„Nehéz elfogadni, hogy ő már nincs többé”

Halottak napja közeledtével szinte mindennap eszünkbe jutnak elvesztett szeretteink. A hozzánk közel álló embereket soha nem felejtjük el, és azt kívánjuk, bárcsak most is velünk lehetnének. Miért olyan nehéz elfogadni rokonaink, barátaink, ismerőseink halálát? A kérdést Molnár Erzsébet mentálhigiénikus, gyászterapeutának tettük fel.

Visszafordíthatatlan

Elöljáróban hangsúlyozta, a haláleset a kapcsolat végleges, visszafordíthatatlan lezárása. Rendkívül nehéz elfogadni, hogy a szeretett emberrel soha többé nem találkozhatunk személyesen, csak az emlékei maradnak meg. Ugyanakkor a haláleset kapcsán eszünkbe jut saját életünk véglegessége és talán az is, hogy mi lehetünk a következők, akik eltávozunk az élők sorából.

– Ha valakit elveszítünk, az heves érzelmi reakciót vált ki bennünk, ami elindítja a gyászreakciót. A gyászfolyamatot nehezíti, hogy a halál kultúrája nincs benne a mai, civilizált, urbanizált életünkben. A halál titkokkal teli tabutéma, nem beszélgetünk róla eleget. Épp ezért, ha bekövetkezik, fájdalmas traumaként éljük meg. Pedig a halál az élet velejárója, megszületésünk után ott van a halál lehetősége is. Tudom, hogy ez egy kicsit durván hangzik, de bárkivel, bármikor előfordulhat, hiszen a halál nincs korhoz kötve. Szeretteink elengedése lelkileg különböző módon zajlik az egyes emberekben, mivel a kapcsolati viszonyok sem egyformák. A szorosabb kapcsolatot szeretetkapcsolatnak nevezzük. A tapasztalat azt mutatja, hogy a normál gyászreakció körülbelül egy évig tart. Az egy év alatt minden ünnepet, minden névnapot és születésnapot meg kell élnie a gyászolónak úgy, hogy már nincs mellette a szeretett személy. Ezen idő alatt megtalálja a saját feladatát, céljait, megtanulja egyedül folytatni az életét, beleértve a praktikus dolgok megoldását is. Itt gondolok olyan munkafolyamatokra, amit eddig az elveszített személy végzett. Lehet ez csekkbefizetés, vásárlás vagy minden egyéb, amivel segített nekünk. A legnehezebb azonban az előbb említett ünnepek megélése egyedül. Ez nem mindig jelent fizikai egyedüllétet, hiszen velünk lehetnek a barátok és távolabbi rokonok, de a szeretett személy nélkül. Egy év tehát a feldolgozás és az elengedés időtartama. Az elengedés talán furcsán hangzik, de ez a fogalom nem azt jelenti, hogy elfelejtjük az illetőt, hanem hogy azt tudom mondani békés szívvel, nyugodjon békében, és az életemet sikerül úgy átrendeznem, hogy az működjön az elveszített személy nélkül is – fogalmazott Molnár Erzsébet.

Segít a beszélgetés

Azzal folytatta, hogy a gyászfeldolgozást jelentősen segíti a beszélgetés. Ehhez szükséges valamilyen szociális közeg, barátok, ismerősök, de még jobb, ha családtagok, hiszen velük közös veszteségről van szó. Merjük elmondani, hogy az elhunyt személynek mit köszönhetünk, miért szerettük őt, mi fáj a legjobban, hogyan éljük meg az elveszítése utáni napokat, heteket. Merjük kimondani, hogy mit érzünk!

– Jó lenne ezekről az érzésekről már a temetés után beszélgetni, de erre akkor nincs mód, hiszen félünk a témától, nehéz a rokonoknak szembesülniük a gyászoló fájdalmával, nem tudunk mit kezdeni a történtekkel temetéskor. Amikor odamegyünk a gyászolóhoz, sokszor még azt is nehéz kimondani, hogy „őszinte részvétem”. Az elengedést pedig az segíti a legjobban, ha az illető beszélhet a semmihez sem hasonlító, szívbe markoló érzéseiről. Segít az is, ha egyfajta hálát ad. Megköszöni a halottnak, hogy vele töltötte az elmúlt éveket, felsorolja az érdemeit – hangsúlyozta a szakember.

Csendes, emlékezős

Jelezte: a gyászfeldolgozásnak megvannak a különböző szakaszai, melyek nem választhatók el egymástól élesen. A gyászoló maga is tapasztalja, hogy vannak olyan napok, amikor jobban érzi magát, máskor viszont újra és újra rátör a fájdalom, a sírás. A hullámzó érzelmek a gyászfolyamat vége felé kezdenek egyensúlyba kerülni.

Kérdeztük azt is, nálunk miért csendes, virágos, gyertyafényes, emlékezős a halottak napja, vannak kultúrák, ahol vidám ünnepnek számít.

– Bár a halál az elhunytnak megnyugvást jelent, a nehéz, szenvedéssel teli betegség után pedig megváltást, azonban távozása mégis óriási fájdalom az itt maradottaknak. Kicsit önző módon ilyenkor magunkat is siratjuk. Hiszen a következő években nélküle kell élnünk, valószínűleg nehezebbek és magányosabbak lesznek a napjaink. Ez a fájdalom tükröződik a halottak napján. A korábbi századokban sokat segített, hogy a halottat otthon ravatalozták föl, mellette virrasztottak a sirató asszonyok. Ez azonban nemcsak sírást jelentett, hanem közös emlékezést az elhunytra. Ebben a kultúrában a gyerekek is ott sertepertéltek a ravatalnál, így a legkisebbek is részesei lehettek a családi eseménynek, ami így beivódott a kultúrájukba. A gyerekeket érdemes felkészíteni a mai világban is arra, hogy aki él, az egyszer meghal. Mesélhetünk példákat növényekről, amelyek elszáradnak, az elhunyt háziállatokról, és nézegethetünk olyan fényképeket, melyeken a mi nagyszüleink, dédszüleink láthatók. Ez nekik is segít a halál elfogadásában, a gyász megélésében – tette hozzá Molnár Erzsébet.

(A borítóképen: Magyarországon gyertyafényes, emlékezős a halottak napja)