A szocializmus misztériumjátéka

A szocialista politikai ideológia alapja, hogy mindannyian egy célért, egyformán küzdenek. Ez testesült meg a 20. század közepétől a magyarországi május elsejei munkásünnepekben is, amely a dolgozó munkásság, a felvilágosult parasztság és a haladó értelmiség közös akaratát igyekezett felvonulásokkal, a polgári világból ellesett majálisokkal demonstrálni.

Háromszor nyolc

A munka ünnepének előzményei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza. Az utópisztikus szocialista elveket valló Robert Owen – egyébként maga is gyártulajdonos – 1817-ben fogalmazta meg és tette közzé a munkások követelését, benne többek között az addig 10–16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését. Hozzá köthető a hangzatos „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” (eight hours labour, eight hours recreation, eight hours rest) szlogen.

Ő adott minden évben egy szabadnapot a munkásainak az ünnepre, ám ez a nap csak 1886-tól, a chicagói munkás szakszervezet nevezetes, nyolcórás munkaidőt követelő sztrájkja óta esik május 1-jére. Különös történelmi közjáték, hogy 1933-ban Németországban Hitler, Olaszországban pedig Mussolini emelte fizetett ünnepnappá, mintegy hangsúlyozva a nemzeti szocializmus munkás- és kisemberközpontú ideológiáját.

Diktatúra idején

Piros betűs ünnepként Magyarországon csak 1945 után került be a naptárba – emlékeztetett Somorjai Lehel történész. Ezt megelőzően az ipari munkásság javarészt demonstrációkra használta ezt a napot. A két világháború között, például egy 1932- es újsághír arról számol be, hogy a rendőrség felkészült a május elsejei munkásfelvonulásra, de rendzavarás nem történt, nem volt semmi dolguk. Ebből arra lehet következtetni, hogy ez nap a munkások megtűrt napja volt, de nem volt kiemelt ünnep.

1946-ban azonban fordult a kocka: megérkeztek a szovjet csapatok, támogatásukkal a Rákosi-rezsim 1948-ra megszerezte a hatalmat, és ideológiájával igyekezett rátelepedni az ünnepnapokra is. Ezzel is próbálta hatalmának társadalmi alapját megteremteni, de ez diktatórikus szemlélete miatt nem igazán sikerült. Az 50-es évek eleji hatalmas, százezres tömegeket megmozgató felvonulások transzparensein Rákosi, Sztálin, Szakasits mellett Petőfi és Dózsa képe is fel-feltűnt mint a magyar történelem „forradalmi előzményei”, erősítvén a gondolatot, hogy „mi kommunisták” ennek az évszázados harcnak az örökösei vagyunk, ez az évszázados küzdelem velünk ért véget, „mi” teremtettük meg a várva várt szocialista-kommunista politikai fordulatot a háború utáni Magyarországon. A jelszavak – „Le az imperialistákkal!”, „Vesszen Tito!” „Le az elnyomókkal!”, „Éljen a proletárforradalom!” – ehhez illően voltak harciasak.

Határvonal: 1956

A határvonalat a munkásosztály ünnepének ideológiai tartalmában az 1956-os forradalom felszámolásával hatalomra került Kádár János és a Kádár-rendszer jelentette. A forradalom leverésében elkövetett történelmi bűnei ellenére hamar kiegyezésre jutott a társadalommal. Nyomon követhető ez a munkásünnep „misztériumjátékának” átalakulásában is – fogalmaz Somorjai Lehel. Már nem a forradalmi hangulatot kellett demonstrálnia, hanem a gondtalan munkásosztályt, amely sörrel és virslivel a kézben majálisozik, a gyerekeknek vattacukrot vesz és felülteti őket a körhintára.

Az idilli képhez hozzátartozott természetesen az is, hogy a jelszavakat, amik a felvonulások transzparenseire kerültek, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága szövegezte meg. (Ezek közül olvashatnak néhányat keretes írásunkban.) A pártbizottságok agitációs propagandaosztályainak forgatókönyve szerint készültek a felvonulási tervek, a békés parádét pedig civil ruhás rendőrök is felügyelték.

A május 1-jei felvonulások korszaka a rendszerváltással egy időben megszűnt. Idővel elkoptak a pártok szervezte piknikek is, a fizetett ünnepet azonban egyik politikai erő sem vette el. A naptárban ma is piros betűs nap.

Jelmondatok, 1958. május 1.

(Részletek a MSZMP Központi Bizottságának május 1-jei jelszavaiból. Megjelent a Délmagyarország 1958. április 23-i számában.)