Mindent elvégzett, nincs hiányérzete

A közelmúltban a diósgyőri kosarashölgyek bajnoki bronzérmét méltató ünnepségen jelent meg, és ott volt az otthonához közeli Diósgyőri Gimnáziumban tartott Kamarás Kupa tornáján is. A középiskolában nem győzte fogadni a gratulációkat, az intézményben ugyanis futótűzként terjedt el annak híre, hogy a megyeszékhely napján díszpolgári elismerésben részesítik.

Kitől és mikor tudta meg, hogy megkapja a rendkívüli megtiszteltetést jelentő címet?
A közgyűlés ülése utáni órákban felhívott Veres Pál polgármester, aki közölte velem az örömhírt, és elsőnek gratulált nekem. A vonal végén a mára még megmaradt erőm is kiment a lábaimból, majd könny szökött ki a szemeimből, kilencvenhez közel talán már érthető, hogy elérzékenyültem. A beszélgetésünk utáni percekben az egész életpályám lepergett előttem.

Elárulja, hogy milyen gondolatok jártak a fejében?
Először az, hogy 1950 augusztus elsején jöttem a szülőfalumból, a piciny Égerszögről Miskolcra. Utána visszaidéztem magamban azokat, amiket az itteni évtizedekben tettem. Néztem magam elé, majd az ablakon kitekintve a „semmibe” révedtem. Arra jutottam, hogy nincs hiányérzetem: minden tőlem telhetőt elvégeztem a munkahelyemen, valamint talán eredményesen dolgoztam a város érdekében, és sikeresen szolgáltam a sportot és benne a kosárlabdát. Úgy hiszem, hogy ezeket a tevékenységeimet vették figyelembe a döntéshozók.

Tudja, hogy ki terjesztette fel?
Az indítványozó Bihall Tamás, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke volt. A rólam szóló ajánlást dr. Nyitrai Dániel kohómérnök, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Diósgyőri Vaskohász Szervezetének elnöke írta meg. Támogatóként Holló Csaba, a megyei mérnöki kamara elnöke, Sipos István, az Északkelet-Magyarország Ipartörténetének Ápolásáért Alapítvány kuratóriumának elnöke, Karosi Imre, a Miskolci Vasasztal Társaság elnöke és Szabó Tamás, a DVTK Kosárlabda Kft. ügyvezetője vonult fel mögém, az érdekemben végzett szervezőmunkát pedig Rudolf Mihály építészmérnök vállalta magára.

Mit szóltak a családjának tagjai?
Rögtönzött ceremónia keretében megöleltek, méltattak, nagy büszkeséggel fogadták a számomra és a famíliám számára csodálatos hírt. Felejthetetlen és megismételhetetlen otthoni eufóriában volt részem.

A döntést zárt ülésen hozták meg, a határozatot elvben „titkosították”, de hamar kiszivárgott. Ettől kezdve bizonyára égő üzemmódra váltott a mobil- és a vezetékes telefonja...
Mindez lépcsőzetesen jött. A baráti kapcsolataim révén először csak a saját bizalmas köröm tagjai értesültek, majd a hír egyre jobban kiszűrődött. Így utólag már sajnálom, hogy nem jegyeztem fel, kik hívtak, írtak és üzentek.

Biztosan látta már valamelyik Oscar-gálát, amelyen a szobrot elnyerő színészek a mikrofonhoz lépnek és mondanak néhány gondolatot. Ön készül ilyen rövid beszédre?
Hollywood és Miskolc, köszönöm ezt a párhuzamot. Nem tervezem azt, hogy szót kérek, de majd ahogyan a helyzet adja. Elvégre a címet illene megköszönnöm a támogatóimnak, a döntéshozóknak és természetesen a szeretteimnek.

Az ünnepségre visz, vihet vendégeket?
Az átadásra terveink szerint nejem, Editke és a fiam, Árpi kísér majd el. Szükségem is lesz rájuk, mert ha lépcsőn kell mozognom, akkor a látási és az erőnlétbeli problémáim miatt a fiam segítségére szorulok.

Ötvennégy évet töltött a kohászatban. A szíve biztosan összevissza kalimpál, ha arra gondol, hogy az enyészet sorsára jutott.
Nekem Miskolc a földkerekség legszebb városa, életemből pedig már csupán a kohászat hiányzik. Soha nem heverem ki a fájdalmat: kétszázötven év után megszűnt. Egymillió tonna acélt gyártottunk évente, én pedig itthon és külföldön büszke voltam arra, hogy Diósgyőrött dolgozom. Ott, ahol minőségi acélt gyártottunk a megrendelőinknek. Meglehet, hogy ez a lemez örökre lejárt a gramofonon, akárcsak az én hajdani tárgyalási technikám: ha egyszer valaki velem valamiben megegyezett, akkor jegyzőkönyv, aláírás és pecsét nélkül is teljesítettük, mert nálam a kézfogás szentírás volt. Egy időben, amikor a szlovákok voltak a tulajdonosok, ennek a csodájára jártak. Hol van már a tavalyi hó, ugye?

Mit kezd vagy kezdhet a város ezzel az óriási területtel?
Nem tudom, de a helyzet kilátástalannak tűnik, bár tudomásom szerint az egykori kohászat területén így, vagy úgy, de negyvenkét cég működik.

Egykori vezetőtársaival tartja a kapcsolatot?
Néhányukkal igen. Drótos László, Galambos Béla és Tolnay Lajos volt vezérigazgatókkal, a már említett dr. Nyitrai Dániellel, Sipos Istvánnal, valamint ­Csathó Géza egykori gazdasági igazgatóval, továbbá számos akkori beosztottal is gyakran diskurálok, ez a mobiltelefon világában gyorsan és könnyen megy. Név- és születésnapkor, vagy az egyéb, sátoros ünnepek alkalmából elevenítjük fel közös múltunkat, de bizonyos időnként személyes találkozókat is tartunk – már ha az egészségünk és a koronavírus-járvány éppen engedi.

Hány könyvet írt a gyár történetéről?
Harminchat évig töltöttem be vezetői munkaköröket, majd miután végleg obsitos lettem, a nálam összegyűlt iratokat, ipartörténeti ereklyéket elvittem a levéltárba. Dobrossy István igazgató azt mondta nekem, hogy dolgozzam fel, mert ha ezt ők teszik meg, akkor lejár a váltó. Addig győzködött, amíg rábeszélt erre a hatalmas munkára. Hat szöveges és Barna György invitálására négy képes mű született, ha úgy tetszik, a tollamból. Feldolgoztam a kohászat szinte minden egységének múltját, könyveim számos utánnyomást is megéltek. Az egyik vaskos képes műből most csinálnak még tizenötöt, mert bejelentkeztek érte azok, akik „elaludtak”.

Mi hajtotta előre?
Szorosan kötődtem a gyárhoz, együtt éltem a nagyüzemmel. Ennek egyszerű a magyarázata: végigjártam a teljes ranglétrát. Voltam osztályvezető, főosztályvezető, igazgatóhelyettes és igazgató. Minden terület érdekelt, izgatott. A magam szerény módján járultam hozzá ahhoz, hogy a gyár működjön.

Tiszteletbeli elnöke a diósgyőri kosarasoknak. Negyven esztendeje vállalta el a szakosztály elnöki tisztségét, amely nagy népszerűséget hozott a saját konyhájára. Azt a bizonyos bólintást nem bánta meg?
Akik felkértek, tudták, hogy a műfaj kedvelője vagyok. Azt mondták, hogy én lennék a legalkalmasabb személy, ezért csak igennel felelhetek. Szóval belevágtam, de akkor még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. A DVTK 1991 decemberében jogutód nélkül megszűnt, erre tizenheten megalakítottuk a DKSK-t, és arra kértük az országos szövetséget, hogy járuljon hozzá elnevezésünk megváltoztatásához. Az tény, hogy a város egyik legismertebb sportvezetőjévé léptem elő, de ezért is megtettem mindent. Csak címszavakban: bér, igazolás, átigazolás, edzés, bérleti díj, utazás, hazai és külföldi kapcsolattartás, nemzetközi szereplés. Első számú tisztségviselőként mindig ott voltam a csapat mögött: biztattam, dicsértem, de ha kellett, akkor még a meccsek szünetében is rendre utasítottam a lányokat és az asszonyokat. Pompás eredményeket értünk el, rendre megtöltöttük a miskolci városi sportcsarnokot. Kapcsolataim révén rengeteget kalapoltam azért, hogy előteremtsem működésünk anyagi és személyi feltételeit. Fontosnak tartottam, hogy klubelnökként a játékosok közelében legyek. Megemelem a kalapomat az utódaim és a mai játékosok előtt: bajnoki harmadik helyük és a Magyar Kupa-­diadaluk csodálatos eredmény.

Követi a világpolitika eseményeit?
Természetesen. Röviden fogalmazok: rendkívül bonyolult a helyzet, de nekem mértéktartónak kell maradnom, így nem rohanok ki senki ellen, vigyáznom kell magamra. Rádiózom, és a televíziót is csak hallgatom, mert a tévében a képernyőt sajnos már nem látom. Közel a kilencvenhez ez van, s bár nehéz belenyugodnom, de meg kell barátkoznom azzal, hogy az orvostudomány mai állása szerint nem tehetek, nem tehetünk semmit, így alkalmazkodom a helyzetemhez. Az újságok főcímeit azonban erős nagyítóval még el tudom olvasni, azokat a cikkeket, amelyek pedig részleteiben is érdekelnek, a nejem készségesen felolvassa nekem. Díszpolgári címem ürügyén büszkén jelentem önöknek, hogy lassan hatvan esztendeje vagyok az Észak-Magyarország előfizetője.

Mivel telnek a napjai?
Korán kimegyek a ládához az újságért, utána felolvasóreggelt tartunk a feleségemmel, majd rendezem az irataimat. Még mindig találok olyan aktákat és leveleket, amelyek érdekelhetik az ipartörténeti alapítványt. A napokban is kincsekre leltem: a régi halna, vagyis a salakhányó dokumentációja, és néhány sportkép került a kezembe, ezeket hamarosan eljuttatom a múzeum illetékeseinek. Talán mosolyt fakaszt majd az olvasók arcára, de elmondom, hogy az itthoni fűnyírást is kénytelen voltam abbahagyni, pedig szerettem kertészkedni. Viszont sokat foglalkozom a családom tagjaival, naponta érdeklődöm az unokáim hogylétéről. Ilyenkor el kell mondaniuk, hogy milyen jegyeket kaptak, és mit csináltak reggeltől estig. Ők az utódaim, nekem sokat számít, hogy milyen emberek válnak belőlük.