk a Szépírók Társaságához, hiszen nekik van egy, a megjelenő könyvek utóéletével kapcsolatos programsorozatuk, ami során ők állják a szerzők tiszteletdíjait. Pályáztam, nyertünk, és innentől kezdve az irodalmi estek nagy részét ők finanszírozták, és könnyebb is volt elérni az írókat, költőket rajtuk keresztül.

Van kedves története?

Szigligeten a JAK-táborban odajött hozzám Kukorelly Endre író, és a maga keresetlen stílusában megkérdezte tőlem – nem ismertük egymást addig – „te figyelj már, engem miért nem hívtál meg eddig?” „Mert túl sokat írsz – válaszoltam. – Én fel szoktam készülni mindenkiből rendesen, mindent, amit ír, kétszer elolvasok.” Erre azt mondta: „hagyd a francba, megmondom neked, hogy mit érdemes elolvasni”. És mondott három könyvcímet. Ezután meghívtam, de végül nem én kérdeztem, hanem Pankucsi Márta, aki gyakori vendége a rendezvényeknek.

Van, akit szeretett volna, de nem sikerült meghívni?

Igen, de rájuk esély sincs. Például Nádas Péter vagy Spiró György. Nádas volt nemrégiben Miskolcon, felolvasott a Műút rendezvényén, de valószínű, túl drága az ideje ahhoz, hogy ilyen helyekre jöjjön. A kezdetekkor megpróbáltam becserkészni őt is, de a szerkesztőjén nem jutottam túl.

Kik a rendezvények hallgatói?

Már törzsközönségünk van. A régi tanítványaim közül is sokan eljönnek, és úgy gondolom, alapvetően ez lenne a célja az egésznek: megmutatni a gyerekeknek, hogy van kortárs irodalom, és az jó, szeretném megkedveltetni velük.

A tizenkét év alatt felnőtté vált egy generáció. Van, akiken látja, hogy elérte a célját?

Abszolút. Azok közül, akik az elsőkön is ott voltak, 8–10 ember rendszeresen eljár. Többen vannak, akik maguk is próbálkoztak, próbálkoznak írással. Egy fiút minden rendezvényen, filmfesztiválokon, könyvbemutatókon ott látok, nagyon megfogta ez a világ. És van olyan volt tanítványom, aki most, egyetemistaként jelentkezett, hogy készítsem fel egy versmondó versenyre. Évekig nem volt kapcsolatom vele, csak az SMS-ekre járt.

Ön hogyan kezdett el írni?

Óvodásként ha megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, mindig azt mondtam, focista és író. Aztán általános és középiskolában, majd a főiskolán is mindig az aktuális diáklap körül mozgolódtam, jelentek meg írásaim. Mindenki úgy gondolta rólam, hogy író leszek. Olyannyira, hogy egy gimnáziumi osztálytársam húsz év után felhívott Amerikából, és megkérdezte, hol lehet kapni a könyveimet. A főiskola után azonban gyakorlatilag egy sort sem írtam, körülbelül 45 éves koromig.

Miért?

Mert egyszer olvastam egy interjút Spiró Györggyel, amiben arról is beszélt, hogy túl sok az író, és középszerűnek nem érdemes lenni, szerinte az irodalomtörténetben 10–15 ember van, akinek érdemes volt írnia. Mivel esélytelennek láttam, hogy belőlem igazán jó író legyen, arra jutottam, tegyük félre az egészet. A tanításban pedig volt annyi örömöm, hogy nem is hiányzott az írás. Azt, hogy mégis próbálkoztam, Egressy Zoltán írónak köszönhetem, aki az SMS-ben volt nálunk egyszer. Hírét vettük, hogy Sajólászlófalván lesz egy író-olvasó találkozója, el akartunk rá menni. De nem sikerült eljutnunk, mert az egyik irányba dugó volt, a másikba meg épp leszakadt az út. Folyamatosan tartottuk közben vele a kapcsolatot, később pedig az egész sztorit megírtam neki fotókkal illusztrálva. Aztán jött egy sms tőle. „Amit te írtál, az egy gyönyörű írásmű. Te írsz egyébként?” „Nem.” „Pedig kellene.” Akkortájt rendszeresen olvastam a litera.hu irodalmi portált. Volt ott – 2012-t írtunk akkor – egy bizonyos szabadnapló pályázat, ami azt jelentette, hogy ha alkalmasnak találtak rá, egy héten át minden nap megjelentettek egy aktuális naplóbejegyzésedet. Gondoltam egyet, az Egressynek küldött e-mailt picit átalakítottam, elküldtem. Rögtön jött a válasz, hogy oké, enyém az egyik augusztusi hét. Vért izzadtam, míg írtam. Akkor jöttem rá, hogy ez nem egyszerű dolog. Napi 8–10 órás meló volt, hogy 5000 karaktert összehozzak, volt, hogy éjfél előtt egy perccel kattintottam rá az elküldés gombra. Alig vártam a hétvégét, hogy letudjam. Aztán év végén jött az eredményhirdetés: az 50 hét 50 szerzője közül – köztük sok elismert, többkötetes író – én nyertem el a Szabadnapló-díjat. Ez erősített meg abban, hogy mégiscsak érdemes írni. Elkezdtem próbálkozni novellákkal az Élet és irodalomnál és a Műútnál. Mindkét helyen azóta is rendszeresen megjelennek írásaim.

A Műútban olvasható novelláiból nemrég jelent meg tárcaregénye Budifoci címmel. Hogyan született meg a sorozat?

Kabai Lóri (Kabai Lóránt, a miskolci székhelyű Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat szerkesztője volt az idén januárig – a szerk.) hallotta, ahogy Szigligeten meséltem a focicsapatunkról, mondta, szeretné, ha kéthetente írnék neki egy-egy történetet. Akkor indult be ugyanis a Műút portálja, ahol a folyóiratban közölteken kívül önálló tartalmaknak is meg kellett jelenni.

Focicsapata?

A sajóvámosi ifiket edzem hosszú ideje már. Azt vettem észre, hogy nekem más miatt emlékezetes egy-egy meccs, mint a többieknek. Hazafelé a játékosok ilyeneket mondtak, hogy „emlékszik, tanár úr, hogy hogy adta be a labdát?”, én ezekre nem emlékeztem. Viszont arra igen, hogy milyen volt a budi, a pálya, volt-e büfé, hogy volt felfestve a partvonal. Jegyzetelni sem kellett, annyira mélyen bevésődtek, minden településről minimum egy történet eszembe jutna. Eleinte azt gondoltam, hogy érdekesnek és viccesnek kell lenniük ezeknek a történeteknek, próbáltam ilyen hangnemben írni. De egy idő után éreztem, hogy ez nem az én utam. Később Lóri azt mondta, „írj olyat, amilyet a magadénak érzel”.

Milyet érez magáénak?

Egy idő után azt kezdtem próbálgatni, hogy hogyan tudok olyan dolgokról beszélni, amik rám jellemzőek, amik nekem fontosak. Büszke vagyok arra, amit Lóri írt a könyvem ajánlójában, hogy már-már szociografikus hitelességű képet lehet a novellákból kapni a főleg Borsod megyei kistelepülésekről.

Hogyan született meg a könyv?

Tomasovszki István, Brüsszelben élő magyar író, képzőművész – egy főiskolára jártunk Nyíregyházára – keresett meg, hogy kiadná az egész budifoci-sorozatot, így.

Min dolgozik most?

Novellákat azóta is írok, meg van két regényem, lehet, egy lesz belőle, egy krimi. Olyannak képzelem, mint amilyeneket a legjobb skandináv krimiírók írnak, nem pusztán a krimi műfaji jellemzői miatt érdekesek, túlmutatnak azon. Inkább metafizikai kriminek nevezném. Vannak ilyenek a világirodalomban, mint például A Karamazov testvérek Dosztojevszkijtől: van gyilkosság, keresik a gyilkost, de emellett Istent is keresik, azt, hogy hol található az emberben, és hol található meg ennek az ellentéte. Van hozzá már sok-sok anyagom, de olyan most bennem, mint egy puzzle. Megvannak a darabkái, de még nem illeszkednek össze.

Nemrégiben feladta az állását Sajóvámoson, és Miskolcra költözött, két iskolában is könyvtáros és magyartanár.

Két olyan iskolában, amelyek – hogy is fogalmazzak – benne vannak a top 3-ban, ha azt vizsgálnánk, hová jár a legtöbb halmozottan hátrányos gyerek. Arra jöttem rá, hogy úgy van értelme magyartanárnak és könyvtárosnak lenni, hogy nekik is odaviszem az irodalmat, természetesen a gyerekirodalmat. Már mind a két iskolában volt egy-egy rendhagyó irodalomóra. Az egyikben Harcos Bálint, a másikban Turbuly Lilla volt vendég, a tanév végéig pedig további két-három író is igent mondott, csak ütemezni kell.

Hogyan fogadták őket a gyerekek?

Nagyon jól. Miközben Harcos Bálint beszélt, én fényképeztem, és döbbenet, hogy milyen átéléssel figyeltek, bele-belekiabáltak. Ezek a gyerekek nemhogy irodalommal, könyvekkel sem találkoznak. Szokatlan nekik az élmény, ami lehet, hogy nem hiányzott eddig nekik, de így nem is tudják, hogy ilyen jó tud lenni. Az első két alkalom után már látom, hogy mindenképpen csinálni kell tovább.

És a foci?

A sajóvámosi ificsapatnak továbbra is én vagyok az edzője, február végén már indul a bajnokság. Folytatom tovább az SMS-t is, és sokat járok a településre. Mindig van okom kimenni.

- Hajdu Mariann -