Lakatlan és eladó az épület, ahol Déryné utolsó éveit élte

Miskolcon a Vasaló-tömbként ismert területen a Hunyadi utca 52. számot viselő ház külsőségeiben már egyáltalán nem emlékeztet arra, ahogy a Miskolc XIX. századi történelmét feldolgozó kiadványokban láthatjuk.

Csak egy emléktábla

A ház falán az 1923-ban, a „miskolci nőegyletek” révén közadakozásból állított, díszes keretbe foglalt márványtábla hirdeti még ma is, hogy: „Dicsőséges művészi pályafutása után az 1867–1872-ik években itt e házban talált otthonra, e falak közt írta meg naplóját, s itt tért örök álomra Déry Istvánné, született Széppataki Róza, a tüneményes hangú magyar színművésznő, akinek művészeténél csak honszerelme volt nagyobb…”

A márványtábla abban az évben készült el, amikor a Miskolcon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumát ünnepelte. A miskolci színház 1953 és 1957 között viselte Déryné Széppataki Róza nevét. A legendás művésznő emlékét őrzi a Miskolci Nemzeti Színház udvarán Schaár Erzsébet bronzszobra is. A város napján, május 11-én minden évben Déryné Színházi Díjjal jutalmazzák a legnagyobbnak ítélt helyi színészi teljesítményt.

Nyomorúságosan

Miskolcon egyébként két Déryné-ház van, és nem az előbb említett a híresebb, hanem az, amelyik a Vár utca 22-ben, a Diósgyőri vár tőszomszédságában van. Amikor a művésznő felhagyott a színművészettel, Déry Istvánnal – aki a diósgyőri koronauradalomban teljesített szolgálatot – ebbe a házba vonult vissza, és élt férje halála után még néhány esztendeig köztiszteletben, a környéken élőkkel termékeny békességben.

Déryné megöregedvén beköltözött Miskolcra húgához, özvegy Kilényi Dávidnéhoz, az említett Hunyadi utca 52. számú házba. A két idős hölgy tulajdonképpen nem abban a házban lakott, amelyen ma a márványtábla áll, hanem annak egy szárnyában, az udvarban. Déryné ott kezdte el megírni naplóját, amely ugyan befejezetlen maradt, de a magyar memoárirodalom remekei között tartják számon. A visszaemlékezéseit 1872-ben bekövetkezett halála miatt nem tudta kiteljesíteni.

A kőszínházi centenáriumra megjelent díszes kiadványban 1923-ban így emlékeznek erre a napra: „1872. szeptember 29-én. Miskolc városában egy öreg asszonyság halt meg. Csak épp hogy a háziak, a szomszédság pár vénasszonya ment be halottnézőre, virrasztóra s másnap, szomorú, esős őszi napon, amikor a Vöröstemplom melletti sírkertbe – a szegények temetőjébe – vitték a kindrusszal festett hitvány koporsót, amelyen pár virágszál sem volt; nem követte azt más, mint az árvaságra hagyott elaggott testvér és valami szolgálóféle. Ilyen szomorú, rideg, virágtalan volt a temetése a két ország koszorúzta bálványnak, a nagyok között is legnagyobb úttörőnek, a magyar színészet évtizedeken át szuverén királynőjének, Dérynének…”

A „másik” Déryné-ház

Néhány évvel később meghalt Déryné húga, aki élete vége felé albérlőknek adta ki a szobát, hogy eltartsa magát. Az utókor – leszámítva az említett emléktáblát – nem sokat törődött a „másik” Déryné-házzal, a Hunyadi utcaival. A Herman Ottó Múzeum közleményeinek 1969-ben megjelent 8. részének egyik cikke szerint „a Hunyadi utcai ház műszaki állapota olyan rossz, hogy hosszú távon nem tartható fenn, továbbá a környék több házával együtt a városrendezési terv alapján rövidesen szanálni fogják.”

Nos, a ház még ma is áll, azonban ma már lakatlan, ablakai bedeszkázva, a kertkapun lakat, az udvart felveri a gaz. Az egyik utcai ablakban egy papírdarab, amely azt jelzi, hogy a ház eladó. Márványtáblástól, mindenestől. Hogyan is másképp.

Csak remélhetjük, hogy Déryné Széppataki Róza életének utolsó lakóhelye nem olyan csöndesen és lehangoló módon lesz az enyészeté, mint ahogy a benne végső napjait élő egykori nagy művésznőé. Ma még nem késő tenni valamit. Ha még nem késő…