Harminc esztendeje a műtárgypiacon

A Miskolcról induló MissionArt Galéria alapítói (Jurecskó László és Kishonthy Zsolt művészettörténészek) az utóbbi 30 év tapasztalatairól beszélnek majd augusztus 7-én a Balaton északi partjának képzőművészeti bázisán, a Resident Art Garten programsorozatában. Ez adta az apropót, hogy a Miskolcon élő Kishonthy Zsoltot kérdezzük a kezdetekről, a kortárs képzőművészet gyűjtésének trendjeiről és a koronvírus-járvány műtárgypiacra gyakorolt hatásairól.

Harminc év hosszú idő. Biztos megéltek ezalatt néhány emlékezetes pillanatot.

Nem számoltuk még össze, de legalább 300 kiállítást rendeztünk az évek során. Rengeteg könyv és katalógus is született ez idő alatt.

Az elején a saját terünk nagyon kicsi volt, ezért Miskolcon, a megyei könyvtárban rendeztünk kortárs kiállításokat. Bejött egyszer a galériába egy kárpátaljai orvos, aki Leninvárosban dolgozott, de korábban Erdélyből szökött át, hogy tud egy Murillo-képet Erdélyben, valahol az Iza völgyében. Sokat vívódtunk, hogy menjünk, ne menjünk. Végül fogtuk magunkat, beültünk Laci Skodájába vagy az én Zsigulimba, már nem tudom, elindultunk, átmentünk a határon Máramarossziget felé 1991-ben. Ehhez képest 1992 végén már megnyitottuk a Nagybánya-kiállításunkat, és megjelent a talán még ma is alapműnek számító, a kiállítás katalógusaként is működő tanulmánykötet.

Milyen műtárgyakra van ma a legnagyobb igény?

A 70-es 80-as évekbeli „új hullám” nagy divat lett. Ez azért vicces, mert 1990-ben, amikor Miskolcon elkezdtünk műkereskedéssel foglalkozni, a gyűjtők látóhatára az 1940-es évekkel bezárult. Persze mindig volt egy szűk réteg, amely kortárs műveket vásárolt, de a többség ennél régebbi munkákat keresett. Később ez a határ feljebb került: most a 60-as évek jelentős művészeinek fő munkái szinte megfizethetetlenek. Jelenleg a 70-es évek kortárs képzőművészeti alkotásaiért is már több milliót elkérnek fontosabb fő művek, főleg festmények esetében.

A művészeti magazinok szerint a festmények és a grafikák mellett a gyűjtők a fotográfiákat is keresik. Magyarországon a fotók mostanában kerülnek előtérbe: Moholy-Nagy László esetében például hatalmas összegeket fizetnek egy-egy kis méretű papírképért. Amikor megcsináltuk Ujj Zsuzsi, a költő, performer, előadóművész első kiállítását, akkor nem hittük volna, hogy az ő fotói iránt is ilyen hihetetlen érdeklődés lesz szűk egy évtized múlva. Ezeket persze nem úgy kell elképzelni, mint egy riportfotós, egy természetfotós vagy egy aktfotós munkáit. Gyakorlatilag ezek is képzőművészeti tárgyak, csak nem ecsettel, ceruzával, rézkarccal készültek, hanem fényképezőgéppel.

A miskolci galériájukat megszüntették egy ideje, a hangsúly Budapestre került. Mi ennek az oka? Vannak tervek a régi hellyel?

Az itteni gazdasági helyzet nem kedvez a gyűjtők tevékenységének: sokan abbahagyták, mások pedig inkább eladnak. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak jelenleg Miskolcon, akik igazán jó kortárs gyűjteménnyel rendelkeznek.

A Széchenyi úton lévő Mission­Art Galériában – ahol 28 évig üzemeltünk – már nem zajlik kereskedelmi tevékenység. A jövőben szeretném, ha egy fiatal miskolci művészekből álló csoport alakulna. A terv az, hogy társadalmi munkában felújítjuk a galériát, és nonprofit kulturális térként működne onnantól, ahol egyrészt kiállításokat szerveznénk, valamint a Műút folyóirat tartana irodalmi esteket. Ez persze csak azután történhet meg, miután a Cirmi rádió stúdiója – ami jelenleg vendégként tartózkodik ott – új székhelyet talál.

Mik az újranyitás utáni első tapasztalatok?

A pandémia alatt a műkereskedelemben is megállt az élet, mi is bezártunk március végén. Július elején nyitottunk újra. Kisebb létszámmal dolgozunk most, de rendes nyitvatartásban, 10-től délután 6-ig. Nem nagy értékben, de már adtunk el műveket; valami megmozdult. Szerintem a műgyűjtés egy bizonyos fokon már egyfajta szenvedély, képes elhatalmasodni az embereken: vannak, akik számára létszükséglet a vásárlás, valamint az, hogy újabb és újabb művekkel találkozzanak.

A bekebelezése, a megszerzése egy műtárgynak néhány hónap kihagyás után hiányként jelentkezik az ilyen gyűjtőknél. Most újra „vadászhatnak”. Azt azonban meg kell említeni, hogy a nyár általában véve is uborkaszezonnak számít. Mire a veszélyhelyzetet követően megnyílt a műtárgypiac, jött a nyár, ahol a bevétel

a nullához közelít: mi például minden évben július 20-tól be is zárunk egy hónapra.

(A borítóképen: Kishonthy Zsolt: „felújítjuk a galériát, és nonprofit kulturális térként működne”)