Azt veszem észre, a drámaiságra, a mélységekre még szűkebb réteg kíváncsi

Kazincbarcika, Miskolc - Nehéz a festészetről beszélni. De meg lehet próbálni. Interjú: Góré Szabina festőművésszel, Mazsaroff-díjassal.

Festőművésznek tanult, de azzal kezdte a pályáját, hogy abbahagyta: nem akart átállni a konzumfestészetre. Aztán azt érezte: nincs a helyén. Öt év kihagyás után kezdett kiállítani. Képei különleges technikával, méhviasszal készülnek. Illik rájuk a leírás: meseszerű. A témái komorak, de teátrálisan túlzónak tartja a kérdésben a szót: drámai mélységeket céloz.

Góré Szabinával, a 2019-es Mazsaroff-díjas festőművésszel beszélgettem.

Pályatársa, Lenkey-Tóth Péter olyan kész képzőművészként méltatta önt a Mazsaroff-díj átadásán, mint aki kompakt technikai tudás és témavilág birtokában alkot. A laudáció alkalmas rá, hogy felkeltse az érdeklődést a festő és műve iránt: miért mondhatják ezt róla?

Talán a régóta való ismeretségünk okán: tanított nyolc éve. Szólhat ez a tanár-diák kapcsolatról, vagy arról, hogy a pályán maradtam. Festő vagyok. És nem máshol élek. Jó érzéssel tölt el, hogy ennyire biztos a dolgában. De bennem ott dolgozik, hogy felérek-e ahhoz, amit ő gondol rólam. Lehet, nekem gyakorolnom kell még a magabiztosságot. Még nem tartok ott, hogy teljes határozottsággal azt mondjam magamról: „de”. Bízom abban, hogy jól ítéli meg. Egyelőre csak csinálgatom a dolgaimat.

Tényleg bizonytalan? Ismert a művészi hitvallása, és az alapján azt gondolnám: a művészet az ön számára a részletekig végiggondolt létezési forma.

Lehet, hogy ez alkati bizonytalanság. Vagy adódhat abból, hogy amiket festek, nem könnyen fogyasztható képek. A kevés visszajelzésből nehéz valódi bizonyosságot nyerni. Nem azt mondom, hogy a folyamatos hátba veregetés képes lenne irányítani. Nem tudom, más művészek hogyan vannak ezzel, vagy csak én vagyok vele így, de a folyamatos elégedetlenség a munkában is fontos: indukálja a következő munkafázist. Hogy igen, ezt akartam én mondani, de lehet, hogy nem jól közelítek. Megpróbálom akkor máshogyan. És a bizonytalanság egyben a szakmán túlmutató bizonytalanság is. Közhely: változó világban, változó közegben, változó impulzusok mellett, változó életszakaszban más nem is lehet hangsúlyos, mint a bizonytalanság.

Amikor azt mondja: a művészete nem könnyen fogyasztható, ez szenvtelen kijelentés, vagy oda ért-e bármilyen vágyat, hogy a művei befogadhatóak legyenek? Ez szempont az alkotásban?

A művészet befogadásának a feladata a szemlélőre hárul. Neki kell ezzel megbirkóznia. Az én kételyem gyakorlati: a nyáron voltam egy művésztelepen, amelyet fiatal közgazdászok szerveztek. A nyulak témájával foglalkoztam. Ez elég borús, láttam rajtuk: nem értik. Igazából nem az én művészetemet minősíti ez. Lehet, hogy igazából a mai világ inkább a könnyebben emészthető, csillogó, látványos dolgokat szereti. A kevésbé tragikus hangütést. Azt veszem észre, a drámaiságra, a mélységekre még szűkebb réteg kíváncsi.

A saját művészetére áll, hogy a drámai mélységeket célozza?

Szerintem nem kell teátrálisan fogalmazni. Mondhatok példákat, amikkel foglalkozom. A felnőtté válás megrázkódtatásaival. Megnyomorodott lelkű gyerekekkel. Génmanipulációval. Elpusztult állatokkal. A hétköznapokban kimerült ember nem feltétlenül ezeket a témákat szeretné látni a falon.

Szerintem nem teátrális ezekre a témákra a drámai mélység jelzőjét használni. Miért ezek érdeklik?

Lehet, ez anekdotikus: a nagyapám nyulakat tenyésztett. Mindig leadták vágásra. Gyerekként ezt nem lehetett tudnom. Csak azt láthattam, hogy mindig eltűntek a nyulak otthonról. Néhány éve a nagybátyám minden előzmény nélkül gondolt egyet: nyulat tenyészt. Pedig nem ilyen habitusú. Elkezdtem foglalkozni a nyúl szimbolikájával. Jelképezi a termékenységet. A francia szerzetesek a középkorban a nyulat hallá nyilvánították, így nagyböjt alatt is ehették a húsát: a szárazföldi állat tehát vízben élő állattá lényegült. A magyar nyelvben a bébinyulat fiókának is nevezik. Úgyhogy madárrá is válik. Létrejön a bizonytalanság.

A képet ihlető gondolkodás eléggé messziről indul és nagy utat tesz meg.

Megvan a líraisága. Párhuzamba került a saját mindennapi életemmel ez a téma, ahogyan elkezdett nyulat tartani a nagybátyám. És közben születtek a groteszk történetei. Egyszer összeverekedett a nyúl a ketrecben a társával. A nagybátyám kiküldte az anyósát, vágná le a jószágot. Mert ő szereti a nyulat, és saját maga nem vágja le. Ez is furcsa. És később látta, ott ül az összevert nyúl a ketrecben. Mert az egészséges nyúl lett levágva. A művészetben jelentést tulajdonítunk ennek, kiemeljük a saját közegéből, reflektorfénybe állítjuk ezeket a sokszor láthatatlan történeteket.

Miközben hallgatom, az jár a fejemben, hányféle művészetben lehetne sokkal egyszerűbben elmesélni ezt. Amikor kiválasztja a témát, tudja, hogy a képben hogyan jelenik meg?

Nem anekdotát festek, hanem azt az érzetet próbálom beleültetni a képbe, amit bennem ennek a történetnek a hallása okozott. Sokszor persze megjelenik a nyúl, de a figura ezt a furcsaságot, a nem mindennapiságot képviseli. Saját szimbolikával is bír.

Keveredik a tudatos az ösztönössel?

Tudom, mi a cél. Ennyiben tudatos.

Készít vázlatokat a képeihez?

Inkább a motívumokat vázlatolom, de a képet nem szoktam előtervezni.

Lenkey-Tóth Péter azt mondta: a valódi tartalom a kezdet kezdetén még az ön számára sem teljesen ismert.

Mint minden festészet, az enyém is folyamat. Felteszek egy figurát, nézem, várok, és ha jön az impulzus, építkezem. Addig tart, ameddig nem érzem, hogy elmondtam, amit szerettem volna.

Mi a bizonyossága, hogy a kép fedésbe került a munkát elindító szándékával?

Ezt nehéz eldönteni. Van, amikor késznek érzem és rájövök, még sincs kész. De általában ez olyan, mint amikor eszik az ember. Jóllakik. De meg tud enni még egy szelet valamit. Amiről beszélek, érzetben is majdnem ilyen kielégülés.

Különleges, méhviaszos technikát használ – erre is igaz lehet, hogy az elején nem tudni, mi lesz belőle.

Mindig is szerettem a munkában a véletlent. Az anyagban magában is benne van a véletlen lehetősége. Ez különösen igaz az első tanulmányi időszakra. De aztán kitapasztalhatóak az esetlegességek, és ezeket eszközként is tudom használni. Kérdés: mennyire engedem el a gyeplőt, mennyire hagyom, hogy a tudatalatti a festésben is megjelenjen. Vagy mennyire korlátozom. Nehéz beszélni a festészetről.

Miért a méhviaszos technika mellett kötelezte el magát?

Technika és eszköz: ez képezi a gondolataimat. A befogadó érezheti a viasz illatát, és azonosíthatja a vasárnapi miséken meggyújtott mécsesekével. Ez szakralitás. Aki nem ismeri ezt az összefüggést, csak a felületet látja. És a felület magáért beszél. A befogadóra van bízva, hogyan interpretálja. Lehet azt mondani: lát egy nyulat, neki is volt nyula. De el is vonatkoztathat ettől.

Vagy mondhatja, hogy a nyúl az nyúl az nyúl.

Azt vettem észre, hogy akikkel találkozom, szintén tudnak valami nyulas történetet a saját életükből. Szóval ez érdekes, valamitől univerzálissá válik. De a nyúl csak kiragadott példa, mert van sok hasonló, vele egyenértékű szimbolikus elem ezen kívül amit használok. Legfőképpen a gyerek, ablak, ajtó, kint-bent, térmanipuláció.

Jellegzetes a festészete. Cél is, hogy jól és önnel azonosítható legyen?

Biztosan van olyan kézjegy, amit az ember használ. De a többség nem tudatosan fejleszti ezt. Hanem csak jön. Általában nem szoktam rá törekedni, de van, amikor azt mondják, megismerik, hogy én készítettem.

Mit csinált 2013-tól 2018-ig?

Nagyon érdekes, hogy erre rákérdez. 2013-ban lediplomáztam, azt mondtam a mesteremnek, Hegyi Csabának, hogy én most egy ideig nem festek. Annyi mindent adtam akkor magamból, hogy most le kell állnom, különben kiüresedem én is, a munkáim is. Nem akarok konzumfestésre átállni, csak azért, hogy fessek. Azt gondoltam, kipróbálom az életet, ingereket gyűjtök. Külföldre költöztem. Civilként dolgoztam: semmi fontos. És akkor jött az érzés, hogy nem vagyok a helyemen. Nem azt csinálom, amit akarok.

Hegyi Csaba biztosan elmondta önnek, hogy nem ott lesz a helye, ahová tart.

Úgy mondják: az egyetem utáni három év döntő, hogy ki marad meg a pályán. Én erre a három évre mondtam, hogy nem festéssel töltöm. Úgy voltam vele, ha erre vagyok determinálva, jön majd magától. Aztán azt éreztem, hogy ideje váltani, alkotni. Hazaköltöztem.

Ugyanonnan kezdett festeni, ahol abbahagyta?

Több a mondanivalóm. Az idő nem üresjáratban telt. Sokat gondolkoztam, terveztem. Rengeteg mindent éltem meg. Személyiségépítő volt. Máshogyan látom a világot. És mindez belekerül a képeimbe is.

Az egyetem után öt évnek kellett eltelnie, hogy kiállítson. Mi győzte meg róla, hogy már kiállíthat?

Pályakezdőnek a kétezres évek derekán nem egyszerű kiállítania. Főleg, ha vidéken lakik. Az élet Pesten van. Nekem nem adatott meg, hogy ott teremtsek egzisztenciát. Azt éreztem, légüres térbe kerültem. Nem tudtam hol kiállítani. Ha nem tudok kiállítani, marad a garázsban való festés. 2017-től már újra tudtam intenzíven festeni. Láttam egy pályázatot a Miskolci Galériában, Ezüstnégyszög, volt három képem, ami illet oda, beadtam ezeket, bekerültek. Most ez van: pályázatokra festek és tematikusan folytatom a korábbi témáim kutatását.

A Mazsaroff-díjjal kapja a lehetőséget az önálló miskolci tárlatra, 2020-ban. Tudja, hogy mit állít ki?

Azt mondják, ha kimondja az ember, elvész a varázs.

Akkor ne mondja ki.

Van két irány, amerre szeretnék elindulni. Meglepetés marad nekem is, hogy mi lesz.

Bujdos Attila

Névjegy: Góré Szabina

1988, Kazincbarcika

Tanulmányok:

2008–2013: Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar, festő szak, diploma

Mester: Hegyi Csaba

Mazsaroff-díj

A Mazsaroff-díjat Mazsaroff Miklós (Alsózsolca, 1929. december 24. – Miskolc, 1997. szeptember 6.) Munkácsy-díjas magyar festőművész özvegye, Nikolaeva Mária alapította. Célja az, hogy a Miskolcon vagy a régióban élő, ide szorosan kötődő alkotókat elismerjék, s az anyagi támogatás mellett számukra kiállítási lehetőséget biztosítson a galéria. A díjat szakmai kuratórium ítéli oda minden évben.

Méhviasszal festés

Az enkausztika görög eredetű festészeti technika. Hagyományosan a méhviasszal elkevert festéket hidegen vitték fel az alapra, majd egy felhevített eszközzel, ráégették a hordozó felületre. Az eljárás tartósságot és mély színhatást eredményezett. A kifejezés a görög „enkaustikos”, beleégetés szóból származik. (A technika leírása Góré Szabina művészi hitvallásában)