„…azt hittem, már-már tudok repülni…”

Március 24-én, 89 éves korában elhunyt Pataki János Kondor Béla-díjas festőművész, akit a miskolci képzőművészet egyik legautonómabb és legeredetibb alakjaként ismert a helyi művészetszerető közönség.

Szegedről származott, egy cipész és egy parasztasszony harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Még ötéves sem volt, mikor elkezdett rajzolni a szegedi kis házuk „nagy” konyhaasztalának sarkán (amikor épp nem a libákat terelgette), és fiókjában már akkor gyűjtögette az utcán összeszedett kacatokat. „Cibáltam elásott rongyokat, követ, sarat tapasztottam, kupacot hordtam, mocskos kavicsot, üvegcserepet mostam, téglát, csikket válogattam, döglött nylonzacskót dobáltam…” Az iskolát nem szerette, előbb kerülte, majd örökre elhagyta. Elvágyódott Szegedről, és a paraszti élet helyett egy másfajta világra vágyott; a szépségre és szabadságra, aminek a megteremtését a művészetben látta. Előbb Budapestre ment, ahol a Képzőművészeti Főiskola jeles festőtanárának, Bernáth Aurélnak a magántanítványa lett, de hivatalos formában tanulni továbbra sem akart. Néhány évet Miskolcon töltött, ahol díszletfestést tanult. Később Leninvárosban élt. „Űzött, serkentett az, hogy igazán azt éreztem, hogy nincs otthonom.” Végül újra visszatért Miskolcra, ahol meg is állapodott.

Önnön elszántságának, akaratának és állhatatosságának köszönhetően az 1980-as évekre karakteres művésszé képezte magát, Budapesten a Mednyánszky Galériában, az Átrium Hyatt Szállóban, a Miskolci Galériában és Leninvárosban volt néhány éven belül egyéni tárlata. Szabadságszerető látásmódját leginkább párizsi tanulmányútjai érlelték ki. A kinti szabadabb levegő is hozzájárult ahhoz, hogy művészetében „mindent” felhasználjon. A hagyományos festmények és rajzok mellett a szabad asszociációkra épülő hétköznapi, talált tárgyait plasztikus táblaképpé és installációvá applikálta össze. Otthonát is (macskaszerető felségével közösen) kidobott, megunt, hibás tárgyakból épített műalkotássá tette.

Irigylésre méltóan szabad ember volt, aszkétaalkatából derű sugárzott. Nem ismerte a konvenciót sem a művészetben, sem a privát életben. Barátainak többségét sem a művészek közül választotta, jobban érezte magát karatés, repülős, ejtőernyős társai között. A repülés számára a madárrá változás egyik formája volt, a szabadságé – „azt hittem, már-már tudok repülni” – mondta egyszer. Utolsó éveiben is aktívan alkotott, új munkáiból önálló tárlata nyílt még 2019-ben is. Hosszú és tartalmas életet élt, páratlan személyisége, egyedi látásmódú művészete fájdalmas űrt hagy maga után. Szoboszlai Lilla