A válasz: engem az zavar, ha nem találok benne magasztosabb célt

Miskolc - A legfontosabb üzenet: lehessen nyugodtan, szabadon dönteni.

Ha nem kezded el, akkor nem lesz belőle semmi. Ezt mondja, és a döntéstől való félelmekről beszél. Nem arra kellene gondolni, hogy nem lesz visszaút, hanem hogy a döntés: lehetőség a továbblépésre.

A pályaválasztás a témánk, mert az erről készült tantermi színházi előadásban játszik, és mert rengeteg középiskolással találkozik és beszélget erről. Van véleménye és van tapasztalata az önálló életet megalapozó elhatározásról.

Somhegyi György színművésszel beszélgettem.

Biztosan sokan kérdezték öntől is, hogy mi lesz majd, ha nagy lesz. Mikor tudott először határozott választ adni erre?

Igen hamar eldöntöttem, hogy színész szeretnék lenni. Általános iskolában volt egy nagyon jó fej magyartanárom. Előadásokat szervezett, és ezekben az egész iskola részt vett. Tudta, hogy engem ez érdekel. Úgy mondanám: főszerepet kaptam. Jártam versmondó versenyekre. A szüleim támogattak a döntésemben. Édesapám zenész, anyukám könyvrestaurátor. Aztán a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jártam, drámatagozatra. Onnan felvételiztem – a színművészetire negyedjére vettek fel. Addig az Új Színházban stúdióztam.

Előnyt jelent ma a szakmájában, hogy már korán határozott elgondolása volt a jövőjéről?

Sok kollégám esetében azt látom: mennyire hasznos, hogy teljesen más közegből csöppennek a színházi világba. Több az életanyaguk azoknak, akik például faluról jönnek, vagy van másik szakmájuk ezenkívül. Villanyt szerelnek például. Ismernek egy másik világot. Kicsit irigykedem is emiatt, mert közben az én életem mindig csak e körül forgott.

Hol látná hasznát, ha tudná, hogyan kell villanyt szerelni?

Amikor nem vettek fel a színművészetire, azt mondták, azért nem, mert nekem még élnem kell. Elképzelt élethelyzeteket játszottam – az ismereteim olvasmányélményekből valóak voltak, nem az igazi hétköznapi helyzetekből. A próbákon mindig felvetődik, hogy mi az életszerű egy helyzetben. És akkor valóban számít, hogy ki mit tud az életről. Nyilván így is vannak tapasztalataim, hogy nem tudok mondjuk villanyt szerelni, hiszen törekszem rá, hogy megismerjek és megértsek emberi reakciókat: ki hogyan viselkedik egy szituációban. De különben meg van jó is benne, hogy régóta foglalkozom a színészettel.

Technikában ad ez többet? Színházszerű gondolkodásban? Hogy ez mégsem maga a valóság, hanem ez: a színpadi valóság?

Talán alaposabb a véleményem az egésszel kapcsolatban, hogy milyen színházat szeretek, hogyan jó és hogyan tetszik. Ami hasznos, mert kevésbé sodródok el mindenféle irányba.

Létezik egyébként az életről szóló általános tudás, ami alapján kijelenthető valamiről, hogy ez életszerű vagy nem életszerű?

Vannak sajátos útjaim, nem mindig tipikus, amit csinálok. Magyaráznom is kell, nem feltétlenül értik. Az életszerű/nem életszerűre mondanék egy példát: disznóvágáson volt a társulat. Látszott, ki az, aki régóta csinálja, kinek vannak nagy tapasztalatai. Az egyik kisfiú, aki ott volt, szerette volna kipróbálni, hogyan kell fát vágni. Egyszer csak ott álltunk mindnyájan körülötte, és mindenki tanította. Ha azt mondják egy színházi próbán, hogy a jelenet disznóvágás, és: tessék! – soha nem ez jutna az eszembe, mert annyira abszurd. Másfelől pedig halál pontos volt a „tanítás”: a fiú megtanult fát vágni. Csodálatos volt az egész. Gondoltam is, jól megjegyzem magamnak, annyira egyedi, különleges. Erre értettem az élettapasztalatból merítkezést.

Sokféle vélemény ismert a hazai közoktatás teljesítőképességéről. Ön megkapta az iskolarendszertől, amire szüksége volt a színésszé válásig vezető úton?

Az általánosban kellett hozzá más is, mint amit az iskola nyújtani tudott. Édesanyám mindenféle színjátszó köröket ismert, elvitt ezekbe. A gimnázium a drámatagozatos képzéssel minden igényt jól kiszolgált. Mindig hangsúlyozták: ez nem színészképzés, de a drámafoglalkozások, a nagyon jó tanárok engem is jó irányba terelgettek.

A pályaválasztásról készített tantermi előadás végén középiskolásokkal beszélget. Az első kérdése, hogy mi a legfontosabb a saját jövőt meghatározó döntésben. Soha nem fordították még vissza, hogy önnek mi volt a legfontosabb?

De. Gyakran megkérdezik. Szerintem a legfontosabb: soha ne érezze senki, hogy kényszerhelyzetben van. A legfontosabb üzenet: lehessen nyugodtan, szabadon dönteni. Mindenki csinálja azt, amiben az örömét leli. Ez elég tág keret, ezen belül bármit felfedezhet. Soha nem lehet előre tudni, hogy mi hozza majd meg az áttörést az életében. Van, hogy a véletlen hozza meg. Ha az ember bátortalan, ha nem vág bele, és nem kezdi el csinálni, nem tudja felfedezni a magának leginkább való világot.

Mi történik, ha nincs meg a vissza­igazolás? Ha például önnek azt mondják a végül mindent eldöntő felvételin: György, ne erőltessük ezt, ne jöjjön többet felvételizni?

Erősen hiszem: nincs olyan, hogy ha valaki valamit tényleg szeret és akar csinálni, akkor előbb-utóbb valamilyen formában ne jöjjön össze neki. A mindent eldöntő felvételin már az én akarásom sem volt görcsös, azt hiszem, ez is fontos azért.

Vagyis már megvolt a visszaigazolás?

Fontos volt, hogy nem csak az az egy visszaigazolásom volt. Viszont az érdekes, hogy milyen lehet, ha valaki egyáltalán nem kap visszaigazolást. Az szörnyű. Akkor biztosan váltani kell. Magamat is próbálom arra figyelmeztetni, ha olyan helyzetbe kerülnék, legyen arra szemem, hogy észrevegyem magamon: már nem jó, amit csinálok, vagy nem kapok elég lehetőséget.

Úgy érti, most ez a helyzet?

Van ez a tantermi előadás, ami a színházi világban peremterület, de hatalmas munka. Monodráma, így is fogom fel és imádom csinálni. Mindig is vágytam rá, hogy szemtől szembe találkozzak a nézőkkel. Bár nem lehet egyértelműen azt mondani rá, hogy kaptam egy főszerepet. Vannak ezenfelül kisebb és nagyobb szerepeim is. Azt is mérlegelnem kell, hogy ne csak a büszkeségem dolgozzon. Egy társulati létezésben nagyon fontos, hogy mindenki mindenfélét játsszon. De szeretném észrevenni, ha már nem kapok nekem való, nekem tetsző lehetőségeket. Akkor majd tudnom kell változtatni.

Pályaválasztás előtt az ilyen fordulat lehetőségét nehéz felmérni.

Lehetetlen. Rengeteg színházi példa is van rá, ebben a szakmában, hogy később születik a siker. Évekig senkinek sem kellett, amit Moliére csinált, aztán hatalmas drámaíró lett. Nem szeretnék persze abba a hibába esni, hogy azt mondjam, én majd Moliére leszek. De van változás: mindig meglepetést okoz minden új szerep, amit kapok. Nem tudtam jól énekelni, különösebben vicces sem vagyok, mégis táncoskomikust játszom. És megcsinálom. Új önismeret ez a számomra. Elképzelni sem tudja az ember, mi jöhet vele szembe. Ez jó fordulat a pályaválasztós beszélgetésekben is: azért érdemes és jó valamit csinálni, mert úgyis lesz valami belőle. De ha nem kezded el, akkor nem lesz belőle semmi. Egy lány arról beszélt: fél, hogy döntéseket kell hoznia. És én is félek döntéseket hozni. Azért, mert arra gondolok, nem lesz visszaút. De ezt az érzést le kell és biztosan le is lehet győzni. Nem az az érdekes, van-e visszaút. A döntés: lehetőség a továbblépésre. Ezt kellene megérteni.

Ez tipikus pályaválasztási helyzet.

Hihetetlen nehéz helyzet 16 évesen elindulni egy irányba, amikor fogalmam sincs semmiről. Magamról is alig. És nagyjából csak annyit tudok, hogy jó vagyok matekból, tehát azzal akarok valamit kezdeni. Én sem vagyok idős, de amikor én voltam iskolás, nem volt még rajtunk ekkora nyomás, nem kellett ilyen hamar ilyen sokat elérni. Nagyon erős az érzésem, hogy a világ arra késztet: minél hamarabb legyen nagy céged, nagy autód, sok pénzed. És nincs az, ami a szüleimnél: dolgoztak, és azt csinálták, amit szerettek. Minket lényegében úgy neveltek fel, hogy nem volt semmijük, de közben nagyon jól éreztük magunkat. Az is természetes része az életnek, amikor az embernek nincs. Mint most nekem, például nagyon nincs. Éhen nem halok, meg tudok lenni, elvagyok. De szerintem ez fontosabb megélése a sorsnak, hogy nem dúskálok, de azt csinálom, amit szeretek.

Jól döntött? Nem jól döntött?

Sokszor eszembe jut: lehet, hogy elszúrtam. De nem a pénz miatt gondolok erre, hanem azt szoktam vizsgálni: van-e értelme. Amikor a színház gondolata foglalkoztatni kezdett, a nagy példakép a Krétakör társulata volt. Azért voltam oda. Az volt a felhajtóerő, hogy mondani lehet valamit ezzel a szakmával. Ha olyan helyen, vagy olyan előadásban vagyok, ami kiüresedett, amikor csak a gyár miatt van minden, vagy a pénz miatt csináljuk, rosszul érzem magam. Akkor viszont minek ezt csinálom? Mert másból sokkal jobban megélhetnék. Engem az zavar, ha nem találok benne magasztosabb célt.

Bujdos Attila

Interjú: Somhegyi György színművésszel, a Pályaválasztás című tantermi előadásról és színházi programról

Tantermi előadás

Igaz történetek felhasználásával írta: Sényi Fanni, Szőcs Artur

Előadja: Somhegyi György

Kiragadott mondatok

Somhegyi György:

Amikor arra készültünk, hogy előadás után beszélgetés lesz, arra gondoltunk: a legtöbben nyilván a pénzes szakmák választása mellett érvelnek majd. Én pedig elmesélhetem: „a történetbeli fiú életében milyen fontos volt az útkeresés, legyetek tehát szabadok, találjátok meg önmagatokat.” Ehhez képest szinte mindenhol az az első reakció: „azt kell csinálnunk, amit akarunk. Csak azt csinálhatjuk jól, amit szeretünk”. Így érvelhetek amellett, hogy nem mindig az van, amit akarunk.

Nagyon irigylem a miskolci középiskolásokat – minden évben vannak tantermi színházi előadások. El vannak kényeztetve. Helybe megyek, találkozom velük, nagyon színházszerű az egész. A modern színházszemléletemmel találkozik. Ez az őszinte irány, ami közösségi élménnyé teszi a színházat.