„Azért is gondolom, hogy jó lenne ezt valamilyen formában megörökíteni”

Miskolc - Az alkotás végletei: van, hogy azonnal. Van, hogy hosszan töprengve: más hogyan csinálta. Interjú Miklós Gábor Mazsaroff-díjas képzőművésszel.

Lokálpatrióta vagyok, szeretnék Miskolcon maradni – mondja Miklós Gábor képzőművész és frissen végzett tanár. A Nyíregyházán töltött főiskolai és egyetemi évek után most költözik vissza a városba, amelynek tárgyai, ipari tája az alkotói témaválasztásában is fontos részt visz. Ő a legújabb Mazsaroff-díjas – ebből az alkalomból készítettem vele interjút.

- Hogyan fordult az érdeklődése a művészet felé?

- Mondhatni véletlen, hogy rajztagozatra kerültem. Az általános iskolában a tanárom javaslatára jelöltem meg a felvételi lapon a Zrínyi gimnáziumot is. Miután felvettek, eleinte nem is éreztem igazán úgy, hogy ez az én világom, vagy hogy tartós választása lesz ez az életemnek. De az évek során valahogy ráéreztem, főleg a tanáraimnak köszönhetően, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ez érdekel. Tudni kell, hogy mindig is tanárnak készültem. Most, hogy az lettem, szándékom, hogy összekapcsoljam az életemben ezeket: kipróbálni az alkotást úgy is, mint pedagógia célzatú tevékenységet. A művészethez való viszonyomat illetően: úgy voltam ezzel, hogy alkotok magamnak, és ha nem állítják ki a műveimet, az is jó. Ha kiállítják, az is jó. Boldog leszek. Sokat számított későbbi egyetemi tanárom, Orosz Csaba ösztönzése: az ő biztatására adtam be három alkotásomat 2011-ben a miskolci Téli tárlatra – ezeket kiállították. Azóta folyamatosan szerepelnek munkáim tárlatokon.

- Mit látott önben a tanára? Miért biztatta?

- Ezt még soha nem kérdeztem meg tőle. Talán majd most. Egyetemi éveim alatt partnerként kezelt, bevont a saját doktori munkájába is.

- Érdekelne, mi az, amit a művészetben keres.

- Próbálom megtalálni az önmagam számára leginkább megfelelő kifejezési módot és eszköztárat.

- Az általam ismert munkáiban feltűnő, mennyire erős a vonzódása az olyan tárgyakhoz, amelyek egy grafikus kezét vezethetik az alkotásban: gyárak, szerelőcsarnokok, kinyíló ablakok… Mintha a szerkezet lenne az, ami a leginkább érdekli.

- Mindkét nagyapám miskolci kötődésű. A gyárban dolgoztak. Így az én kapcsolódásom is adott a gyárhoz, az ipari tájhoz.

- Hogyan nőtt ebbe bele? Elvitték magukkal a munka­helyükre?

- Nem, mert amikor elég nagy lettem ehhez, ők már nyugdíjba vonultak. A szüleim hivatása erősebben van jelen az életemben: édesapám és édesanyám is a vasútnál dolgozott. Akárhányszor jártam a munkahelyükön, minden alkalommal lenyűgöztek az épületek, a nagy szerelőcsarnokok. Ámulatba ejtett a mozdonyok struktúrája, belső szerkezete. Én ugyan technikai analfabétának tartom magam, nem értek a műszaki rendszerhez, de a formában megmutatkozó esztétikai tartalmat igenis érdemesnek tartom ábrázolni.

- Mert hogy a tárgyat magát egy nagyobb kultúra rendszerének összefüggéseiben szemléli?

- Valahogy így.

- Ha a maguk valóságában lerajzolja ezeket a tárgyakat és szerkezeteket, vagyis reprodukálja, amit lát, mi teszi a képet műalkotássá?

- Ahogyan közelítek felé, az anyag- és eszközválasztásom, az eszközhasználat is személyessé teszi a témát. De a jó válasz erre, azt hiszem, a diplomamunkám: a GDP-művek. Abból indultam ki, hogy a pusztulófélben lévő ipari környezet a város szerves részét képezi. Ezt az ipari tájat kombináltam a barokk kiemelkedő grafikusának, Gio­vanni Battista Piranesinek a különböző metszeteiből vett rom-ábrázolásokkal. Azzal a gondolattal játszottam el, hogy néminemű hasonlóságot lehet felfedezni az ókori romok állapotán, illetve a mostani ipari táj épületein.

- Úgy gondol erre, hogy a ma ipari romjai is itt állnak majd, torzóként, akár ezer év múlva is?

- Valószínűleg nem így lesz. Azért is gondolom, hogy jó lenne ezt valamilyen formában megörökíteni. Például képzőművészeti alkotásokban.

- És ha jól értem, pontosan ezt is teszi: művészként ez az ön egyik vállalása.

- Igen.

- Foglalkoztatja-e, hogy mi a korszerű és mi a korszerűtlen a művészetben? Hogy például hányféle technikát választhatna egy ilyen, pusztulóban lévő ipari környezet megörökítésére, azon túl, hogy lerajzolja?

- Az járt a fejemben, mielőtt találkoztunk, mit válaszolok majd, ha megkérdezné ezt.

- És: tessék!

- Van, amikor egyáltalán nem befolyásol, és van, amikor hangsúlyozottan ez kerül az előtérbe. Kétféle viszony jellemez. Vagy azonnal belekezdek, és megcsinálom elsőre, úgy ahogy jött, ahogyan az ötlet megszületett. Lesz, amilyen lesz. Ezek általában a kevésbé jól sikerült munkáim, bár vannak közöttük vállalhatók is. A ceruzarajz-sorozatom így készült: bejutottam a Diósgyőri Gépgyár egy azóta már nem létező csarnokába. Fotóztam, és a felvételek alapján dolgoztam. Fel sem álltam, míg el nem készült. A másik véglet, amikor napokig, hetekig gondolkodom, hogyan lehetne egy témát körüljárni. Utánanézek, mások milyen utat követtek, hogyan közelítettek hozzá – akár a régi mesterek, akár a kortársaim. Próbálok korszerűbb megoldást találni az ábrázolásra. Vagy sikerül, vagy azt mondom magamnak: ezt akkor hagyjuk.

- Mi segít eldöntenie, hogy az a valami most nem olyan jó?

- Nem igazán tudom megfogalmazni ezt. Ez ilyen: belső érzés. Hogy ebből többet is ki lehetett volna hozni. Vagy jó ugyan, mert éppen még belefér. De egyébként nem egészen így képzeltem el.

- Megőrzi a képet akkor is, ha elégedetlen vele?

- Jó mélyre elrakom. És alkalom­adtán előszedem ezeket is, hogy új variációt készítsek belőlük.

- Jobbak lesznek, mint elsőre?

- Mások lesznek. Van, hogy jobbak. Van, hogy megint elrakom, hogy majd egyszer talán megint előkerüljenek.

- Használta azt a szófordulatot, hogy az eszközválasztás és -használat személyessé teszi a témát. Van az a képe, amelyet érdeklődve néztem: az ön arcát ábrázolja, majd a két következő fázisban az arcáról eltűnik a bőr és a hús, és amit látunk, az az ember szerkezete. A váz, az hogyan személyes?

- Ez a munkám egy iskolai feladathoz kapcsolódik. Akkoriban téma lett a közbeszédben is az arcrekonstrukció: III. Richárd koponyáját mintázták, hogy milyen lehetett az arca. Elmélyedve ebben a kérdéskörben, rátaláltam a hazai forrásokra is: avarkori koponyák alapján rekonstruáltak arcokat. Innen jött az ötlet, hogy mintegy önvizsgálatot tartva, feltárjam a belső szerkezetem, és megpróbáljam megmutatni, mi rejtőzik egy teljesen szabályos portré mélyén.

- Maga a portré sem igazán árulkodik az ábrázolt személyről: tiszta, áttekinthető arcot látunk, de nem tudjuk, hogy ki ő. És akkor: vajon mihez visz közelebb, ha látjuk a szerkezetét?

- Nem biztos, hogy bármihez közelebb kell vinnie. Keresek tematikákat, amelyek foglalkoztatnak. Sokáig a gyár kötötte le a figyelmemet. A szerkezet iránti érdeklődésem továbbra is jellemző, a most készülő munkáimban is. De érdekelt a szelfi, mint önreprezentációs műfaj. Kis méretű vászonképeket készítettem, stencillel ráfújva a közös kirándulások alkalmával született random fotókat: a háttér, amely előtt megjelentünk, megmaradt a maga fotonaturális valóságában. Mi pedig egyszerű formaként voltunk jelen ebben a természeti tájban.

- Az egyik csoportképpel még ezen is túlmegy, mint aki a formán túli világot kutatja: ez már a pixelek világán túli világ.

- Ez némileg paradoxon: miközben éppen ezt a csoportot szerettem volna megörökíteni, pont, hogy nem ismerhetők fel az emberek sem egyenként, és csoportként sem. Gyenis Tibornak is megmutattam a művészeti szabadiskola alkalmával. Számára azokat a médiabeli ábrázolásokat idézte, amikor kikockázzák az arcokat, hogy ne legyenek felismerhetők. Ami engem illet, ennek az elméleti hátterében nem merültem el. Egyszerűen arra voltam kíváncsi, hogy egy adott sokszorosító grafikai eljárást, az akvatintát, vagyis a foltmarást hogyan tudom 21. századi ábrázolásmódként használni. A témaválasztás: a csoportkép. A fotót az orfűi művésztelepen készítettem, a stART alkotócsoportról, amelynek tagja vagyok, és amelynek egyéb borsodi kötődése is van: Mezey István álmodta meg. Őt sajnos személyesen már nem ismerhettem.

- A beszélgetésünk utáni napokban veszi át tanári diplomáját – tanárként készül elhelyezkedni. Van-e terve arra az esetre, ha a tanítás elviszi a művészet felől a napi problémák irányába?

- Ezen már a gyakorlatom idején is el kellett gondolkodnom. Valóban nem sok időm maradt az alkotásra. A tervem az: mindenképpen próbálom majd úgy szervezni az életem, hogy a mindennapi munka mellett jusson idő erre is. Ha ez nem sikerül, próbálok kevésbé időigényes eszközöket és technikákat használni, mint a diplomamunkám esetében, amit három hónapig metszettem. És reménykedem, hogy nem kell lemondanom a művészetről.

- Min múlik, hogy gyorsan vagy lassan dolgozik?

- Alapvetően lassan dolgozom. Szeretek belemélyülni a munkába. Órákig el tudok bíbelődni egyetlen részleten.

- Ami biztos: egy év múlva a Mazsaroff-díjhoz kapcsolódó beszámoló kiállítása lesz a Miskolci Galériában. Tudja már, hogy mit állít ki?

- Elképzeléseim már vannak. A digitális világ képi reprezentációjából kiinduló műveken gondolkodom. Raszteres háttér előtt különböző vonalas struktúrák jelennek majd meg, nagy méretű vásznakon.

- Bujdos Attila -

Névjegy

Miklós Gábor

Tanulmányok: 2006–2010 Zrínyi Ilona Gimnázium rajz és vizuális kultúra tagozat, Miskolc; 2010–2011 Gábor Áron „Művészeti Iskola” Szakközépiskola, Miskolc; 2011– 2015 Nyíregyházi Főiskola Bölcsésztudományi és Művészeti Kar (Képi ábrázolás alapszak, magyar minorszak); 2015– Nyíregyházi Egyetem Tanári mesterszak (Vizuális- és környezetkultúra tanár – magyartanár szakképzettség)

A díj és célja

A Mazsaroff-díjat Mazsaroff Miklós (Alsózsolca, 1929. december 24. – Miskolc, 1997. szeptember 6.) Munkácsy-díjas magyar festőművész özvegye, Nikolaeva Mária alapította. Célja az, hogy a Miskolcon vagy a régióban élő, ide szorosan kötődő alkotókat elismerjék, s az anyagi támogatás mellett számukra kiállítási lehetőséget biztosítson a galéria. A díjat szakmai kuratórium ítéli oda minden évben.

Miklós Gábor a tizenegyedik az eddigi díjazottak sorában.

[related-post post_id="3749643"]