„És én imádom ezeket a nagy váltásokat”

Miskolc - Embert próbáló idők. Terepszínű arcfesték. Hiábavaló küzdelmek. A mesélés szépsége és nehézsége. Interjú: Varga Andrea színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.

Az sem jó, ha az ember nem változik, bár volna rá lehetősége, és az sem jó, ha a változás az önfeladással jár. A szerepeiről beszélgetve jutottunk el idáig. Mire kell gondolnia a színésznek egy előadás jelenetében, amikor a színpadi történetben a szebb jövőt éppen a nácizmus veszi birtokába? Miért mondja az egyik, hogy ezt már nem tudja tovább csinálni, és miért mondja a másik, hogy de, én tudom. ­– Varga Andreát kérdeztem.

Nem könnyen találtunk időpontot erre a beszélgetésre: a Kabaré című előadás próbái foglalták le. Ennyire leköti, ha új szerepre készül?

Igen. Ez a mostani ráadásul különleges próbafolyamat volt számomra – most volt először közös munkám Mohácsi János rendezővel. Hetekig tartott felvennem a fonalát annak, ahogyan ő dolgozik, amit szeretne. A mi ötleteinkre is építve akarta elérni, hogy a sajátunknak érezzük az előadást. Az általa kijelölt mezsgyén haladtunk, és szívesen vette a javaslatainkat, – ha kedvére volt és belefért az előadásba, akkor elfogadta. Izgalmasnak találtam és tetszett.

Alkotótársaként gondolhat magára?

Szeretném hinni. Sok rendezővel van így egyébként: ha nem vagy alkotópartnere, az úgy: nehezebb. Most viszont naponta alakult a szövegkönyv, minden szónak különös jelentősége lett. Volt, amit hozzátett, volt, amit elvett belőle, mert az másfelé vitte volna a történetet.

Mi az, ami önből került ebbe az előadásba?

Én egy kurtizánt játszom, akit az első jelenetben nem tart fontosnak megmutatni a szövegkönyv – az volt a kérdésem: miért ne lehetne felvillantani valamennyit ennek a szereplőnek az előéletéből, hogy a későbbi reakciói is érthetőbbek legyenek. Azt mondta János: miért ne. Találjuk ki. A lazaságát, a nyugalmát próbáltam megtalálni ennek a lánynak. Nekem ez nem könnyű – a saját életemben hajlamos vagyok túl­pörögni. Még mindig nagy hibám ez, amin persze próbálok javítani. Most viszont segített, hogy a rendező engedett a saját reakcióimra figyelnem. Hogy nekem mi esik jól abban a szituációban.

Hogyan gondol erre: mi a helyzet és ki ez a lány ebben a helyzetben?

Kost kisasszony egy bárban dolgozik. Muszáj azt csinálnia, amit csinál – miből éljen, ha nem a pénzből? 1930-ban vagyunk, Németországban – túlélni szeretne, mindenféleképpen, mindenféle értelemben.

Kell-e többre gondolnia, mint a saját szerepére? Az előadás sok ember sok igazságát mutatja, és ez valami, a záró jelentben nagyobb egészben összegződik: náci zászlók bomlanak ki, miközben aki a színen marad, az boldog lelkesültséggel énekel a birtokba venni akart holnapról.

Mindenki lelkesül – és mindenki: másért. Mindenkinek más ez a holnap. Én ebben a lelkesültségben csak arra gondolhatok: mennyire jó a jövőm szempontjából, hogy végre van mellettem egy olyan férfi, akivel tovább tudok lépni. Aki a túlélésben segíthet. Aki történetesen az eszmét képviseli – de hiszen ezért is tudhat segíteni ebben az átalakuló ­világban, és ki tudja: talán még szerelem is lehet belőle.

De képtelenség úgy néznünk ezt a jelenetet, mintha nem ismernénk a történelmet: mi lett ebből.

A néző láthatja úgy is, mint az általa történelmi tényként ismert valóság előzményét. Beleláthatja azt is, ami következik majd, és beleláthatja a végkifejletet is. De nekünk, a színpadon, akkor és ott a saját érzéseinkre kell hagyatkoznunk. A rendező is azt kérdezte: mit gondolok. Ezt. Abban a helyzetben még nem tudjuk, mi jön ezután. Abban a pillanatban csak az a pillanat van. Amikor énekelni kezdünk, az egy új év érkezése. Egy új kezdet. Mindenki számára az – ennek a nőnek is az.

Egy interjúban, saját pályájáról szólva a színészet embert formáló lehetőségeiről beszélt: minden szerep valamit hozzáad a személyiségéhez. Ez mit?

A rendezői gyakorlat és gondolkodásmód volt rám hatással: a mű folyamatosan alakul. Napról, napra. Nem állunk le, még a főpróba napján sem. Nem kell beleülni abba a sémába, amit három nappal azelőtt kipróbáltunk. A darab soha nem lesz készen: most, amikor játsszuk, még mindig találok benne újat, még mindig tudok máshonnan fogalmazni. Ettől lazább lettem, és szabadabb.

Ilyen élménye nem volt korábban?

De volt, ez a tapasztalat viszont megerősítést adott. Ettől most könnyebb elfogadnom, hogy nem kell önmagammal is harcolnom, amíg úgy nem érzem, hogy valami: teljesen elkészült. Bár az alkotói folyamatban teljesen soha nem nyugszik meg az ember, de most már ki tudom mondani: megnyugodtam.

Ez a szerep milyen állomás a színészi útján?

A Mohácsi Jánossal való munka fontos állomás. A szerep nem nagy, de igaznak érzem, amit mondani szoktak: nincs olyan, hogy kis szerep. Próbálom mindig úgy csinálni, hogy jól érezzem magam benne. Egyébként sem gondolom, hogy a kisebb szerepeknek ne lenne értelme. Önmagában is van, és úgy is, ahogyan az előadásban kiegészít egy másik szerepet.

Kost kisasszony szerepe kinek a szerepéhez kapcsolódik?

Mondjuk: Sally szerepéhez. Ő sokáig képes ellavírozni, de képes azt is kimondani: itt a vége, ezt már nem. Én ezt nem tudom tovább csinálni. Kost kisasszony az ellenpont, mert ő meg azt mondja: de. Én meg tudom. Csak másképp viszem végig.

Az évad másik, szintén fontos, a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába is beválogatott előadásában, A kaukázusi krétakör Szőcs Artur rendezte változatában látjuk – ugyancsak embert próbáló időkben emberségből is vizsgázó emberekről mesél – ismeretlen katonaként, terepszínű arcfestésben.

Sokáig kerestük a próbák alatt, hogy ki is legyen ez a mesélő, ebben a háborús helyzetben, milyen státuszból meséljen. A végén ez jött: háború van, legyen katona. Végig jelen vagyok. Van, akinek nagyon tetszik, és volt aki azt mondta: sajnál emiatt a szerepem miatt.

Merthogy fizikai teher?

Azért is. Vagy mert, hogy úgymond ez akkor hogyan színészet: csak állok ott, nem csinálok semmit, ami kifejező lehetne.

Mennyire érdekes: a kritikus Stuber Andrea pedig pont azért emeli ki az írásában önt, amilyen erővel ott van ebben az előadásban: nyílt tekintettel, hihetetlen koncentrációval, folyamatos, feszes jelenléttel.

Komoly folyamatok zajlanak bennem is, érzéseket hív elő, ahogyan nemcsak mesélem, de követem is a történetet. Ez fizikailag és lelkileg is megterhelő, de szép feladat. Szeretem ezt a szerepet is – aki pedig azt mondja, hogy sajnál, azt arra kérem, ne tegye.

A kaukázusi krétakörhöz Bertolt Brecht kerettörténetet is írt, amiből ebben az előadásban is megmaradt valamennyi: valakik mesélnek valamit, és ebben a mesében ön is mesél valamit, egyfajta feladvány ez a többszörös tükröződés a nézőknek. De hitelesíti is a mesét, hogy éppen egy katona mondja: velünk ellentétben ő megjárta a háborút, tudja, mit beszél. Ő: ott volt.

Ott volt, de mennyire hiábavalóan: harcolt valamiért, és mi végre: ha ábrázolják, akkor csak ismeretlen katonaként lehet belőle szobor. Szörnyű és rémes.

Adalék az évada ahhoz, hogy hányféleképpen szerethetünk egy színészt: most éppen nem csak operettszerepekben.

Lehet, aki a La Mancha lovagja Dulcineájaként azonosít, annak a számára most fura ilyen szerepekben látnia. De nekem jól esik ezt az egészen mást csinálnom.

Dulcinea – ismeretlen katona: ez elég nagy váltás.

És én imádom ezeket a nagy váltásokat. Izgalmassá teszi az életem.

Ezt nevezhetjük jó színészi természetnek?

Nem tudom. Persze, van amikor azt mondja az ember, hogy „hú, ez most nagyon nehéz”. Nincs lelkiállapota hozzá. Vagy úgy ébredt. Az én életemben nagy változást hozott a gyermekem születése: nyilván nehezebb ugyanúgy, ugyanazzal a figyelemmel és koncentráltsággal jelen lennem az életem minden részében. Beosztani az időt úgy, hogy mindenre jusson, figyelni a naptárat, hogy mit engedhetek meg magamnak az időben.

A naptár azt is megoldja, hogyan lépjen át egyik állapotból a másikba, munkából az otthonba, színészetből a magánlétbe?

Persze hogy nem oldja meg, de segít, hogy magam előtt lássam mindazt, amit szeretnék. Tudatosan kell ráhangolódni mindenre.

A La Mancha lovagja kapcsán mondta: hisz abban, hogy az útkeresés és a harc értelmes, mert meg tudja változtatni az embert.

Ezzel most is egyetértek.

Mi az, amiért érdemesnek tartja harcolni?

Igazából mindig más, amiért harcol az ember. Amiért a saját kis démonaival küzd. Mindig foglalkoztat valami. Önt nem?

De. Csak az talán nem olyan érdekes.

Lehet, hogy ami engem foglalkoztat, az sem annyira fontos más számára. Mostanában azon gondolkodom, más nők hogyan állják meg a helyüket, a saját munkájukban és a saját anyaságukban. Szeretném, ha lenne időm ezzel alaposabban foglalkozni.

Befolyásolná a saját életében, hogy másoknak milyen megoldásaik vannak?

Szívesen meghallgatok ­minden véleményt, és majd eldöntöm, hogy kipróbálom-e, ami másnál bevált. Hiszek a változásban: hogy az ember megváltozik-e, vagy változtat-e, az már az ő döntése. Ha arra jut, hogy a változásban jól tudná magát érezni, ne hagyja magát becsapni a saját korábbi terveihez való ragaszkodásával. Az sem jó persze, ha valaki hagyja magát sodródni, ha elgyengül, mert azzal saját személyiségét is feladhatja.

De nem úgy gondol erre, mint ami önnel is előfordulhatna?

Azért küzdök, hogy ez ne forduljon velem elő.

- Bujdos Attila -

A tények

Előadások, amelyekben Varga Andreát láthatja a miskolci közönség:

Viktória, La Mancha Lovagja, Marica grófnő, Furcsa pár, Kabaré, A kaukázusi krétakör