Főszerep a Napszálltában - A legnagyobb tanulság, hogy el kell fogadni: valamire nincs válaszunk

Miskolc - Nagy formátum. Szűk fókusz. A képben lüktető világ. A Napszállta bátorsága. Interjú: Jakab Julival, a Napszállta című film főszereplőjvel.

Nagyon mély, emberi igény, hogy találjunk valakit, aki olyan mint mi, akivel biztonságban lehetünk. Aki vigyáz ránk, és akire vigyázhatunk. Ezt mondja. Az arcát, összes rezdülését figyelhetjük, két és fél órán keresztül húz magával egy titkokkal teli történetbe: Leiter Íriszt játssza az Oscar-díjas magyar rendező, Nemes Jeles László új filmjében, a Napszálltában, amelyet Magyarország a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra jelöl.

A kosztümös, történelmi film 1913-ban, az első világháborút megelőző utolsó békeévben játszódik, a fejlődésben Bécs kishúgaként az osztrák fővárossal vetélkedő Budapesten. Az elárvult, önálló felnőtt életre készülő Írisz megtudja, hogy talán van egy bátyja, Leiter Kálmán, és semmi nem tántorítja el tőle, hogy megtalálja.

Jakab Julival beszélgettem.

Mi szüksége van Írisznek Kálmánra?

Ennek a történetnek a legbelsőbb magja az a nagyon mély, emberi igény, hogy találjunk valakit, akihez közünk van, akivel biztonságban lehetünk. Aki vigyáz ránk, és akire vigyázhatunk. Abban a pillanatban, amikor ebben a lányban felmerül a gyanú, hogy még sincs teljesen egyedül a világban, mégis csak van valaki, akihez kapcsolódhat, ez az ösztön olyan erővel lép működésbe, hogy keresztül vezeti őt ezen a fordulatos történeten.

Miért nem hallgat Nullára, aki azt mondja neki: „nincs szüksége rá”?

Két erő találkozása ez, ennek a felnövéstörténetnek a kulisszáiban. Ott munkál az iszonyatosan erős vágy, hogy találjak valakit, akivel egyek lehetünk. És, hogy képes legyek kilépve a szülői árnyékból felnőtté válni, önálló egyénként érvényesülni. Szerintem ez olyasmi, amin mindenki keresztülmegy.

Gondolom, igen – de ezt a filmbéli helyzetet, Írisz testvérkeresését nehéz a hagyományos lélektani logika alapján megérteni, a jó és a rossz közötti választásként értelmezni. Mi jó, mi rossz – ez a látható tények világában eldönthetetlen, lényegében választás kérdése. Vagy figyelmen kívül hagyható.

A film pontosan arról szól, hogy nagyon kevés és ritka az a pillanat, amikor szét lehet választani valamit jóra és rosszra. Írisz az útja során olyan helyzetekkel találkozik, amelyekben újabb és újabb eseményekből kiindulva próbál képet alkotni emberekről. A testvéréről ugyanúgy, amiként a kalapüzlet tulajdonosáról, Brill Oszkárról. Van olyan momentum, amitől jónak tűnnek ezek az emberek. És van, amitől rossznak. Általában egymás ellenpólusai ezek a férfiak. Írisz a hagyományos értékválasztás mentén halad, el akarja dönteni, mi a jó és mi a rossz, egy idő után azzal szembesül: sűrű szövedék, amibe került. Nem lehet így kategorizálni az embereket. Bármelyiküket is választja, azzal nem jó, vagy rossz oldalt választ.

Ez: tudás? Ha igen, honnan tudja, mikor mi a helyes választás?

Nem hiszem, hogy tudja. A döntései a lehető legritkábban tudatosak, inkább nagyon is az érzelmei vezérlik. Belső késztetések és kényszerek, amelyek a reakcióit előhívják. Nagyon nagy távlatokat, következményeket nem lát át. Egyszerűen csak azt érzi, hogy valami hajtja őt, valamerre. Akár az ésszerűtlenség felé, akár a veszélybe, akár az egyértelműen rossz­nak tűnő irányba. Valami belső erő, valami, amit mégis csak igazságként él meg.

A tények világa inkább csak sejtés: a Napszállta képi fogalmazására nem jellemző a látóhatár, a távlat. A kamera Íriszt követi és figyeli, a néző így vele kerül azonos időbe. Ön Íriszként látja-e egyáltalán ezt a ködbe vesző világot?

Írisz tényeket keres. Konkrét kérdésekre konkrét válaszokat. Ez a filmnyelvi metodika, amit alkalmaztunk, szerintem segít erősíteni a nézőben az érzetet, hogy ez is olyan, akár a való életben. Ott is képtelenség egyszerre mindenre figyelni, az egészet átlátni. Rengeteg eseményt, mondatot és történést csak a periférián érzékelünk. A film a nézőt Írisszel együtt vezeti – Írisz sosincs előrébb a nézőnél, és a néző sosincs előrébb nála. A film nem próbál objektív lenni, nem próbál többlettudást adni a nézőnek.

Igen, és feltűnő, mennyire kevés a konkrétnak vehető megállapítás. Herz doktor szavai arról, hogy vannak emberek, akiken nem lehet átlátni. Vagy Nulla mondata, hogy mennyi szépség mögött mennyi gonoszság lakik. Azt hihetem, hogy nem lehetséges egyetlen történetként leírni, amit látunk. Mint Kuroszava Akira filmje, A vihar kapujában esetében – annak kellene hinnem, aki éppen ad valamilyen magyarázatot erre a szétesőben lévő világra.

A vihar kapujában készen adja a történet többféle leírását. A mi filmünkben nagyon erősen követünk egy nézőpontot. De nagyon érdekes megtapasztalni, hogy mennyire különböző módon tudnak ehhez kapcsolódni a nézők. Mi mindent látnak bele, hogyan próbálják kiegészíteni a hiányokat, megtalálni a hiányzó részleteket. Van az a nagyon egyszerű kérdés, ami végül foglalkoztatja őket, és tőlem is megkérdezik: de mi történt a testvérrel. Mi lett Kálmánnal? Erre van válaszom nekem is, és nyilván önnek is. De az én válaszom nincs közelebb semmiféle objektív igazsághoz pusztán amiatt, mert én vagyok a színész, aki eljátszotta Íriszt. Azért van így, mert nincs egyetlen objektív igazság. Mint ahogyan A vihar kapujában esetében sincsen. Ez nagyon nehezen elfogadható, de egyben nagyon izgalmas is.

De milyen tudás birtokában játssza Íriszt? Létezik-e egyáltalán a testvére, Kálmán?

Soha nem válaszolok majd erre a kérdésre, mert ha válaszolnék rá, az azt a látszatot keltené, hogy mégis csak van valami többlettudásom erről a történetről. De nincs! Legfeljebb sokkal inkább benne vagyok… Remélem, hogy sok olyan néző lesz, aki megnézi kétszer-háromszor, és közelebb hatol sok kérdéshez – mert valóban nagyon sok rétege van ennek a filmnek.

Színészként könnyebb vagy nehezebb úgy játszania, hogy nincs erre a kérdésre válasza?

Nagyon sok mindenről – lényegében a film összes fordulatáról – gondolok valamit. A legnagyobb tanulság, hogy el kell fogadni: valamire nincs válasz. Szerintem ez ugyanolyan folyamat, feladat, erőfeszítés, mint befogadni egy történet brutális lezárást. Belátom, és tudom, hogy ez nyomasztó, nyugtalanító érzés: nagyon-nagyon keresünk valamit, ami nagyon közel van, és nagyon indokolt is lenne, hogy legyen egy megfelelő válasz. És: még sincs ott. Mindig kicsúszik a kezünkből. Van ilyen az életünkben is, amit nagyon nehéz elfogadni. Például erősen emlékszem iskolás éveimből a pillanatra, amikor megértettem, mit jelenthet az, hogy végtelen. Azt éreztem: nem bírja elviselni az agyam, hogy valaminek soha ne legyen vége. Ezzel együtt, vagy ezért: nagyon szép, hogy az ember mindig megy tovább, és keresi a választ a kérdésekre, amikre nincs felfogható válasz.

Milyen kár, hogy véget ér a film: kereshetnénk tovább, és nem egy háborús futóárokban látnánk egy arcot, amint valamit néz – talán éppen minket, a vászon túloldalán.

Nagyon súlyosnak tartom ezt a befejezést. Nem is a történelmi tények ismeretében, hogy egy civilizáció hogyan hanyatlott a háborús pusztításba. Az utolsó szekvencia azt mutatja meg, hogy ennek a lánynak a keresése, ez a hatalmas levegővétel, ez a beláthatatlan izommunka, a saját története, amilyenhez hasonló millió és millió volt akkor – ez mind el lett söpörve. Soha többé senkit nem érdekel, hogy volt-e egyáltalán Leiter Kálmán. Ennyi.

A rendező, Nemes Jeles László azt nyilatkozta: bátor film készült. Elfogadom. Ha ön is: az ön számára mi ennek a filmnek a bátorsága?

Tudtuk, hogy nagy történet, nagy formátum, nagy díszletek előtt állunk. De az egész fölött ott a szerzői koncepció, ami e nagy keretek között mégis vállalta ezt a nagyon szűk fókuszt. Nagyon érdekes hatás megtapasztalni, hogy részt veszünk egy jelenet forgatásán, ahol sok száz statiszta dolgozik, és aztán látni, hogy alig egy-két arc tűnik fel, mégis ott lüktetett ez a rengeteg, nagyon pontosan koordinált ember, állat, automobil. Ez az iszonyúan nagy vállalás össze tudott sűrűsödni ebbe a kis téglalapba, ebbe a képbe. Ez bátor döntés.

Bujdos Attila

Interjú: Jakab Julival, a Napszállta című film főszereplőjével

A Napszállta című új Nemes Jeles László filmet először az idei Velencei Filmfesztiválon láthatta a közönség.

A magyarországi bemutató a miskolci Cinefesten volt.

A hazai mozihálózatba szeptember 27-én kerül az alkotás, amellyel Magyarország pályázik a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra.

Ezek a boldog békeidők utolsó napjai

A Napszállta 1913 nyarán játszódik, az első világháború előtti boldog békeidők utolsó napjaiban. A gyermekkora óta árvaházban nevelkedett, Budapestre visszatérő Leiter Írisz néhai szülei nagy hírű kalapszalonjában szeretne munkát kapni, ám az új tulajdonos, Brill Oszkár mindenáron igyekszik eltávolítani a fiatal nőt a városból. Írisz azonban marad, mert megtudja, hogy van egy testvére, akiről eddig semmit sem tudott. Nyomozásba kezd, de egyre mélyebbre húzza a város labirintusa. Egyedüli biztos pont a fényes, tündöklő kalapszalon lenne számára, azonban kiderül: a ragyogás valójában sötét titkot rejt. Írisz fokozatosan felfedezi elveszett múltját.