„Ez az én utam, jó felé keresgélek”

Interjú: Somhegyi György színművésszel. Elszerződik a színházi társulat fiatal tagja. Végzős egyetemistaként került a Miskolci Nemzetibe. Már az elején személyes és zajos sikert hozott számára Jancsi szerepe a Viktória című operett Béres Attila rendezte változatában.

Keveseknek adatott meg, ami neki igen: a szerepével azonosították. Lukáts Andor rendezésében Cristofer Boont játszotta Mark Haddon A kutya különös esete

az éjszakában című művében.

A közönség annyira elfogadta autista fiúként, hogy a helyi közösség beszédre is felkérte az autizmus világnapja alkalmából.

Somhegyi Györggyel az Észak-Magyarország munkatársa beszélgetett.

Engem nagyon meglepett, hogy elszerződik Miskolcról. Úgy éreztem, ebben az utolsó itteni évadában különösen értő figyelem irányult ön felé. Nem úgy nézett ki, mintha vaktában találtak volna szerepeket az ön számára a színház vezetői. Fontos pillanatokkal járult hozzá a szezont meghatározó előadásokhoz, a Don Juanhoz, a Feketeszárú cseresznyéhez. Elmélyülő, minden részletében önazonos színészi pálya körvonalazódott.

Jólesik hallani, ha így látta. Szerettem ezt az évadot. Ez igaz. Mint minden évadomat. Az itteni feladataimat, a szerepeimet. Régebb óta érlelődött, és több okból meghozott döntés ez. A végső érv az volt, hogy megszületett a kislányunk. Ősszel tudtuk meg, hogy gyerekünk lesz. Biztos voltam benne, hogy a családommal, a saját közegünkben akarok élni. Nem szerettem volna, ha egy színészlakásban kell felnőnie. Márpedig ez elkerülhetetlen, ha maradok: Miskolc egyben rengeteg munkát is jelent. Sem a várossal, sem az itteni barátaimmal nincs semmi bajom. De az egész családunk Pomázon él. Jó lenne, ha a kislányom úgy nőne fel, mint én: a kertben, kutyákkal, macskákkal játszva, zöldséget nevelve, nagymamával, nagypapával, dédszülőkkel.

Ez tényleg fontosnak hangzik. De biztos benne, hogy nem kell majd úgy gondolnia a váltásra, mint a túl nagy árra, amit egy valóban fontos célért fizet?

Amikor ide szerződtem, nem terveztem többet három évadnál. Utánaszámoltam: már öt éve vagyok itt. Figyelmeztetnem kellett magam, hogy Miskolcot nem úti célnak, hanem állomásnak szántam. Szeretnék jobban ura lenni a saját időmnek és a saját életemnek. Itt és ebben a helyzetben igazából nincsenek saját döntéseim. Az egész napom ott szerepel a próbatáblán.

A kőszínházi rendszer sajátossága, hogy nagyon nehéz más munkát egyeztetni, nem tudnak kiadni innen. Nem tudok semmi másba belefogni, bár lettek volna lehetőségeim. Mire felérnék Pestre egy próbára, fordulhatok is vissza. Ez is a váltás felé terelgetett. Az utóbbi időben a színház komplexebb módon érdekel. Nem csak a színészet. Hogyan hat, kikhez jut el, milyen célok alapján jön létre egy előadás és így tovább. Szeretem, ha minél több minden mást is meg tudok nézni, eljutok találkozókra, társaságokba. Ez is háttérbe szorult. A szerződtetés előtt beszélgettünk a művészeti tanáccsal. Abban maradtunk, hogy az a legpraktikusabb, ha nem leszek benne egyik új bemutatóban sem. Felajánlották, hogy tartsam meg minden eddigi szerepemet. Nagyon örültem ennek. Jó hangulatú volt az egész. Hálás vagyok, amiért ilyen kedvesen és rám figyelően menedzseljük az elszakadást.

Van-e már olyan, amit határozottan tud az új életéről? Mit csinál majd szeptemberben?

A koronavírus-járvánnyal egy időben kezdtem el improvizációt tanítani online a Keleti István művészeti iskolában. Ezt folytatom. Miskolcon is megtartom a szerepeimet, ami azt jelenti, hogy várhatóan rengeteget játszom majd – sok az elmaradt előadás, amit pótolni kell.

Akkor mi változik?

Leginkább az, hogy nem próbálok. A színészetben roppant nehéz feladat, de örülnék, ha olyasfajta életem lenne, amiben a gyerekemmel lehetek.

Ismer a pályáján olyat, akinek apaként ez annyira jól sikerül, hogy az mások életének is a modellje lehet?

Nem tájékozódtam még erről. Otthagyni nem akarom a szakmámat. Szeretek színházat csinálni. Boldoggá tesz. A koronavírus jó lehetőség volt rá, hogy két hónapig kipróbáljam az otthonlétben is magam – kertészkedtem, írogattam, improvizációs szakirodalmat fordítottam angolból, tanítottam online. És ezek mellett is arra jutottam: szükségem van

a színházra.

A színháznak másképp lesz szüksége önre – eddig egy társulat tagjaként kapta a szerepet. Ezután jelentkeznie kell érte.

Annak is meg lehet a hátránya, ha valakinek a munkáját folyamatában látják: beskatulyázhatják, részévé válhat hierarchiáknak akár anélkül is, hogy észrevenné.

De ha kilép a kőszínházi rendszerből, a skatulyákból, nem kell-e minden egyes alkalommal újra elmagyarázni, hogy kicsoda és mit tud? Nincs ebben ugyanúgy benne a tévedés lehetősége?

Nem tudom. De nem is érdekel. Nekem elég, ha ennyit látnak belőlem: „itt van a Somhegyi Gyuri, akinek bármilyen szerepet lehet adni, mert megdolgozik vele, és megcsinálja”.

Ez a feltétele, hogy a maga urának érezze magát?

A magam urának lenni, én ezt arra is értem, hogy ma a színház fura helyzetben van. Sokat gondolkodtam erről – mit nyújt, amire szüksége lehet a világnak? Mi az, ami ebből kell az embereknek? Sokféle választ lehetővé tevő kérdések ezek. Nem látom, hogy a színház világa igyekezne megadni a maga válaszát. Két táborra szakadva veszekszünk, fölöslegesen. Rohanunk magunk után ahelyett, hogy mindenki a szakmát képviselné, arról gondolkodva, miként találja meg a színház ősi hagyománya a helyét a mai világban. Ami engem illet: egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ha mondjuk drámajátékórákat tartok kisgyerekeknek, nem sokkal hasznosabb-e, mint ha eljátszom egy dráma főszerepét. Ilyen vagyok – azt éreztem, sokkal jobb, ha adok a magam számára lehetőséget ahelyett, hogy rágódom rajta. Panaszkodás helyett csinálok valamit. Lehet, drasztikusnak tűnik elszerződni Miskolcról, egy társulattól, de nagyon jól esett, amikor ezt ilyen egyértelműen kimondták: jól van, Gyuri, szeretünk, de akkor jövőre ne legyél benne az új bemutatóban. Meghúztuk

a határt.

Nem fél az új helyzettől?

Nincs bennem félelem. Lelkesítő, az első perctől kezdve. Olyan emberekkel találkozom, olyan társaságokba kerülök, sok olyan élmény ér, ami megerősít, hogy ez az én utam, jó felé keresgélek.

Olyan ez, mint az improvizáció?

Hasonlítania kellene hozzá.

Csak ennek most van tétje?

Nem úgy értem. Nemrég tűnődtem el rajta, hogy azt tanítom: nem baj, ha hibázunk. Közben elkezdtem egyre jobban félni attól, nehogy elrontsak valamit a saját életemben. Vicces, hogy nem azt csinálom, amit fontosnak tartok. Úgyhogy most ezen vagyok. De nem érzem, hogy lehetne végletesen rossz döntéseket hoznom. Inkább az van, hogy folyamatosan döntési lehetőségeket találok.

Ilyen az élet.

Remélem.

Mint Hamletnél? „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá.”

A döntés a nehéz. Kiszakítani valamennyit az időből – ha azt odaadtam, akkor már nem lehet mást csinálni ugyanakkor. Csak azon merengeni, nem ment-e el mellettem végleg valami. Itt le volt véve a döntés súlya és felelőssége a vállamról, mert többnyire nem én döntöttem. Mostantól bármiről dönthetek, az én döntésem lesz: mit kezdek

az idővel, mire szánom.

Hol lehetne elrontani egyébként?

Nem lehet elrontani.

Milyen élményt visz magával?

Azt gondolom fontosnak, ami a tavalyi évad végén történt velem. Fogalmam sincs, mitől, olyan korba léptem, vagy a folyamatos munkák miatt volt: felfedeztem, hogy képes vagyok átkapcsolni. Meg tudom azt csinálni, hogy félreteszek mindent, és elkezdek csak a feladattal foglalkozni, „csináljuk meg százötven százalékosan”. Örülök, és büszke vagyok rá, hogy ezt kihajtották belőlem, és kihajtottam magamból.

Hogyan maradnak meg a miskolci évadai? Egybeestek-e a szerepei a személyiségével, vagy ellenkezőleg, de segítették az önismeretben?

Én magam töprengőbb, komolyabb, az emberi-párkapcsolati helyzeteket mélyebben átélni képes embernek tartom, mint amilyen szerepeket általában kapok.

Az is igaz, hogy amikor nagyon komoly akarok lenni, például drámai hősként, színészileg inkább beszürkülök tőle, nem igazán találom azokat a színeket, amiket egy harsányabb szerepben könnyebben előhívok.

(A borítóképen: Somhegyi György: „és így a végén szeretném megköszönni ezt a beszélgetést, és azt is, hogy így köszönhetek el a legendásan jó miskolci közönségtől, amelynek sokat köszönhetek, és amelynek mindig élmény színházat csinálni”)