Sándort már vitték volna a hadseregbe

Encsen talált otthonra az a kárpátaljai magyar pedagógus házaspár és két gyermekük, akik a múlt héten menekültek a Beregszászi járásból Magyarországra. Veres Sándor és családja a Hetyen nevű kistelepülésen laktak. Azon a bizonyos napon az édesapa 8 éves kisfiát elvitte az iskolabuszhoz, a 11 éves nagyfia pedig Beregszászon volt a kollégiumban, mert 8 osztályos gimnáziumba járt. 

Egy utazótáskával 

– Miután csütörtökön a kicsit feltettem az iskolabuszra, hazamentem, hogy induljak a munkahelyemre, de a feleségem szólt, hogy a közösségi oldalon már fent van, hogy kitört a háború. Gondoljam meg, nem megyek-e át inkább Magyarországra. Azt válaszoltam, hogy szó sem lehet róla, menjünk dolgozni, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Öt perc múlva azonban csörgött a telefonom. Az édesanyám volt az, aki sürgetett, hogy most kell átmenni, mert különben baj lesz. Ekkor a feleségem hirtelen összepakolta a holmimat egy utazótáskába, és már indultam is a határra. Szerencsére elég hamar átértem. Este megbeszéltük telefonon a feleségemmel, hogy nincs mire várni, jöjjenek ők is, mert a helyzet napról napra rosszabb lesz – idézte fel Sándor a menekülés óráit. 

Jó döntés volt 

Másnap derült ki, hogy jó döntés volt rögtön cselekedni, mert péntek délben a falu elöljárója már kereste, mert rajta volt a tartalékosok listáján, és mennie kellett volna sorozásra. Sándor azért került föl automatikusan a listára, mert egészségügyi végzettsége is van. 

– A feleségem tehát pénteken elment a gyerekekért, összepakolt, a nővérem pedig kivitte őket a barabási határra. Ott azonban nem engedték át őket, mert a szabályok szerint kellett volna a másik szülő beleegyező nyilatkozata, ez azonban 2019-ben lejárt. Volt nagy sírás-rívás, de a közösségi hálón azt írták, hogy nem minden határőr ilyen szigorú. Így a nővérem átvitte őket a lónyai határátkelőhöz, és ott hál’ istennek átengedték őket. A lónyai művelődési házban várták meg a sógornőméket, akik értük mentek. Végre együtt volt a család, és ez volt a legfontosabb. Azt valljuk, hogy együtt minden könnyebb, együtt minden nehézséget megoldunk. Magyarországon csupa jó emberrel találkoztunk, mindenki segített. Először a sógornőmékhez mentünk Balmazújvárosba, de épp ki kellett költözniük az albérletükből, ezért a gyerekkori barátomat, Kiss Gábort kerestem meg. Kárpátalján egy faluban nőttünk fel, most pedig az Encsi Zrínyi Ilona Általános Iskola intézményvezető-helyettese. Befogadott bennünket, de az encsi polgármester, Mikola Gergely is a segítségünkre sietett. Biztosított egy szociális lakást, amit adományokból most bútorozunk be. Hihetetlen, hogy ennyi jó ember van, mindenki, aki meghallotta, hogy itt vagyunk, azt kérdezi, miben tud segíteni. Hálát adunk a Jóistennek, hogy ilyen nagylelkű emberek között élhetünk! – fogalmazott az édesapa. 

Egy hétig sírtak 

Kicsit el is érzékenyült, várni kellett, amíg folytatni tudta a történetüket. Mint mondta, egy hét alatt kisírták magukat. Sírtak amiatt, hogy ott kellett hagyniuk az eddigi életüket, a házukat, a falujukat, a rokonokat, de sírtak a meghatottságtól is, hogy Encsen mindenki szeretettel fogadta őket. Hosszú távra próbálnak meg berendezkedni, és hasznos tagjai lenni a közösségnek.

– Vissza már nem mehetünk, mert ha megtennénk, vagy besoroznának, vagy lecsuknának. Szeretnénk pedagógusként elhelyezkedni. Eddig a falunkban egy fogyatékos embereket gondozó intézményben dolgoztunk, a feleségem, Orsolya emellett egy általános iskolában is tanított. A gyerekek szerencsére úgy fogják fel az egészet, mint egy magyarországi nyaralást. A nagyszülők és a barátok persze hiányoznak, de elmondtuk nekik, hogy nem mehetünk vissza. A sors most úgy hozta, hogy rajtunk segítettek az emberek, de alkalomadtán szeretnénk ezt meghálálni, és mi is segíteni másokon – tette hozzá Sándor.

(A borítóképen: A Veres család: Veres Sándor, Veres Orsolya, a nagyfiú, Veres Sándor és a kicsi, Veres Krisztián | Fotó: Olvasónktól)