Miskolcot a bor tette naggyá

Címkék#Reiman Zoltán sorozata #bor #Miskolc #Múltidéző

Reiman Zoltán sorozata miskolci történetekről: Miskolc, a szőlő és a bor hazája, 2., befejező rész

A szőlőművelés szakaszainak legfontosabbja a szüret. A források alapján ez előbb volt Miskolcon, mint Hegyalján. Bél Mátyás szerint Lukács-napon (október 18.) történt a szüret, persze ez eltérő is lehetett sok esetben.

A borkészítés módjára egy 1563-ban kelt latin nyelvű panaszból következtethetünk. Azt írja a jobbágy – vagyis a panasz lejegyzője –, hogy

az szüret idején a szőlőben musttá nyomja ki a szőlőszemeket, majd ezeket hazafelé szállítja a sajtolásra vagy másodbor (lőre) készítésére. Ekkor a miskolciak kénytelenek egy teljes órát is várni szekerükkel, lovaikkal a vár katonáinak parancsára, akik, ami bort a kádban lévő már egyszer kinyomott szőlőszemekből kinyerhetnek, elrabolják.

(Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században)

Szóval, a miskolciak a leszedett szőlőt még a helyszínen kinyomkodták – ezt tartották a legértékesebbnek, igazi bornak –, majd az így maradt félig kisajtolt szőlőt még hazavitték kisajtolásra. Tehát az első kinyomással nyerték a színbort, az otthon történő sajtolással pedig a sajtolásbort – a lőrét –, így nevezték ezeket abban a korban.

A borral szorosan összefüggött az üzlet megkötése utáni áldomásivás, mely az adásvételi szerződések elengedhetetlen kelléke volt. Vagy a vevő, vagy az eladó fizette az áldomást. 1639-től törvény is szabályozta azt.

A miskolci bor nemcsak azért volt híres, mert a szőlői jó minőségűek voltak, hanem azért is, mert a Miskolc környéki pincékben ideális körülmények között lehetett tárolni, érlelni a borokat.

A városban a borhoz kötődő sajátos szakmák is kialakultak az újkorra. Utóbbiakról a XVIII. századból maradt fenn a legelső ismert, írásos emlék. Ezen szakmák végzői voltak a borkorcsolyások és a talyigások. Előbbi elnevezés nem keverendő a mai »desszert, ételféleség« jelentésű borkorcsolya szóval. A borkorcsolyások feladata egy létraszerű tákolmánnyal a hordók felhelyezése és levétele volt a szállítóeszközökről, főképp a »talyigáról«. Az áruszállítók, borszállítók voltak a talyigások, akik viszonylag igénytelen, hosszában a tárolóterületüket könnyen megnövelhető, lófogatú szekereikkel könnyen járták be a dombos-lankás vidéket. A leírások alapján igen szerettek hatalmas szőrös gubába burkolózni, és kedvelték a lacikonyhát.

(Gyulai Éva: Szőlőbirtoklás Miskolcon a 16. században)

A borbíró is fontos szerepet töltött be egy város életében. Nemcsak a bor beszerzése volt a feladata, hanem a hordók mértékének ellenőrzése, a kocsmák működésének felügyelete.

Különleges zamat, magas szesztartalom

A 18. században a borkereskedés a Miskolcon letelepedett „görög” kereskedők kezében volt. Ők lettek a kivitelünk közvetítői, illetve bortermeléssel is elkezdtek foglalkozni. Egy évszázaddal később az ide érkező zsidók vették át a helyüket a kereskedelemben.

A miskolci bornak különleges zamata volt, magas szesztartalommal, ebben az időszakban, ahogy említettem, aszúbort is termeltek városunkban. Állítólag a miskolci bor versenyre kelt a hegyaljai borral, némely helyen még gyógyhatásúként is emlegették. A bort nagy mennyiségben fogyasztotta a lakosság is – minden időszakban –, mert a kutak vize rossz minőségű és fertőző volt.

Lengyelország felosztása(i) után, a 18. század vége felé borkivitelünk csökkent. A miskolci bortermelés végét azonban nem ez, hanem a filoxérajárvány jelentette. Először a Bedeg-völgyi szőlőkben ütötte fel a fejét a járvány. Hatalmas pusztítást végzett, amely után már nem tudott lábra állni a miskolci szőlőtermesztés.

A borkultúrához hozzátartozott természetesen a kocsmáltatás joga is. 1767-ben 17 uradalmi kocsmát írtak össze. Megjelentek a jogtalan bormérések, az úgynevezett kurta kocsmák is. 1803-ban 107 ilyen zugkocsmát írtak össze. A kocsmák nagy része ez esetben is görög és zsidó kézben volt.

1780-ban 1424 borospincét írtak össze a városban, 1817-re ez a szám már 1779-re emelkedett. Városunkban a 18–19. században komoly „pincekultúra” bontakozott ki. Ebben az időben tartotta magát az a mondás, hogy „nem is igazi miskolci az, akinek az Avason nincs pincéje”.

Az avasi és a tetemvári pincékben vigalmi negyedek alakultak ki, asztaltársaságok írókkal, költőkkel, befolyásos emberekkel. Egészen különleges adottsága a városnak, hogy a belvárostól pár percre, a város szívében helyezkednek el ezek a pincesorok.

Filoxéra

A filoxéra, szőlőfiloxéra vagy szőlőgyökértetű a rovarok osztályába, a félfedelesszárnyúak rendjébe és a törpetetvek családjába tartozó faj. [...]

Amerikából származó kártevő, más néven szőlőgyökértetű. A szőlő gyökerén ún. gubacsokat képez, ezzel megfojtva a növényt. Védekezni ellene főként filoxérarezisztens alanyok használatával lehetséges.

Európában először Franciaországban bukkant fel 1863-ban. Az itteni, európai szőlőket termesztő gazdák, nem ismerve fel a kártevő életkörülményeit, sokáig nem tudtak védekezni ellene. Nagyjából 30 év alatt a filoxéra elpusztította a kontinens kötött talajra települt, nagy múltú szőlőkultúráját. A termőszőlők mintegy 2/3 része esett áldozatul neki.

Magyarországon 1875-ben észlelték először Pancsován. Az országban 1897-ig 666 820 kaszteri hold szőlőből 391 217 pusztult el

– írja a Wikipédia, a szabad enciklopédia.

Az 1880-as évek közepén mind veszedelmesebben fellépő phylloxera vész a mi szőlőhegyeinket sem kerülte el. 1885-ben a nyári vizsgálat alkalmával a Bedeg-völgyi hegyen Taszner Ferencz szőllőjében a pusztitó rovar jelenléte megállapitatott. Csakhamar utána más három helyen is felfedezték azt s kiirtására a szén-kénegezés azonnal eszközöltetett. [...]

1890-ben a phylloxera pusztitása különösebben az észak-nyugoti oldalon fekvő szőllőkben rohamosan haladt s a védekezés nem mehetett azzal párhuzamos gyorsasággal. A védekezési módok körüli bizonytalanság visszatartotta a tanácsot és a szőllőbirtokosokat attól, hogy egyszerre nagyobb befektetéseket tegyenek. [...]

1891-ben a peronospora viticola is ellepte szőllőinket, s amit meghagyott a phylloxera, nagy mértékben pusztitott a peronospora. [...]

– írja Szendrei János a Miskolcz város története és egyetemes helyirata II. című könyvében.

A filoxérajárvány és az ezt követő peronoszpóra csaknem teljesen annullálta Miskolc félezer éves szőlőkultúráját. A károk mérséklése érdekében alakult meg 1890-ben az első miskolci filoxéraegyesület. Kevés sikerrel...

A szőlőtermesztés hanyatlásában a filoxérajárványon kívül szerepet játszott a gyümölcsösök megjelenése is. A dinnye, az alma, a körte és a szilva termelése volt a legnagyobb számban. 1859-ben alakult meg a Miskolc vidéki gyümölcsészeti társulat. És megjelent városunkban a (nehéz)ipar is...

A mai helyzet

Jelenleg elenyésző a Miskolc környéki szőlők száma. Inkább a háztáji termesztés a jellemző. A borkultúra viszont újra éledőben van, az avasi borházak, a pincesor megmaradt nekünk. Jelentős eseménnyé nőtte ki magát az Avasi Borangolás nevezetű fesztivál, illetve a kisebb keretek között zajló fröccsfesztivál is. A város is szárnyai alá vette a Kisavasi pincesort, egy jelentős beruházás van készülőben a rendbetételére, szeretnék, ha visszatérne a „jó értelemben vett vigalmi negyed” az Avas oldalába. Lehet, hogy már szőlő nincs Miskolcon, az emberek bor iránti rajongása viszont ugyanúgy megmaradt, hiszen „a bor kedélyes lény, ha jól használják”.

(Folytatjuk...)