Darabjaiból rakják össze a Vasgyárat

Amikor megérkezünk, épp a terepasztalt nézi elmélyülten Godó István és Tóth Viktor. Az apró házakat vizsgálják rajta, Viktor kérdezi Istvánt, hogy melyik mi lehetett annak idején, milyen útvonalon jutott el oda, milyen emlékek kötik hozzá. A terepasztal ugyanis a hajdanvolt Vasgyár makettje, István pedig ha nem is épp ott, hanem a Digépben dolgozott hosszú éveken át, de azért a kohászatról is tud fontos, régi információkkal szolgálni.

A terepasztal a Lenin Kohászati Művek (később DAM) épületeit és a gyár környezetét mutatja be. 130 hektárnyi, ma kerítéssel körülvett terület, mintha egy kisváros lenne Miskolc szívében. Annak idején a Digép és az LKM 25 ezer embernek adott munkát, több mint tíz éve csak néhány épületben folyik termelés, a többi az enyészeté.

A gyárváros makettje

Az ajtó méretű terepasztal, ami felett állunk, az 1970-es, 80-as években készült, és a hajdani LKM igazgatóságának dísztermében állt, a civilek mentették meg néhány éve. A gyárváros épületeinek makettje.

A terepasztalt épp egy éve a Kós-házban láttuk először, akkor kezdték rekonstruálni, de a járvány közbeszólt, le kellett állni a munkával, legalábbis azzal a részével, amit akkor elkezdtek: idősekkel folytattak beszélgetéseket, hogy kiderüljön, mi hol állt akkor, hogyan nézett ki a gyár és környékének területe.

Tóth Viktor építészmérnök, a projektet felkaroló Észak-Keleti Átjáró Egyesület önkéntese az Északnak egy évvel ezelőtt elmondta, a gyár épületállományának és gépparkjának úgy 10 százaléka volt helyén az asztalon, a többi lehullott, az apró pici házakat, csarnokokat mint egy puzzle-t, próbálták visszarakni.

Az egy év alatt azért ha a színfalak mögött is, de folyt a munka. Most nem a Kós-házban, hanem egy diósgyőri autószerelő műhelyben áll a terepasztal, itt beszélget István és Viktor látogatásunk idején. István meséli, miben volt más digépesnek lenni, mint a kohászatban dolgozni, mesél az akkori közösségi életről, a műszak utáni sörözésekről, a sportéletről, a lakóközösségről.

– Nehéz elmesélni, milyen volt az élet akkoriban, majdhogynem lehetetlen – mondja. – 25 ezer ember mindennapi életéről van szó, az egész életünkről, mindenünk megvolt itt, csak strandra jártunk Tapolcára. – Ő maga nem látja sok esélyét, hogy valaha rendeződik a vasgyár sorsa, milliárdok kellenének hozzá. Ha újraépíteni nem lehet, ő inkább megszüntetné, a területet visszaadná a városnak. A fiatalok kezdeményezését, miszerint a maketten keresztül mutatnák be, mesélnék el a Vasgyár történetét, tiszteletreméltó kezdeményezésnek tartja.

Már félig kész

A terepasztal felépítése Demkó Péter feladata, az ő autószerelő műhelyében vagyunk. Péter az interneten találta Viktorék felhívását, akik makettezéssel foglalkozó embert kerestek. Amint meglátta a hirdetést, azonnal jelentkezett.

– Bár sosem dolgoztam ott, mindig is a szívem csücske volt a Vasgyár. A vasgyári iskolába jártam, a fémipar mindig is érdekelt, emellett évek óta makettezem, szovjet harci járműveket építek a II. világháború és a hidegháború korszakából – mondja. Írt Viktornak, és ők megbízták a restaurálással. Azóta együtt dolgoznak. Először lecsupaszították a teljes terepasztalt. Péter megfestette az alapot, kialakította a zöld, fás, illetve az ipari területeket, újrafesti a régi épületeket. Ő maga is részt vesz az interjúkon, bent járt a Vasgyár területén, rengeteg fotó készült, ami megkönnyíti a munkát. Sokat tanulmányozzák a kohászati múzeumtól kapott dokumentumokat is, hogy minél korhűbb legyen a készülő terepasztal, és az ipartörténeti alapítvány is rengeteget segít.

– Próbáljuk kideríteni, mi az, ami még hiányzik, mi az, ami az adott korszakban esetleg még megvolt, vagy épp nincs még rajta a terep­asztalon. Úgy 50 százalékban vagyunk eddig meg – mondja.

Megtudjuk, az 1980-as évek eleji állapotot próbálják rekonstruálni a gyár hosszú történetéből, azért ezt, mert a hajdani dolgozók erre a korszakra tudnak a leginkább visszaemlékezni, és segíteni a munkájukat.

Vándorkiállítás során

Nagy munka egyébként, a méretarányok miatt aprólékos feladat. Sok pici épületecskét kell még újragyártani, a meglévő házak jó része sérült, a három kohóból például csak egy van meg, a kémények nagy része letört. Demkó Péter azonban úgy érzi, rengeteget adott neki ez a munka, minden szabadidejét ezzel tölti.

Tóth Viktor elmondja, ha elkészülnek – szerinte nagyjából egy hónapra van még szükségük –, vándorkiállítás során szeretnék bemutatni a terepasztalt. A városházán, a megyeházán, a Miskolci Egyetemen, valamint néhány idősek otthonába vinnék el. Először azonban még félkész állapotban is bemutatnák a közönségnek. A terepasztal mellett ott lenne egy urna és sok-sok papír, hogy ha valaki még hozzá akar írni valamit, tegye meg. Van még ezernyi nyitott kérdés, talán sikerül jó részükre választ találni.

– Sokat segítenek az idősek, de a járvány miatt érthető okokból kevesen vállalták a beszélgetést. Azért a virtuális kapcsolat megmaradt, létezik több, a kohászat örökségével foglalkozó Facebook-oldal. Ott sokszor feltettük a kérdéseinket, a válaszok sokat segítettek.

Az első kiállítás célja tehát, hogy tovább lehessen lépni. A végleges kiállítás már másképp lesz interaktív: térképeket lehet lapozni, fel lehet venni egy régi munkássisakot, fejre lehet tenni a fejhallgatót, meg lehet majd nézni a kisfilmet, amit az elkészült interjúkból állítanak össze a gyár mindennapi történeteiből. Az időseknek nosztalgiát nyújthat a tárlat, a fiatalok pedig megismerhetik, milyen volt annak idején az élet a Vasgyárban.

(A borítóképen: Mi hol volt? Tóth Viktor és Godó István a makett felett)