Megszervezték ugyanazt a programot, amit pontosan száz éve az őseink

Miskolc - 10-es honvédek: Miskolc háziezrede. Milyen volt az életük az első világháborúban? És a megyénkben élőké? Interjú: Spóner Péter PhD-val, a Herman Ottó Múzeum történész-muzeológusával.

Érdekli, hogy mi történt pontosan száz évvel ezelőtt megyénkben? Már négy éve tart a világháború. Éhezés még nincs, de nagyon nehéz körülmények közt élnek a helyiek. A korabeli sajtóból kiderül, egyik jegyet vezetik be a másik után (lassan a jegyet is jegyre adják – fogalmaznak), húsmentes, majd zsírmentes napok jönnek, aztán már csak krumplinapok. Mi már tudjuk, hogy az év végével véget ért a háború, de ők, 1918 késő tavaszán még nem. Nagy a bizonytalanság. Ezekben a napokban – talán kicsit enyhíteni a szenvedést – tartják az előző év végén kezdődött 10-es honvéd hét rendezvénysorozat zárórendezvényét Sátor­aljaújhelyen.

Ezt a rendezvénysorozatot álmodták, rendezték újra a Herman Ottó Múzeum munkatársai a centenárium alkalmából, ennek apropóján beszélgettünk Spóner Péter PhD történész-muzeológussal.

Hogyan jött a rendezvénysorozat ötlete akkor… és most?

Az első világháború centenáriuma alkalmából két tárlatot is rendezett a múzeum az elmúlt évben. De tovább zajlottak a kutatások, és arra gondoltunk, hogy az eredményeket a közönség elé kellene tárni, ám más formában. Valamiféle közművelődési programban gondolkodtunk, és ekkor jött az ötlet: 1917 decemberében rendezték meg a 10-es honvédek legnagyobb jótékonysági rendezvény­sorozatát.

Apropó, 10-es honvéd. Ma már ez is magyarázatra szorul…

Pedig akkor rengeteg dicsőséget szereztek Borsodnak és Miskolcnak. 1867-ben a kiegyezés után átszervezték a hadsereget is, itt is megjelent a duális berendezkedés. Volt a közös hadsereg, és volt a kifejezetten magyar hadsereg: ezeket az alakulatokat 1890-ben­­­­­­­ ezredekké szervezték. A 10-es honvéd gyalogezrednek Borsod, Zemplén és Heves vármegyék voltak a hadkiegészítési területei, azaz innen toborozták a legénységet. Miskolcon, a mai Herman Ottó Gimnázium épületében volt a lak­­­tanyájuk, a József laktanya. Volt egy laktanya a Zsolcai kapuban is. Az más volt, ők a 65-ösök, a Rudolf laktanyában. Ők alig beszéltek magyarul, a monarchia minden területéről jöttek. A 10-esek zömében borsodiak voltak, és mivel közel voltak a belvároshoz, úgy tekintették őket, mint Miskolc háziezrede. Nagyon erős volt a kötődés irántuk a városban. 1916-ban létrehozzák az özvegy- és árvaalapot, hogy támogassák a rászorultakat. Hatalmas volt a veszteség, négy év alatt több mint 20 ezer fő esett el a fronton. Az alap vagyona egyrészt jótékonykodás útján növekszik. Jótékonysági rendezvényeket heti rendszerességgel tartottak színházi, zenei programokkal. Valamikor 1917 nyarán-őszén fogalmazódott meg, hogy ezeket a rendezvényeket egy nagy rendezvénysorozattá kellene gyúrni. Ez lett aztán decemberben a 10-es honvéd hét rendezvénysorozat. Két részből állt, volt egy hadi kiállítás a vármegyeháza dísztermében és volt egy kulturális hét a Korona szállóban.

Az Avas szálló?

Igen, annak a nagytermében. Volt ott minden. Próza, zene, karikatúrafestés, humoros estek: próbálták oldani a helyzetet, mert ekkor már nagyon nehéz volt az élet a hátországban. Szóval ez a rendezvény lett a mi tavaly decemberi rendezvénysorozatunk apropója. Nem kellett mást tenni, csak felütni az akkori újságot, és ihletet meríteni a programokból. Mi is hasonlóképp szerveztük, a városháza aulájában rendeztünk egy tárlatot, a rendezvények pedig a Papszeri épületünkben voltak: irodalmi est, zene, képzőművészet. Hívtunk több előadót az első világháború kutatói közül, és létezik egy nagyháborúval foglalkozó blog (www.nagyhaboru.blog.hu), amelynek az alapítója is eljött. Szerettük volna a korabeli hangulatot visszahozni, hogy jobban megértsük az akkori világot.

Mi jellemezte a 10-es honvédek kulturális életét?

Teljesen átszőtték a város életét. Sok művészi ambíciójú, tehetséges honvéd szolgált, ilyen volt például Sassy Csaba újságíró, aki annak a kornak nagyon ismert személyisége volt. De említhetnénk Mellinger Dezső vagy Kövér Gyula nevét is, az előbbi később megalapítja a miskolci művésztelepet. Festettek, írtak, grafikákat, karikatúrákat készítettek. Híres dalárdák működtek. Létezett egy Kacagó lapok című, nagyon népszerű karikatúragyűjtemény, Sassy Csaba pedig a 10-es honvéd tábori újságot szerkesztette, amely 1917 nyarától kéthetente jelenik meg. Kitűnő forrás nekünk a kutatásokhoz.

A rendezvénysorozat az idén tavasszal is folytatódott. Ennek mi adta az apropóját?

Még tavaly beadtunk egy pályázatot az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottsághoz a rendezvénysorozat megszervezésére, de késett a döntés, nem nyertünk, anélkül kellett megrendezni. Ám februárban jött a papír, hogy komoly összeget nyert a pályázatunk. Utófinanszírozni nem lehetett, így arra gondoltunk, hogy folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, de most az olasz front volt a középpontban. Bizonyos fajta aktualitása most, májusban is volt, hiszen 1918 tavaszán vitték tovább a programot Egerbe, Gyöngyösre, majd 1918 május végén Sátoraljaújhelyen zárult a rendezvénysorozat. Éppen most 100 éve.

1918 májusa. Mi várt ezután a 10-es honvédekre?

Addigra 3 és fél évet töltöttek el a fronton, kivonják őket a harctérről. Látniuk kell, hogy milyen állapotok vannak. Az özvegyekkel és árvákkal nem úgy foglalkoznak, ahogy kellene – nincs pénz, másra sem jut. És bár erős a cenzúra a fronton, a levelezésben, a korabeli újságokban, a sorok között azért lehet olvasni. Mi végre volt a 3 és fél év? Mikor ér véget a szenvedés? Ilyen morális állapotban indulnak aztán augusztus végén az olasz frontra, két hónapot töltenek ott. A nagyháború-blogosok készítettek erről egy dokumentumfilmet, amit itt, a májusi rendezvényen vetítettek először. Hatalmas veszteség érte kinn az ezredet. Egyrészt mert nagyon legyengültek, a fegyvereik sem voltak a régiek, az olasz front pedig speciális: kétezer méter feletti harctérről beszélünk, csupa szikla az egész. Elbújni sem nagyon lehetett sehová. Hiába volt harci tapasztalatuk, az extrém körülmények és a túlerő miatt véget ér számukra a háború, két zászlóalj kivételével fogságba esnek. A kutatók számára nagy probléma, hogy az ezred irattára is elvész valahol.

Sokan jöttek vissza a honvédek közül?

Viszonylag igen. Mivel az olaszok nem tudtak mit kezdeni a foglyokkal– a 10-es honvédek csak egy ezred volt az ott fogságba esett 300 ezer emberből –, 1919-ben haza is engedték őket. Így-úgy visszailleszkednek a társadalomba, a két világháború között pedig komoly hagyományőrzés folyik. A ’20-as évek végén csinálnak egy ezredmúzeumot, kikerül az emléktábla a József laktanyára, szobrot állítanak, megírják az ezred történetét, és az árvaalap is tovább működik. Igaz, elég nagy az infláció, így a pénz, amit összegyűjtöttek, elveszíti értékét. Terveznek egy árvaházat is, ám ez soha nem épül meg. A két világháború között egy hadimúzeum is működik a mostani Papszeri épületben. Szépen szaporodtak a dokumentumok, relikviák, ám 1944-ben összepakolják, Egerben vészeli át a 2. világháborút, aztán egy hadügyminisztériumi rendelettel az egész gyűjtemény bekerül a hadtörténeti múzeumba. Ma már nem is tudjuk visszakeresni.

A centenárium idején zajló kutatás során előkerültek-e újabb, eddig még nem ismert személyes történetek?

Nem túl sok. Tartok tőle, hogy a felhívásaink kevés emberhez jutottak el. Bízunk benne, hogy hátha eljutnak még hozzánk emlékek, blogok, kitüntetések, egyenruhák, bármi. Tudjuk, hogy a leszármazottak féltve őrzik ezeket a kincseket, de nekünk digitális formában is értékesek lehetnek.

Az utolsó pillanatok ezek a személyekhez kötődő emlékezésre, hiszen a mostani idősek nagyszüleinek korosztályáról van szó. Vannak-e emlékeink a veteránokról? Mikor halhatott meg az utolsó?

Van négy értékes fotóalbumunk, ezek az 1960-as évek végén kerültek be a múzeumba. Az első bevezetőjében azt írják az összeállítók, hogy az utolsó 10-es honvédekről készült, akik végigjárták a frontokat. A ’60-as években már nagyon kevesen éltek. A múzeum őriz néhány, a világháború idején írt naplót is, ezeket érdemes feldolgozni az évforduló kapcsán, azt beszélik el, hogy hogyan érnek haza íróik a fogságból. Épp egy ilyen naplón dolgozom most: Keresztesi Emil honvéd naplóján, ő Szibériából jön haza. Ez azért bonyolultabb volt, mint Európából hazagyalogolni. Szibériában 2-3 évig bolyonganak. A szocialista forradalom után a táborokat nem őrzi senki, bár hova is mennének onnan. Sokan mégis nekiindulnak, mennek keletre, japán, amerikai fogolytáborokba kerülnek, úgy 1921–22-re sikerül hazatérniük. Ez a napló is ezt az utat írja le, mondhatnánk, világ körüli utat – Kína, India, Kenya –, csak éppen úgy, hogy a szerzője már 7 évet eltöltött hadifogságban. Elképesztő! Nagyon örülnék, ha a következő 10-es honvéd hetet a hadifoglyoknak tudnánk szentelni. Ennek a témának van egy másik vetülete is, nemcsak magyarok esnek hadifogságba, hanem nálunk is rengeteg orosz, olasz fogoly volt.

Meséljen még az említett naplóról!

Két naplónk is van tőle, az egyik 1915-ben íródott, a másik a hazafelé vezető útján. Bizonyára írt a közbülső időszakban is, csak elveszhettek a füzetek. Döbbenet a különbség a kettő között. Az elsőben nagyon választékosan, olvasmányosan ír. A második naplóban csak tőmondatok. „Felszálltunk a hajóra. Meghalt valaki. Kidobtuk”.

Lehet tudni, mi lett vele?

Ha igaz, amit csak sejtek, akkor egy ismert művészember nagyapja. De nem árulhatom el a nevét, amíg nem biztos.

- Hajdu Mariann -

Végigjárják a frontokat

A 10-es Honvéd Hagyományőrző Egyesület 2014-ben alakult, céljuk, hogy végigjárják azokat a helyszíneket, ahol a 10-es honvéd ezred az I. világháborúban megfordult. Az egyesület elnöke, Szopkó Róbert, a Herman Ottó Gimnázium történelemtanára elmondta, eddig Lengyelországba és Erdélybe, a Magyaros-tetőhöz jutottunk el.

– Ez utóbbi helyszínre napra pontosan az 1917. március 8-i csata 100. évfordulóján értünk – mondta. Az egyesület tagjai korhű egyenruhában mentek fel a tetőre, vitték magukkal a 10-esek zászlójának másolatát is, így újra fenn volt a zászló a győzelmes csata színhelyén.

– Az idén az utolsó nagy hadszíntér a cél, mégpedig az olasz front, ott, ahol aztán fogságba is estek a honvédek – árulta el Szopkó Róbert. Asiagóba, a legnagyobb olasz temető helyszínére a tervek szerint augusztus első vasárnapján érkeznek, ahol nagy ünnepség lesz a 100 éves évforduló emlékére.