Gyógyítani tudással és empátiával lehet

A Magyar Orvosi Kamara B.-A.-Z. Megyei Területi Szervezetének elnöksége idén első alkalommal adta át az Életmű- és Lojalitás díjakat azoknak a gyógyítóknak, akik évtizedek óta szolgálják odaadóan a megye betegeit. A szeptember 17-én megrendezett eseményen húsz szakember munkáját ismerték el. Kilencen Életműdíjat kaptak az alapellátásban, járó- és fekvőbeteg-ellátásban évtizedeken át végzett munkájukért. Tizenegyen Lojalitás díjat vehettek át az ugyanazon munkahelyen, ugyanabban a szakmában több mint negyven éven át végzett példaértékű, áldozatos és magas színvonalú tevékenységük elismeréseképpen. A Lojalitás díjas dr. Papp László főorvossal beszélgettünk a négy évtizeden átívelő karrierjének állomásairól, az orvosi pálya szépségeiről és nehézségeiről.

Hogyan indult az orvosi pályája, volt-e családi példa főorvos úr előtt?

Keresztanyám és keresztapám orvosok voltak, és a rokonság több más tagja is. Én középiskolásként még vegyészmérnöknek készültem, mert nagyon szerettem a kémiát és a biológiát. Harmadiktól azonban változott a szemléletem, és inkább az orvosi pálya irányába tendáltam. Biológia tagozatosként ez a terület vonzott leginkább. Amikor 1970-ben leérettségiztem, azonnal felvettek a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Mivel a manuális munka áll hozzám közel, a sebészetet választottam fő szakterületemnek. Ebben közrejátszott az is, hogy keresztapám itt, a miskolci volt Honvéd Kórházban – most Szent Ferenc Tagkórház – a mellkassebészet vezetője volt. Így az egyetem elvégzése után, 1976-ban itt álltam munkába mint sebész. Akkori rend szerint egy évre be kellett vonulnom katonának, ezért hetvenhét májusától hetvennyolc májusáig Jánoshalmán a légvédelmi tüzéreknél voltam katonaorvos. Leszerelésem után lehetőség nyílt arra, hogy a megyei kórház sebészeti osztályán folytassam a munkát, dr. Herczeg László főorvos irányítása alatt. Róla tudni kell, hogy elsőként alkalmazta Magyarországon a varrógépes sebészeti technikát a gyomor- és bélrezekciók (részleges vagy teljes eltávolítás – a szerk.) kapcsán. Ez egy nagyon jó iskola volt számomra a vastagbélsebészet területén. A Herczeg tanár úr által bevezetett technika miatt ez a sebészeti osztály országos hírűvé vált. Bárhová is mentem, tekintélyt adott az, hogy a „Herczeg-osztályon” dolgozom.

És innen indult az a több mint negyvenéves megszakítatlan munkaviszony, amiért a Lojalitás díjat odaítélték.

Igen. Emlékezetes dátum 1979. február elseje. Fiatal orvosként olyan kiemelkedő mesterek keze alatt dolgozhattam a megyei kórházban, mint a már említett Herczeg László tanár úr, Balogh János főorvos, Barna Béla főorvos, Szederkényi István főorvos és sokan mások. Nemcsak a szakmát tanulhattam tőlük, hanem a betegek iránti empátiát, az emberbaráti kapcsolatépítést is. Úgy érzem, ezek által váltam igazi sebésszé és empatikus orvossá, amit még jelenleg is visszaigazolnak a hálás betegeim telefonüzenetei, köszönetei. Ezek jelzik azt, hogy jól hasznosítottam a munkám során azt, amit megtanultam, sokat tehettem értük, sokakat meg tudtam gyógyítani, és ezt a telefonhívásaikkal megerősítik. Ez jó érzés számomra.

Ennyi idő alatt ugyanazon a munkahelyen sok dolgot megtapasztal az ember. Mire emlékszik vissza legszívesebben?

Mindenekelőtt a tanítómestereimre emlékszem vissza szívesen, akiktől sokat tanultam. Az ő ügyességükre, technikai készségükre, emberségükre, amiket ellestem, megtanultam és alkalmaztam. Ezek alakították, gyúrták az egyéniségemet, és segítettek igazi sebésszé válni. Pályafutásom alatt sok mindennel foglalkoztam. Kezdetben főleg a vastagbélsebészet terén mozogtam, de később az emlősebészetbe is bekapcsolódtam, amire a feleségem, a szintén szakorvos dr. Boleman Éva inspirált, aki a megyében úttörő volt az emlőszűrések bevezetésében, és elsőként kezdte el az emlősebészet radiológiai hátterének kidolgozását. Vele és egy orvosi teammel együtt – Varga Lajossal és Botos Ákossal – mi raktuk le az emlősebészet alapjait a megyében és hoztuk létre Miskolcon az emlősebészetet. Dolgoztam a műveseállomáson is, ahol a dialízis kezelésekhez szükséges hasi katétereket ültettem be műtéti úton. Közel tíz éven át egyedül én végeztem ezt a beavatkozást Miskolcon. Mellette oktattam az egészségügyi szakiskolásokat, és részt vettem a műtősnőképzésben is. Felsorolni is nehéz, mi minden fért bele ebbe a négy évtizedbe. Sok-sok siker és néha kudarcok is, amikből mindig tanul az ember.

És hogyan tovább, mit tervez még a jövőre nézve, hiszen egészen a pandémiáig aktívan gyógyított. Most lényegében kényszerszünetet tart.

2013-ban mentem nyugállományba, de 2020. október elsejéig megszakítás nélkül bejártam dolgozni. A Covid-járvány erősödése miatt, családi tanácsra és a veszélyeztetett korcsoportomra tekintettel kényszerültem a munkát felfüggeszteni. Ez nagyon nehéz döntés volt. Ma még az a terv, hogy visszatérek, hiszen aktív vagyok, és a tudásommal, tapasztalatommal még sokat tudok segíteni a betegeknek és a fiatal kollégáknak egyaránt, akiknek fontos, hogy legyen kitől tanulni. Ahogy annak idején nekem is az volt. A fiatal orvosok már egy más világban tanulnak, sok új tudást sajátítanak el az egyetemen, de nem mindent lehet iskolában, könyvekből megtanulni. A műtőben és a betegágy mellett is van tanulnivaló. Hogy ez a visszatérés mikor és milyen formában fog megvalósulni, az még formálódik. Sajnos a járványnak sincs még vége.

(A borítóképen: Dr. Papp László Lojalitás díj elismerésben részesült)