„Ettől az ember örömmel és nagyon nagy hálával csinál itt színházat”

Címkék#színház #interjú #Miskolc #Szerelmes Shakespeare

Humorral felmutatott emberség. Egymás iránt megmutatkozó szeretet.

Bujdos Attila

Amikor elkezdtük a beszélgetést, már érvényben voltak a koronavírus-járvány miatti első intézkedések Magyarországon, de még javában próbálták a Szerelmes Shakespeare címmel készülő előadásukat. Később távolságtartó próbákat vezettek be. Az interjúban is szóba került, hogy nem tudható: megtarthatják-e az eredeti időpontban a bemutatót. Vagy hogy lesz-e végül egyáltalán előadás ebből a vígjátékból. Már tudjuk: a premier március 27-én elmaradt. De akkor és ott, az üres színházi büfében még igyekeztünk arról beszélni, ami világossá teszi, hogy miért szeretnék megmutatni ezt a színművet a közönségnek.

Szabó Mátét kérdeztem.

Újra egy filmsiker alapján készít színházi előadást. Ez Miskolcon már a harmadik ilyen munkája – egymás után.

Olyan fajta művet kerestünk az évad végi hónapokra, mint amilyen pár éve László Miklóstól az Illatszertár volt: ami az emberséget humorral mutatja fel, megfelel az alkotói ízlésünknek, és a közönséget is bevonzza. Miközben ezen töprengtem, kaptam egy üzenetet: felszabadultak a Szerelmes Shakespeare jogai. Ez a film nem tartozott a kedvenceim közé, de valahol éreztem, hogy alkalmasint szimpátiába kerülhetek vele, főleg, ha befolyásolhatom. A történet alkalmas rá, hogy örömteli előadás szülessen belőle egy olyan értőn gondolkodó színházi közegben, mint a miskolci társulat. Ahogy elkezdtük a próbákat, kiderült, hogy elég sok mindenről tudunk beszélni a darab kapcsán: színházról, alkotásról, alkotói válságról…

…volt valaha alkotói válsága?

Mikor nincs?

Mitől van?

Kételkedő vagyok – nem jellemző rám a megelégedettség. De nem akarnám magam kiemelni a tömegből azzal, mintha csak nekem lennének kétségeim. Kételyeim lennének egy ilyen kiemeléssel kapcsolatban is. Szerintem sokan vannak még ezzel így. Azok között legalábbis, ahol élek és dolgozom. Lehet, ilyen taigetoszi társaság a miénk.

Jellemzően mi a kételye? A kiút keresése okoz gondot a kilátástalan helyzetből? Vagy mindig tudja, mit akar, csak nem biztos a körülményekben? Például, hogy jó lesz-e úgy, amilyen majd lesz.

Látom az elejétől, hogy merre szeretnék haladni. Légvonalban. Az út hossza persze nehezen felbecsülhető. Ami ott van a távolban, meglehet csak délibáb. Vagy nem az, hanem valós cél, csak nincs elég erő az eléréséhez. Valójában azt gondolom: az ember hajlamos, hogy a kételyei miatt kicsit többet foglalkozzon saját magával, és nem a dologgal, amivel pedig kellene.

Ön ilyen?

Hajlamos vagyok rá, hogy ne adjam meg a dolgoknak a maguk idejét. Ha sürgetem, csak hogy haladjon, azzal akadályozom magam abban is, hogy tevékeny legyek, és hogy egyáltalán: cselekedjem. Ide illő történet: láttam egyszer egy munkás embert, aki zuhogó esőben aprított egy kivágott fát. Eléggé apróra kellett tördelnie, hogy beférjen az autójába. Az elégedettség hangján, büszkén mondta, mint aki most rendezett egy trilógiát: azt hitte, két autóban fér majd csak el. De olyan jól csinálta, hogy lám, még marad is üres hely a kocsiban. Én meg néztem őt az esőtől védett helyről, beszélgettem vele, mint egy értelmiségi, és éreztem, hogy ezt az ő pozitív flow-állapotát megközelíteni is csak nehezen tudnám. És rájöttem, mennyire erősen függ ez magától a cselekvéstől: az ember csinálja és teszi, nem pedig azon gondolkodik, hogy teheti-e vagy nem.

Nyugtasson meg: ez ugye nem általában a tépelődés haszontalanságáról szól.

Arról szól: kell-e azon gondolkodni, hogy gondolkodom. Vagy csak gondolkodni kell. A darabbeli alkotó ember válságban van, hiányzik neki a szerelem. Akivel a szerelem összehozza, érti az ő sorait. A vele való találkozás által képes visszaszeretni önmagába is. Ez nagyon fontos: az ember tudja szeretni saját magát. Ha ez megvan, nincs torzsalkodás, annak az az eredménye, hogy megadja azt az időt a cselekedetekre, amennyire csak szükség van hozzá.

Van-e meghatározásuk rá, hogy mi a színház – az önök számára? Miről tud úgy mesélni ez a vígjáték, hogy önökről is mesél?

A színház körülményeiről mesél. Nem esztétikai értelemben, hanem az anomáliái által. Ezeket lajstromozza szépen. A furcsa szerepköröket, ezek dinamikáját – a megrendelő, a szerző, a színészek igényeit, a próbákat – olyasmit, amit itt anyanyelvi szinten beszél mindenki. A jelzésszerű díszletben is mindenki nagyon hamar megtalálja a helyét e tudása által. Miközben egy másról szóló darabban sokkal nehezebb kijelölni és belakni az adott koordinátákat. A sok száz évvel ezelőtti történet a pestisjárvány közepette zajlik, a mi előadásunk egy másik járvány idején próbál megszületni. A színház ott és akkor, mint itt és most tekinthető luxusnak is. És mégis, valamitől van rá igény. Innentől van piaca, van megrendelő, van pénz és egzisztencia. És már csak az kell, hogy legyen darab is. És ez a legnehezebb. Mert a darab nem akar megszületni. A magánéleti és a szakmai válságon kell túllépni. De ez a mi társulatunk meg azon belül szerencsés állapotban van. A fiatalok mély szeretettel vannak az idősebbek felé, az idősebbek részéről a szeretetteli gondoskodás, a bölcsesség jellemzi a fiatalokhoz való viszonyt. Olyan gesztusokkal élnek, amelyek megnyugtatják a másik embert afelől, hogy nincsenek kételyeink benne. Ami jótékony hatású: az ember legalább azzal nem terheli az alkotókedvét, hogy tipródnia kelljen: mit gondolnak róla mások.

A „szeretet színháza”.

Soha nem mondanám ezt, mert rettenetes volna, ha csak erről lenne szó. Mire ez a cikk megjelenik, lehet, hogy visszaáll a világrend. De most a világrend felbomlott. Olvassuk a híreket, aztán kezdjük a próbát, és egy bizonyos pillanatban képesek vagyunk elfeledkezni arról, ami körülvesz bennünket. Annyira abszurd. Mint amikor az aleppói gyerekek a bombatölcsérben fürdenek.

Úgy beszél a szeretetről, mint az átlagtól eltérő, jól észrevehető körülményről. Mi hívja elő ezt az érzést az önök közötti alkotói és emberi viszonyban?

Szerintem több tényező egyidejű jelenléte. Az, hogy Miskolcon vagyunk. Itt a büszkeség nem csap gőgbe, mint egy másik városban, ahol karba tett kézzel nézik, ami a színpadon történik: nem tudják, hogy minek kellene lennie, de azt tudják, hogy minek nem kell lennie. Sok regény szól az ilyen fajta kitaszításról. Itt viszont van valami nehezen megfogható táptalaja az együvé tartozásnak: „te is itt maradtál, én is itt maradtam, mindannyian itt maradtunk. Mindannyian találhattunk volna pedig jobbat”. Ha szabad ezt mondanom, a legnagyobb tisztelettel: szeretet van és jámbor elfogadás azzal kapcsolatban, amit csinálunk. Ettől az ember örömmel és nagyon nagy hálával csinál színházat. Sokat gondolunk a nézőkre, amikor próbálunk. Ez ritka, máshol általam nem tapasztalt jelenség. Ami közelebbről minket illet: az állandóságot adja meg, hogy van a művészeti tanácsunk. Ismerjük egymást: miben működik az egyik ember jól, miben a másik. A hiányosságaink mellett megvan a rengeteg felelősségünk. Léteznek eredményeink, amelyekre büszkék lehetünk. Tényleg rengeteget fejlődünk. Ami itt történik, arra talán lehet úgy gondolni, mint a magyar színháztörténet észrevehető korszakára. Bár megjegyzem: Budapesten részese voltam egy beszélgetésnek, ahol, abban a bölcsész társaságban azt sem tudták, mi van Miskolcon. Ez arra figyelmeztetett: nem kell úgy tennünk, mintha a színházi világ középpontjában lennénk. Nem is ezzel kell foglalkozni..

Nem akarom rábeszélni, de önazonos lenne, ha azt is mondaná: az ember megtanulja önmagát szeretni, miközben olyan emberekkel dolgozik, akiknek itt és ebben a pillanatban jó önmagukat szeretniük.

Kerülve a szép szavakat, azt mondhatom: ez a társulat nem nehezíti meg, hogy az ember szeresse önmagát. És talán ezáltal meg is könnyíti azt, hogy szeresse. Együtt létezik a szükségszerű alá-fölérendeltség a művészeti tanács és a társulat között. Mindamellett párhuzamosan jelenvaló a nagyon erős demokratikus szellem. A közös gondolkodásunk igyekszik kizárni az autoritás szellemét.

Az eddigi átiratai nem követték szolgaian az előadások alapjául szolgáló filmeket. Sűrítésekkel, összevonásokkal élt, újraértelmezett helyzeteket. Mire készül a Szerelmes Shakespeare esetében?

Meg sem próbáljuk azt a komplex hatást kelteni, amit a film a bonyolult kameramozgásokkal ért el. A mi színjátszási technikánk más, mint amilyen a hatszáz évvel ezelőtti lehetett. Eltávolodunk attól, az egyszerűség, az egyszerűbb formanyelv felé. Rusznyák Gábor írja a zenéket. Erős a jelenléte a próbákon, és talán majd egyszer az előadásban is.