A politikai rendszerváltás kísérlete

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc helyi eseményei ma is nyomon követhetők a borsodi és a miskolci levéltár gazdag, egyben maradt gyűjteményének dokumentumaiból. A nevezetes személyiségek visszaemlékezései, beszámolói, eredeti levelek és naplók tesznek tanúbizonyságot arról, hogyan és miként zajlottak a forradalmi események az egykori Borsod, Abaúj, Gömör, Torna, Zemplén vármegyékben.

Körlevél a rendért

– Az 1848-as márciusi forradalom híre két nap késéssel jutott el az észak-magyarországi régióba – eleveníti fel Rózsa György főlevéltáros. –

Hivatalos formában március 17-én, Batthyány Lajos frissen megválasztott miniszterelnök körleveléből értesülhetett erről a megyegyűlés. Az új kormány feje attól tartott, s ez az aggodalma nem is volt alaptalan, hogy a szabadság mámorától megittasult nép rendzavarásokra vetemedik. A törvényhatósághoz címzett, eredetiben fennmaradt körlevél erre vonatkozó részlete szó szerint így szól: „a csend és népkedély bujtogatóira és a most még fennálló viszonyok netaláni tapodóira nézve pedig a törvények rendeletét szigoruan alkalmazni siessenek nehogy miniszterium és országgyűlés, mint az átalakulás és törvényesség organumai, a nagy és nehéz munka megoldásában kicsapongások, vagy időelőtti követelések által akadályoztassanak, s a nemzet boldogsága, mielőtt alkotmányos tökélyét elérné, zavartassék.”

A lakosság tájékoztatására a kormány rendeleteinek a helyi nyomdák által nyomtatott nyomatai, valamint Miskolc város egyetlen újságja szolgált, a Miskolczi Értesítő, ami valójában egy hirdetési lap volt, de már abban is megjelentek a 48-as események vonatkozásai. Emellett országos lapokat olvashattak a Széchenyi által alapított, a színház épületével szomszédos városi kaszinóban, személyes élményeket a forradalomról pedig az utazók hoztak. A miskolci eseményekről és a felfokozott várakozásról tanúskodnak Szűcs Sámuel és Lévay József fennmaradt naplói.

Vér nélkül átmenetről beszéltek

– A vármegyék követei 1848 tavaszán még egy vér nélküli átmenetről beszéltek, hiszen ez az időszak lényegében egy politikai rendszerváltást készített elő – értékelte. – Ekkor még csak a politikai színtéren zajlottak a csatározások. Kiemelkedően karakteres személyisége volt ennek az időszaknak a borsodi követ, Szemere Bertalan, Zemplénben gróf Andrássy Gyula, Gömörben Andrássy Manó, a „vasgróf”. A legfontosabb politikai szerepet kapta közülük a miskolci követ, Szemere, aki a Batthyány-kormány belügyminisztere, majd 1849-ben a második független magyar kormány miniszterelnöke lett, 37 évesen.

Amikor nyilvánvalóvá vált, a szavak szintjén nem lehet kivívni Magyarország függetlenségét, a forradalom szabadságharcba fordult, önvédelmi háborúvá a politikában elért vívmányok megvédéséért.

„Tízhetes” önkéntesek

– 1848 júliusában már az északi vármegyékben is toboroztak önkénteseket a délvidéki harcokhoz, őket nevezték „tízheteseknek”, mert első körben tíz hétre vonultak be. Miután Jellasics betört a Dunántúlra, Andrássy Gyula vezetésével már a régiónkban verbuvált önkéntesek is részt vettek Pákozdnál a szabadságharc hadseregének első dicsőséges ütközetében be – ismertette Rózsa György. Mint megtudtuk: 1848 szeptemberének végén, az újoncállítás időszakában az egykoron öt önálló vármegyének és Kassa városnak 2888 újoncot kellett kiállítania. 1848 október–novemberében pedig újabb hadszínterek nyíltak. Miután Kassa, Miskolc és a Tisza-vidék, Tokaj és környéke stratégiai pont volt, Galícia felől ezt a vidéket is támadták a császári csapatok, így a következő hónapok az északi hadszíntér csatározásaival teltek. 1849 márciusában négy hónapra azonban Miskolcra beköszöntött a béke. Gyűjtéseket szerveztek a hadseregnek, a nők honvéd egyenruhákat varrtak – ezzel telt az idő a hátországban, egészen júliusig, amikor az orosz invázió elérte ezt a vonalat is. Emlékezetesek a Harsány környéki, a gesztelyi és a felsőzsolcai ütközetek, amik nem kiemelkedő hadi események voltak, csupán kisebb összetűzések. De ekkorra már eldőlt a magyar szabadságharc sora.

– A szabadságharc másfél éve alatt a megye többször is felvonulási területté vált. A korabeli naplók ezt úgy írják le: onnan lehetett tudni, ki gyakorolja éppen Miskolc felett a hatalmat, hogy milyen zászló van kitűzve a megyeházára és a fontosabb középületekre: piros-fehér-zöld trikolór, fekete-sárga osztrák zászló vagy orosz lobogó. Számtalanszor változott a közigazgatás egészen 1849 augusztusáig, ekkortól viszont egészen 1860-ig nem ülésezett a helyi érdekeket képviselő megyegyűlés. Helytartó érkezett, amely a császári közigazgatás megszervezését és a megtorlásokat is intézte. 1849 őszétől megindultak a kényszersorozások, az osztrák csendőrség megszervezése, a különféle büntető és katonai perek. Ennek lett áldozata Zemplén vármegye egykori kormánybiztosa, Boronkay Albert is, akinek vagyonát zárolták, őt pedig a haditörvényszék halálra ítélte. Az uralkodó a büntetést hat évi várfogságra változtatta, melyet Boronkay a munkácsi várbörtönben töltött, ahol 1853. július 28-án elhunyt. Temetésére a rákóci családi birtokon került sor 1854. január 6-án. Halálának okaként az egykori anyakönyvben a „szomorú szenvedés” bejegyzés szerepel. A család az elkobzott vagyont csak évekkel később kapta vissza az uralkodótól. A szabadságharc bukása után több mint tíz évvel indult újra a megyegyűlés Miskolcon, mely első ülésén hitet tett a 48-as eszmék mellett, tisztelegve az egykori hősök emléke előtt.

(A borítóképen: 1848. december 29-e és 1949. január 8-a között zajlottak hadműveletek Északkelet-Magyarországon)