A bányászmúltra emlékeztek

A családok számára hosszú évtizedeken keresztül biztos megélhetést nyújtottak a környéken működő bányaüzemek. A nehéz, kétkezi munka sokaknak egyet jelentett az élettel, a bányászok valódi hivatásnak, életcélnak tekintették a munkájukat. A ’90-es évek elején aztán sorra bezártak a föld alatti tárók, a klasszikus mélyművelésű lelőhelyekre manapság már csak nosztalgikus emlékként gondolnak vissza. A bányásztelepüléseken – így Putnokon is – minden évben, szeptember elején tartottak megemlékezést, idén sorrendben már a hetvenediket.

Bányász tér, temető

A gömöri városban a Bányász téri szobornál koszorúzással kezdődött a program, majd a városi temetőnél található emlékműhöz látogattak el az érdeklődők. A bányászmúltra és a bányászemberekre Kunváriné Bánkuti Gabriella emlékezett. Az önkormányzati képviselő kiemelte: szinte nem volt olyan család, ahol a férfiak révén ne lett volna érintett ebben a nehéz, embert próbáló szakmában. Tudták, nem biztos, hogy épségben feljönnek a mélyből, ennek ellenére vállalták a veszélyt. Sajnos sok család átélt tragédiát, hiszen nagy volt a veszély, ami akár az életükbe is kerülhetett. Kiszakadt meddő, futó, robbanás, gáz vagy vízbetörés. Sok bányász rekedt a föld alatt, hiába várta már haza a családja.

Fájós derék, szénporos arc

– Sajnos a szénbányászatról Magyarországon múlt időben beszélünk – fogalmazott Kunváriné Bánkuti Ágnes. – Azt viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy az energiaigényhez a putnoki bányában kitermelt barnaszén milyen nagy mértékben járult hozzá, micsoda fejlődést hozott. Élő bizonyíték a rehabilitációjára váró építkezések, a technikai eszközök korai megjelenése a háztartásokban. A családok ezt érzékelték, de nap mint nap látták azt is, hogy a férjek, apák és fiútestvérek hajnali 4-5 órakor indultak a bánya irányába kezdetben kerékpáron, majd később bányászbusszal. Ilyenkor kihúzott derékkal, de általában csendben mentek. Műszakváltások után láttuk a bőrredőkben megbúvó szénpor maradványait, a fájó derekakat. A buszon töltött kis pihenés alatt már a háztáji tennivalóira gondoltak. Naponta hálát adtak, amikor a kas szerencsésen felért a mélyből. Máig úgy emlékezünk a bányászokra, mint a keménység és az egyenesség kitartó lovagjaira. Szenes az arcuk, kérges a kezük, éles a tekintetük. A föld alatt csendesek voltak, alig lehetett a szavukat hallani. A föld felett viszont megmutatták azt, hogy szeretnek énekelni, viccelődni s teret engedni a számukra oly kedves sportnak.

A putnoki temetőben megtartott esemény Dérer Zsolt református lelkész és Cseh István kanonok beszédével folytatódott, majd a megemlékezés virágainak elhelyezésével ért véget.

(A borítóképen: A megemlékezésen)