„Ha kell, a patak mellé is lehasalok”

Kollégánk gyakran barangol az erdőben, és olykor olyasmit is észrevesz, amire az egyszerű kirándulók fel sem figyelnek. Mivel a nehéz fényképezőgépét nem cipeli magával, mobiltelefonjával készít varázslatos természetfotókat. Mint mondta, képei nemcsak esztétikai élményt nyújtanak a néző számára, hanem arra tanítanak, hogy a természet kincseit óvni és őrizni kell. Azt is elárulta, ezúttal miért pont 55 fotót visz el a kiállításra. A vele készített interjúban tegeződünk, hiszen kollégák vagyunk.

Titkok. Ez a kiállításod címe. Milyen titkokat szeretnél megmutatni fotóiddal az embereknek?

Az erdőt, a természetet járva olyan rejtett részleteket fedezek fel, amelyek mellett egyébként elmegy az ember. Én azonban imádok belemerülni a részletekbe, meglátni a természet szépségeit. Szeretem a vizet, a patakokban rejlő gyönyörűségeket, ahogy a nap megcsillan a fodrozódó víz felszínén. Szeretem a gördülő vagy az álló köveket, a faleveleket és mindent, amit egy kis, erdei patak rejteget. Az erdő fáiban is sokat gyönyörködöm, a fatörzsek különös textúrákat mutatnak, és ha ezekhez elég közel megyek a telefonommal, megörökíthetem a legizgalmasabb részleteket. Az erdőbe nem cipelem magammal a fotósfelszerelést, a telefon viszont ott is nálam van.

Mit ad neked a természet?

Nagyon szeretem. A párommal állandóan járjuk az erdőt. Főleg a Bükkben, de más hegységekben is szívesen kirándulgatunk. A természetben ott van az élet körforgása. Tavasszal a megújulás, ősszel pedig az elmúlást jelképezik a lehulló levelek vagy egy korhadó fatörzs. Sokan nem gondolnák, de egy lebomló törzs belsejében is csodák tárulnak föl. Fotóim nem öncélúak, szeretném felhívni embertársaim figyelmét ezen szépségek és értékek megóvására, őrzésére. A magam módján természetesen, a lehetőségeimhez mérten. Egyébként nem tartom magam természetfotósnak, soha nem is gondoltam, hogy az vagyok. De már akkor is érdekelt ez a téma, amikor még hagyományos technikával dolgoztam, színes diára vagy fekete-fehér negatívra fotóztam. Évekkel ezelőtt diaporáma-műsorokat állítottam össze a természetben készült fotóimból. Úgy neveztem őket, hogy a természet sikolya. Mert már akkor is a részletekben rejlő szépségeket szerettem volna megláttatni, hogy vigyázzunk rá, becsüljük meg, ne tegyük tönkre!

Úgy tudom, nem véletlen, hogy 55 fotód szerepel a kiállításon.

Valóban nem. A szám a koromra is utal. Februárban ünnepeltem az 55. születésnapomat, ezért március elejére terveztük a kiállítást. Azonban közbejött a koronavírus-járvány, így az időpontot elcsúsztattuk. Szeptember 15-én, jövő hét kedden lesz a kiállításmegnyitóm. Aki művészettel foglalkozik, időnként szeret összegzést készíteni, megmutatni alkotásait a közönségnek. A mostani fotóim még nem szerepeltek sehol, tehát teljesen új anyag. Amellett, hogy a fotóriporterség

a hivatásom, kiállító fotográfus is vagyok. Egyéni kiállításokat a természetfotóimból szervezek, a fotóriporteri munkám gyümölcseit pedig a kollégáimmal közös, csoportos kiállításon mutatom meg, a sajtónap alkalmából.

Milyen ember lettél 55 éves korodra?

Talán használhatom a bölcs szót, bár egy kicsit még mindig örökifjú lázadónak érzem magam. Az évek során azért kicsit változik az ember szemlélete, ami az élettapasztalattal jár együtt.

Az biztos, nem vagyok nosztalgikus típus, nem szeretek a múltban elrévedni, hogy jaj, milyen jó volt régen. Inkább előretekintek. Ez igaz a technikai megoldásokra is. Igyekszem kipróbálni az új lehetőségeket, bár soha nem voltam a technika megszállottja. Azonban, ami számomra elérhető, azzal szívesen megismerkedem. De még ennél is fontosabb, hogy az alkotó hogyan szemléli az őt körülvevő világot, és hogy azt milyen módon tudja megörökíteni. Ez pedig elsősorban nem technikafüggő.

Épp ezt igazolja, hogy a mostani kiállításod képei mobiltelefonnal készültek. Mi a titka ennek a technikának?

Nagyon-nagyon közel kell menni a megörökítendő jelenséghez. Sokszor lehasalok, és már csak azt veszem észre, hogy ázik a cipőm a patakban. És épp ez a közeli fotózás teszi széppé és különlegessé a képeket. Játszom a perspektívákkal és a dőlésszögekkel, ahogy a helyzet, a téma kívánja. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy se a fotózás alkalmával, se utána nem használok effekteket, bár lenne erre lehetőség. A fényképezési módok közül a professzionálisat választom, de semmilyen pluszhatás vagy manipuláció nincs a fotóimon. A naturális világot szeretem.

A képeimen épp úgy csillan meg a fény, ahogy azt a természetben látjuk. A mobiltelefon más képi világot, más textúrákat jelenít meg, mint a filmes vagy a digitális fényképezőgéppel készített fotók. Ez izgalmas játéklehetőség számomra.

A mindennapokban fotóriporter vagy, ami mozgalmas, aktív életmódot kíván, a természetfotózás viszont a nyugodt, szemlélődő, filozofikus ember mestersége. Hogyan tudsz mindkettőnek megfelelni?

Éppen a különbözőségük miatt fér meg a kettő egymás mellett. A természetfotózás ellenpontozza a hétköznapi munkám kissé hajszolt tempóját. Gyakran fotózok tömegrendezvényeken, sok körülöttem a nyüzsgés, mindig sietni kell, hogy mindenhova odaérjek időben, és meg kell felelnem az elvárásoknak.

A természetfotózás azonban teljesen más. Az kikapcsol, a magam útját járhatom, és kirándulás közben nem arra gondolok, hogy milyen szempontoknak kell megfelelnem. Nem is szoktam a képeimet pályázatokra beadni. Korábban még pályáztam, de olyan sok tehetséges, fiatal fotós van, akik gyönyörű alkotásokat készítenek, hogy meghagyom nekik a lehetőséget. Inkább önálló kiállításokon szeretem megmutatni a képeimet.

Honnan jött a fotózás szeretete?

Ott kezdődött, hogy általános iskolában nagyon szerettem rajzolni. Ötödik osztályban egy új, avasi iskolába kerültem, ahol Wieszt József volt a rajz–földrajz tanárom. Nagyon szerettem az óráit, és tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy a vizuális kultúra magával ragadott. Ez is bizonyítja, hogy a tanár személyisége rendkívül nagy hatással van a diákokra, és arra, hogy a bennük rejlő tehetség ki tud-e bontakozni. Jártam rajzszakkörre is, ahol nagyon izgalmas dolgokkal foglalkoztunk. Aztán nyolcadik osztályban, ballagásra kaptam egy fényképezőgépet, és elkezdtem fotózgatni. Életem során mindig olyan munkát kerestem, aminek van valamilyen köze a vizuális kultúrához, a fotózáshoz. Dolgoztam címfestőként, dekoratőrként, majd 10 éven keresztül a Miskolci Galériában mint fotós és kiállításrendező. Itt rengeteg műtárgy ment át a kezem alatt. Festmények, grafikák, fotók, ami szintén nagyon sokat jelentett számomra, rengeteget merítettem ezekből is. Tulajdonképpen az Észak-Magyarországnál csöppentem bele a fotóriporteri munkába 20 évvel ezelőtt.

És ha már művészet, ne hagyjuk ki a zenét sem! Ha együtt megyünk valahova, például riportot készíteni, a kocsidban mindig szól a zene.

Valóban, sokszor hallgatok zenét. Otthon és az autóban is gyakran szól. Nagyon jó kikapcsolódás munka után. Szeretek koncertekre járni, és sok műfajt kedvelek. Kedvenceim a klasszikus és szimfonikus rock, a blues és a jazz. Komolyzenét kevesebbet hallgatok sajnos, de azt is szeretem, és ha majd több időm lesz, pótolom ebbéli hiányosságomat.

Ádám János „Titkok” című, okostelefonnal készült természetfotó kiállításának megnyitója

Időpont: szeptember 15-e 17.30

Helyszín: Ifjúsági Ház fotógaléria

A kiállítást megnyitja: Törő Irén festőművész

Közreműködik: a Perla vonósnégyes

A kiállítás október 9-ig ingyenesen megtekinthető.

(A borítóképen: Ádám János műgonddal választotta ki a képeket az ifjúsági ház fotógalériájában szeptember 15-én délután nyíló kiállításra)