Az emberiségnek olyan száz éve van hátra. Vagy még annyi sem...

„A hidrológiai szélsőségek előfordulásának valószínűsége nem csak a globális skálán növekszik, hanem a regionálison, sőt a lokálison is – vélekedik Szöllősi-Nagy András hidrológus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem professzora.

– Ez a változás nagyban fogja érinteni Magyarországot. A keleti régió, a Tiszántúl, a déli vidékek – például a Homokhátság – időben és térben még inkább ki lesz téve aszályoknak. Mindezzel szemben nyugaton, Pannóniában nedvesebb lesz az éghajlat, megnő a lefolyás és az árvizek mértéke és gyakorisága.”

Hozzátette: „Olyan, eleddig szokatlan jelenségekkel kell majd számolnunk, mint ami pár éve Dél-Magyarországon a Rinya-patak villámárvize volt, ami vasúti töltéseket mosott el, utakat mosott alá és hidakat rongált meg.” 

Tapasztaljuk, hogy Magyarországon is egyre gyakrabban jelentkeznek a klímaváltozás jelei. Mik az okok?
Célszerű megkülönböztetni a természetes klímaváltozást, illetve az ember okozta változásokat, amelyek a XVIII. századi ipari forradalom óta és hatására jelentkeztek. Természetes klímaingadozás mindig is volt, elég talán a római császárkor kissé felmelegedett klímaoptimumára, vagy annak ellenkezőjére, a XVII. század európai mini-jégkorszakra utalni. A klímarendszer nagy tehetetlensége miatt jó kétszáz évbe tellett azonban, hogy az antropogén hatások észlelhetők legyenek. Valamikor a múlt század húszas éveitől kezdve találkozunk olyan hidrológiai jelenségekkel, amelyek a természetes klímaváltozás tartományán kívül esnek és azokkal nem magyarázhatók. Azóta mérhető és kimutatható, hogy a víz földi körforgása, a hidrológiai ciklus gyorsulóban van. Ennek oka az üvegház-hatású gázok koncentrációjának növekedése a légkörben az ipari forradalom óta. Hatása pedig úgy jelentkezett, hogy a szélsőséges hidrológiai események, árvizek és aszályok gyakorisága megnőtt, amit nem lehet megmagyarázni a planetáris rendszer tér- és időbeli változásaival, mert annak nagyságrendekkel más az időállandója. Mára a Föld átlaghőmérséklete nagyjából 1,1 Celsius fokkal nőtt az ipari forradalom előtti időkhöz viszonyítva és fokozatosan nő. Kicsiny változásnak tűnhet, ám elképesztő energiát igényelt a változás. A Párizsi Klímamegállapodásnak pont az a lényege, hogy a földi átlag-hőmérséklet ne emelkedjék 1,5 Celsius fok fölé, mert különben túllépünk egy planetáris határon és a folyamatok irreverzibilisek lesznek.

Mely intézkedési területeknek és milyen módon kell felkészülnie ezekre a hatásokra?
A hatásokat nem lehet csak Magyarországra leszűkíteni – az egész Közép-Európai régió érintett lesz. Szimulációs vizsgálatok kimutatták, hogy az optimista forgatókönyv szerint e század utolsó két évtizedére valamivel 2 Celsius fok felé fog emelkedni az átlaghőmérséklet a térségben, a pesszimista forgatókönyv szerint viszont plusz 6 fokkal, ami magasan felette van a visszafordíthatóság határértékének. Látható, hogy mindkét érték felette van a párizsi megállapodás határértékeinek is. Miután a klímaváltozás hatásainak nagyjából nyolcvan százalékkal vízzel és víz által jelentkezik - legyen extrém hidrológiai helyzetekről, a fajok biológiai sokszínűsége változékonyságának és/vagy biomasszájának változásáról, vagy vízellátási biztonságról szó – a víz az, ami a klímaváltozás hatásainak elemeit összeköti. Tehát a klímaváltozás hatásainak kivédéséhez, csökkentéséhez az alkalmasan integrált vízgazdálkodás az eszköz. Nos ez az a terület, ahol még seregnyi kormányzati teendő van. Elsősorban az integrált vízgazdálkodás intézményrendszerének újbóli megteremtése. Ami ugyanis most van, az a dezintegrált vízgazdálkodás szomorú példája. Egy helyütt van az árvízvédelem, másutt a mezőgazdasági vízgazdálkodás, a vízellátás és szennyvízgazdálkodás és megint máshol a felszín alatti vizekkel való gazdálkodás – szóval a mostani rendszer alkalmatlan a várható kihívások kezelésére. A korlát itt is a mindenkori politikai akarat. Pontosabban annak hiánya.

Az egészséges ivóvíz hiánynak milyen hatásai lehetnek a Föld egyes részein?
Nyilvánvalóan negatív, konfliktusokhoz és pandémiákhoz vezethet számos helyen a Földön. Erre már láttunk példákat a közelmúltban. Pár éve Fokvárosban alakult ki például kritikus helyzet, amikor kannákkal kellett a városiaknak sorban állniuk ivóvízért. Volt ennek klimatikus oka is, hiszen a megelőző tíz évben közel harminc százalékkal csökkent a térségben a csapadék, a tározók szintje így a kritikus szint alá csökkent, amit még lehetett volna a felszín alatti vizek megfelelő, azaz fenntartható hasznosításával kezelni, ám a válságnak alapvetőn politikai okai voltak és a helyzet lényegében pártok torzsalkodása közötti politikai zsarolás következtében alakult ki.  Míg az ivóvízhiány lokális probléma, addig a vízhiány, mint olyan globális. A vízhasználatokban nem az ivóvízigény - ami nagyjából az összes vízigény tíz százalékának felel meg - hanem az egyéb vízhasználatokban jelentkező hiány a kritikus elem, elsősorban a mezőgazdaság és az élelmiszeripar vízhasználata, ami a teljes igény nagyjából hetven százaléka globális szinten. Itt pedig már csakugyan globális problémává nővi ki magát a vízhasználat, nevezetesen az élelmiszerbiztonság kulcskérdésévé. Általánosabban fogalmazva: a fenntarthatóság legkritikusabb eleme a víz – társadalmi és környezeti szerepét illetően jószerével egyformán. A fenntartható fejlődés egyszerűsített, ám igen kifejező modellje a háromlábú suszterszék, ahol a lábak szerepét a gazdasági, társadalmi és környezeti fenntarthatóság jelenti.  Rendszereink fenntarthatóságát e három láb dinamikus stabilitása teremti meg. Éppúgy, mint a suszterszéknél: ha az egyik láb gyenge vagy éppen kiesik, akkor a szék eldől. Mindaddig tehát, amíg a környezet korlátozó tényező döntéseinkben és nem cél, rendszereink előbb-utóbb instabillá válnak. A környezet tehát alapvetően stabilitásunk kulcsa, ezért országos, regionális és globális politikai kérdés és nem pár hőzöngő széplélek hétvégi szórakozása. Ha megnézzük a hazai helyzetet, akkor nincs sok okunk optimizmusra. Nincs ugyanis olyan kormányzati szerv, amely integráltan lenne felelős és megfelelően kezelné a környezet egyes elemeit, mint levegő, víz, talaj, ásványi kincsek, biodiverzitás, klímaadaptáció, természetvédelem és az épített környezet védelme. Ma már tisztán látszik, hogy fogyasztásunk egyik szinten sem fenntartható és egészen más megközelítésre lenne szükségünk. Ehhez kell hosszú látra tervező józan politikai akarat, ami megteremti a szükséges környezeti intézményeket.

Igaz az, hogy egyre inkább politikai adukártyává lép elő az egészséges ivóvíz biztosítása?
Az ivóvízhiány alapvetően a fejlődő országokat, elsősorban Afrikát sújtja, hiszen megfelelő infrastruktúra, technológia és intézményrendszer híján a helyi és országos kormányzatok voltaképpen megoldhatatlan feladattal állnak szembe – ezért is elengedtethetetlen a vízgazdálkodást a különböző politikai döntéshozó szintek központi elemévé tenni. Teszem hozzá sebtében, hogy ez a tétel hazánkra nézvést is fennáll. A vízellátást biztosító vállalatok a hibás adópolitika következtében a csőd szélén táncolnak, nincs sem emberi, sem gazdasági tőkéjük rendszereik fenntartására, karbantartására és a fejlesztésére. Óriási felzúdulást okozott a sajtóban a mostani, csakugyan áldatlan állapot, amikor Közép-Európa közepén szigorúan korlátozni kellett a lakossági vízhasználatot. Ez nem természeti katasztrófa, hanem politikai. Évek hanyagságának és nem intelligens döntéseinek egyenes következménye.

Fokozhatja-e a világméretű migrációt az alapvető létfeltételek - köztük az ivóvíz - hiánya?
Igen. Elsősorban az afrikai Szahel-övezetből, a Közel-Keletről, a Magrebből és Dél-Ázsiából, a sztanokból. A környezeti migráció már ma is igen jelentős, bár lényegesen kisebb, mint a háborúk és korrupt politikai rezsimek okozta elvándorlás a kritikus területekről. A népességnövekedéssel ez a helyzet azonban várhatóan jelentősen változni fog az elkövetkező évtizedekben. A felettébb pontos ENSZ előrejelzések szerint száz év múlva a Földön 12 milliárd ember lesz – ez a tömeg pedig a környezetet kizsigerelő és tönkre tevő fogyasztásával az átbillenés határára juttatja rendszereinket és végső soron az emberiséget. Ezen a határon túlmenve rendszereink fokozatosan összeesnek és az emberi kultúra, ahogy ismerjük radikális átalakuláson esik át, ha nem szét illetve -össze.  Csak Ázsiában, ahol már most az emberiség hatvan százaléka él, a népesség hétmilliárd fölé nő száz év múlva, ami lényegében a Föld mostani népessége. Minderre pedig mintegy „rárakódik” a klímaváltozás hatása, amelynek jó a fele szintén antropogén eredetű az ipari forradalom óta. A mostani évszázad utolsó két évtizedében fog ez a folyamat várhatóan felgyorsulni az összes negatív következménnyel együtt. Természetesen a térségünkben is, mert a klímaváltozás nem ismer politikai határokat, nemzeti bezárkózással nem adható rá pozitív válasz. Ez egy teljesen új világ lesz. A huxley-i „szép új világ”…  

Miként lehetne, kellene a fejlettebb országoknak segíteniük a rosszabb helyzetben lévőket a vízhiány megszüntetésében?
Mint szinte mindenben, ebben az esetben is az oktatás a kulcs-szó, ideértve a megfelelő technológiák átadását, betanítását és segítség nyújtását a rászorulóknak. A régi kalmár szemlélet és profithajhászás már nem működik többé hiszen egy nagy globális faluban élünk mindahányan, ahol a „splendid isolation” és a „csak én vagyok fontos” önzése már működésképtelen, sőt kontraproduktív. Rendszereink össze vannak drótozva, kölcsönösen függünk egymástól. Az iparosodott országoknak, különösen a volt gyarmattartóknak kiemelt morális és politikai felelőssége van a fejlődő országok támogatásában oktatásban, kutatásban és modern menedzsment módszerek átadásában. Csak a globális szolidaritás segíthet.

Mit gondol, mikor juthat el az emberiség – megfelelő cselekvés nélkül – oda, hogy már nincs visszaút ökológiailag?
Az emberiségnek száz éve van. Maximum. Bár vannak kollégáim, akik ezt is túl optimista becslésnek tartják.