A szívüknek legkedvesebbet játsszák el

Miskolc - A hegedűművész-há­zas­pár január 17-én a mis­kol­­ci szimfonikusok Hang­forrás koncertjén káp­ráz­tatja el a közönséget.

Kelemen Barnabást és feleségét, Kokas Katalint senkinek nem kell bemutatni. A művészházaspár itthon és külföldön, szólóban, kvartettben, kamara-, és nagyzenekari koncerteken és pedagógusként is letették már névjegyüket a nemzetközi zenei életben. Családról, szakmáról, múltról és jövőről mesélt a Liszt- és Kossuth-díjas művész, Kelemen Barnabás.

Híres zenész felmenőkkel rendelkezik. Sosem volt más terv az életében, mint a zene, a művészi hivatás? Nem akart gyermekként például autóversenyző lenni?

De! Egészen pontosan az autóversenyzés érdekelt. Az autó volt az első szavam, s azóta is nagyon szeretem a kocsikat. Gyermekkoromban nem volt könnyű dolga velem édesanyámnak, amikor gyakoroltunk (6 és 16 éves korom között mindig a szüleimmel gyakoroltam), olykor volt, hogy azt mondták nekem, hagyjuk ezt a hegedülést és legyek inkább autószerelő. De viccet félretéve, komolyabban sosem volt más alternatíva, mint hogy a zenész hivatást válasszam. Maximum zenész szakmán belül, mert ha nem hegedülnék, akkor biztosan ütős lennék, mindig is elvarázsoltak az ütőhangszerek.

A gyermekeikre mennyire öröklődött át a zenei elhivatottság? Szeretnének ők is zenei pályára lépni?

A 14 éves nagylányunk, Hanna már 8 éve zongorázik, országos versenyeket is nyert. Mára inkább az éneklés, a tánc és a színművészet az igazán vonzó számára, így egyelőre úgy tűnik, hogy nem a zongora lesz a fő hivatása, de a művészeti pálya nála is döntő. A 10 éves fiúnk, Gáspár már a Virtuózokban is szerepelt, ő nagyon komolyan veszi a hegedülést, s mi is igyek­szünk rengeteget gyakorolni vele. Olga kicsi lányunk még csupán 11 hónapos, nála még bármi lehet. Azt azért elmondhatom, hogy nagyon másképp gondolkodnak, így hogy a legmagasabb szintű zenei világba csöppentek általunk. A barátaink és mi is igyekszünk a lehető legjobb példát mutatni számukra. Gáspár fiam például sokban hasonlít rám. Gyerekként én sem szerettem gyakorolni, csak amennyit nagyon muszáj volt. Épp ezért odafigyelünk rá, hogy ő maga is szükségét érezze, és élvezze is a gyakorlást. Összességében nemcsak szakmaiságot, hanem érzékenységet is tanítunk nekik, amit az életben tudnak majd hasznosítani.

Boldog házasságban élnek, csodás gyermekekkel és családi háttérrel. Szakmai sikerekben is bővelkednek. Vannak még beteljesületlen álmok? Mi például a legközelebbi cél az életükben?

Ha már a gyerekekről van szó, óvodáskorom óta, valamiért 6 gyermekről álmodtam. Ezzel nem szeretnék semmire utalni, de talán kiérezhető ebből a félmondatból is a gondolatom. Csodás, hogy a 14 és 10 éves gyermekünk után, most van egy 11 hónapos kisbabánk, imádom ezt az érzést. Szakmai szempontból pedig több mint egy évtizedes vágyunk indult el nemrég a megvalósulás útján. Ez nem más mint egy Művészeti Szalon és egy Budapesti Mesteriskola létrehozása. A célunk többrétű ezzel a kezdeményezéssel; egyrészt szeretnénk megadni a pályakezdőknek a lehetőséget a világ minden tájáról, hogy ha tőlünk szeretnének tanulni, akkor azt megtehessék. Az alapelvünk az, hogy visszahozzuk a 17.-18. századi klasszikus mester és tanítványa kapcsolatot, ahol a személyesség, s a bizalmi szálak is jelen voltak a közös munkában. Ezt nagyon fontosnak tartjuk. Emellett a Művészeti Szalon azt hivatott szolgálni, hogy teret kínáljon a művészek találkozásának, eszmecseréjének. Itt nem feltétlen csak mu­zsikusokra gondolok, hanem festőkre, tudósokra, színészekre, bármilyen művészeti területen tevékenykedőkre. Úgy érzem, az emberi kapcsolatok effajta ápolására nagy szükség van, a mai rohanó és technológia-központú világban. Ez ellentmondás is tulajdonképpen, mert az internet és a telefon segítségével például könnyebb egy-egy találkozót megszervezni, mégis úgy látom és tapasztalom, hogy ennek ellenére kevés a személyes kapcsolat, érintkezés.

Korábban már dolgoztak a miskolci zenekarral. Hogyan emlékszik vissza a közös munkára?

Nagyon jó visszaemlékezni. Az összes helyszín a szemem előtt van, ahol megfordultunk Miskolcon; a próbaterem, a zenekar vendéglakása, a koncertterem. Nagyon szurkolok az együttesnek, hogy kapjon egy méltó koncerttermet! A mostani is megfelel a célnak, hiszen szépen felújították, mégis művész szemmel érzek benne hiányosságokat. Úgy gondolom, ha valaki, akkor a miskolci együttes megérdemelné, hogy a Pécsi Kodály Központhoz, vagy akár a budapesti Művészetek Palotájához hasonló szintű helyszínen dolgozhasson. A zenekar már sokat letett arra a bizonyos asztalra, sokat köszönhet nekik a város. Számos nagyszerű karmesterrel is dolgozhattam a borsodi fővárosban. Kovács László mellett Ács János és Kovács János neve jut eszembe hirtelen, de minden alkalommal nagyszerű dirigens keze alatt játszottunk. Szeretem az együttes szellemiségét is, hangulatok jutnak eszembe, s nagyon várom a következő közös munkát, hiszen már régen találkoztunk. Kedvelem a város szellemiségét, lokációját is. Fiatalkorunkban sokat jártunk Miskolcon Katival, így érzelmi kap­csolat is fűz a városhoz, és a nagyszerű zenekarhoz.

Milyennek tartja a mostani közös programot?

Elmondhatom, hogy a szívünknek legkedvesebb darabot játsszuk majd el Katival a közös koncerten. Meggyőződésem, hogy Mozart ezt a művet azért írta, hogy majd 200 évvel később, mi eljátszhassuk, nekünk szól. Ez remélem a tisztelt publikumnak is elég sokatmondó.

Handa Eszter