„Kezdődik a válságkezelés 2.0, miközben nem látjuk, hogy ez a válság gazdaságilag túlélhető-e”

Nehéz helyzetbe kerülhet a Miskolci Nemzeti is a háború nyomán kialakuló, az energiaárak változásával járó válság miatt. Hogy mennyire, ez még a színházcsinálók számára sem világos. Év végére, januárra derülhet ki, hogy ami rajtuk múlik, azzal mennyire enyhíthetik a bajt. Csökkentik a kiadásaikat, takarékoskodnak, miközben megfogalmazódik mindennek a célja és értelme: társulatként és a közönségükkel együtt jussanak túl a válságon, ne kelljen a művészi minőségből engedniük. Béres Attila igazgatót kérdeztem. 

Ez a nyolcadik évada miskolci színházigazgatóként. Az eddigiekből három krízisidőszakban telt, és az új szezon is kiszámíthatatlan körülmények között indult.

A második igazgató ciklusom eddig kifejezetten válságkezeléssel telt. A járványidőszak miatti leállás mindenkit megviselt: a társulatot, a közönséget. De felemelő volt az újratalálkozás a nézőkkel: maszkban, duplamaszkban érkeztek előadást nézni, amikor elsőként az országban újranyitottunk. Abból a válságból minden körülmény ellenére jól jöttünk ki: az előző évadban közel 110 ezer nézőnk volt úgy, hogy csak a szezon második felétől indulhatott be igazán a színházi üzem. Ha azt nézzük, hogy a covid előtti utolsó rendes évadban 138 ezer nézőnk volt, a közel 110 ezer nem olyan rossz. És most itt van ez az egész Európát sújtó óriási tragédia, a szomszédunkban zajló háború, aminek a gazdasági következményeit valószínűsíthetőn most télen, vagy a jövő évad elején tapasztaljuk meg igazán. Kezdődik a válságkezelés 2.0, miközben nem látjuk, hogy ez a válság gazdaságilag túlélhető-e. 

Ígéretet tett a társulatának, hogy együtt vészelik át ezeket az időket, és ehhez a kreativitásukat kérte. Egymásra számíthatnak.

Nincs fontosabb cél, mint hogy együtt maradjon a társulat, hogy ezzel a csapattal – és ebbe beleértem a közönségünket is - együtt jussunk túl ezen a válságon. Hogy ez hogyan lehetséges, még nem tudom. Az biztos, hogy évadkezdéstől irtózatosan nagy spórolásba kezdtünk – tudnunk kell, meddig mehetünk el ebben. Nem ég például a villany fölöslegesen egy másodpercre sem a színházban. Hogy mekkora az energiaigénye a színháznak, ehhez gondolják el a kedves olvasók: egy reflektor 2000 wattos. Ha otthon használunk egy 100 wattos égőt, ez az egy reflektor hússzor annyit fogyaszt. A színház három termében megközelítőleg 150 reflektorunk van. Nem biztos, hogy mindet használnunk kell, de van az a vizuális hatás, amelyet megszoktak az elmúlt időkben a nézők. És ennek egyik eleme a világítás. Biztos, hogy vissza kell vennünk belőle, de még nem tudjuk, mennyit. 

Most, amikor beszélgetünk, sötét a színházépület, nincs fény a folyosókon. Lehet-e majd például gyertyafénynél beengedni a nézőket?

Ilyenre nem készülünk. Megpróbálunk olyan erősen takarékoskodni, amíg nem megy a befogadhatóság rovására. Valószínű, hogy nem 23 fok lesz a színházban, hanem kevesebb. De ahhoz, hogy az előadás élvezhető legyen, nem lehet megtenni, hogy fázzon a néző. Ez nem is célunk. Különböző terveket készítünk, némileg vakon – nagyon sok a képletben a bizonytalan vagy ismeretlen tényező.

Akkor miből indulhatnak ki egyáltalán?

A költségvetésünk a fenntartó önkormányzattól és az államtól egyenlő arányban kapott támogatásra, a saját jegybevételünkre, pályázati forrásokra épül. Ez eddig fedezte a ránk jellemző mennyiséget – közel 500 előadást játszunk –, műfaji sokszínűséget és minőséget. A változó energiaárak, a távfűtés költségének változása most kezd kirajzolódni. Keressük, hogyan befolyásolhatjuk a kiadásainkat a spórolással, az ésszerű gazdálkodással. Igazgatóként megpróbálhatok akár a föld alól is pénzt szerezni, de ha a költségeink olyan, irreális mértékben növekednek, ami már befolyásolja a színház működőképességét, a felelősségben osztozniuk kell a fenntartóknak is. Nem kardoskodom központi döntésért, mert egy színház működésének legjobb ismerője az igazgató, de azért harcolni fogok, hogy valamiféle kompenzáció legyen. Főleg annál a színháznál, amelyre fél év múlva Magyarország egy napig a legbüszkébb lesz. Hiszen ez a legelső magyar színház – 2023. augusztus 23-án lesz kétszáz éves.

Mennyi most a rezsijük és ez hogyan változhat?

Mi – mindennel együtt – körülbelül másfél milliárd forinttal gazdálkodunk. Száz-százhúsz millió forint az épületfenntartás. Ha ez 600 millió forint lesz, az meghaladja az én döntési lehetőségeimet. December 31-ig szerződött áron kapjuk az áramot – bár ez is emelkedik -, a rezsiprobléma nálunk januárban jelentkezik majd. Én ezt a három hónapot arra próbálom használni, hogy felmérjük: tól-ig milyen lehetőségeink vannak. Mi az, amikor már annyira szorít a nadrágszíj, hogy épp csak levegőt kapunk. Akkor vagyok jó igazgató, akkor működik jól a színház, akkor teljesíti jól a feladatát a művészeti tanács, ha mindebből a válságból a néző semmit sem lát: ha a néző örül, hogy színházban van.

Nem bölcsebb „együtt sírunk-együtt nevetünk” helyzetként kezelni ezt? Mint amikor 2000-ben egy hideg nyári éjszakán a szabadtéri színház közönsége számára kiosztották a jelmezbundákat, hogy ne fázzanak Lőrinczy Attila Balta a fülbe című darabját nézve. 

Sokféle harang van, aminek a hangjával jelezni lehet, hogy baj van. Még nem látom szükségesnek az óriási vészharang kongatását – egyelőre jövő júniusig tervezek fejben. Az alapvető gondolkodás most arról szól, hogy a rövid távú céljainkat elérjük. Meglegyenek az első bemutatóink, A falu rossza, A „K” ügy, A színházcsináló, a Micimackó - egyelőre ezt látom biztosíthatónak teljes mértékben. 

Hogyan érinti a produkciós költségvetésüket a takarékosság? 

Úgy próbálunk díszletet terveztetni, hogy ne látszódjon: ez kevesebb. Itt kap szerepet például a keativitás, amire kértem a kollégáimat. A Jézus Krisztus Szupersztár a világ zenés színházi irodalmának egyik legnagyobb története. Nem érdemes üres színpadon bemutatni. Készült rá egy terv, aminek a költségei meghaladták a lehetőségeinket. Szabó Máté rendező és Horesnyi Balázs díszlettervező azt mondták: nem baj, találjunk ki valami mást. És meglett. Lehet, hogy jobb is, mint eredetileg gondolták. Úgyhogy mi most így fogunk működni. Tervezünk, újretervezünk és megint újratervezünk.

Ezt úgy képzeljük, mint amikor Rusznyák Gábor a jelmez- és díszlettárból szedte össze a Másik Sirály hozzávalóit?

A Jézus Krisztus Szupersztár esetében addig törték a fejüket, míg az eredetihez hasonló esztétika megjelenik a színpadon, de olcsóbban, feleannyiért. És ez megtörtént. Ezen már túl vagyunk. De ennek a fajta színházcsinálásnak nem tudom mi az alsó határa.

Valaminek a fele.

Nem tudom, a Nóra hogy néz majd ki derítőkkel, munkafényben. Félek, hogy nem jól. Félek, hogy elvész a hatás, világítás híján. Más az ilyen megfontolások tétje békeidőben. A válságban: ez a bőrünk. És akkor a művészember enged. Valószínűleg. Sokat. De vannak még lehetőségeink: a Játékszínben 80-90 néző fér el. Vannak előadásaink, amiket a Játékszín helyett, a Kamaraszínházban, nagyobb közönség előtt is játszhatnánk – más költség-bevétel hatékonyság mellett. És tényleg, minden pátosz nélkül próbálom ezt megfogalmazni: a legfontosabb, hogy ne vesszen el a nézőinkkel kialakult kapcsolatunk. Mert ha elvész, annak a fajta színházi gondolkodásnak, amit próbáltunk megmutatni, nem lesz létjogosultsága.

Mi a legjobb és mi a legrosszabb forgatókönyv, amit el tud képzelni erre az évadra?

Rettegek attól, hogy ha kimondok valamit, megtörténik, bevonzom. Életem során sokszor volt, hogy álmodtam valamit ébren, és aztán az történt. Félek beszélni róla. A legjobb, hogy csodálatos ünnepet rendezünk a színház kétszáz éves évfordulóján. Miután mi játszunk, azt képzelem: egyszer csak valamilyen módon megtörténik, hogy nemzetközi odafigyelés kíséri az elmúlt időszakban született, szerintem komoly európai színvonalat képviselő előadásainkat.

A vitathatatlan eszmei értékén túl ennek mi lenne a praktikus hozadéka?

Pozicionálja a várost és pozicionálja a színházat a városban. Gyerekként, Erdélyben gyakran hallottam édesapámtól, milyen nagyszerű a kaposvári színház. Én akkor és ott úgy képzeltem el, hogy van valahol egy színház, és az: Kaposvár. Nem képzeltem köré az infrastruktúrát. Mi itt nyolc évad óta kialakítottuk azt a modellt, amiről sok pozitív visszajelzést kapunk az országból: jó, amit és ahogyan csinálunk. Szeretik. Ha átlépi a határokat a hírneve annak, ami itt működik, az jó a városnak is. Több mint kétszáz éve egyébként itt annak köszönhetően lett színház, hogy a közösség meg akarta tartani Dérynét Miskolcon. És amikor ennek eredményeként meglett a színház, abban a pillanatban miskolcinak lenni a legnagyobb büszkeség volt. És mi határoz meg jobban egy várost annál, mint hogy büszke polgárai vannak? Kell egy városban, ami csak az enyém, ami csak: a miénk. Ma Miskolcon ez az egyik ilyen kiemelkedő „miénk”: a színház. Akkor ezt kell megtartani.

Az előző évad abban mindenképpen kitűnt a többi közül, hogy gyakorlattá vált a színházi kísérletük, annak a vizsgálata: mennyire lehet a mához közelíteni, mennyire érhet hozzá az előadás a jelenhez, mennyire kell egyértelművé tenni, hogy amit látunk minden értelemben itt és most történik. Mi az ebből szerzett hasznos tudásuk, ami az új szezonban is alkalmazható.

Határokat feszegettünk, az irónia-önirónia határait is. Van, amikor ez az akár a kabaréeszközökkel is megengedő kísérlet bejön. Van, amikor nem. A miénk élő színház, abban az értelemben is, hogy hallgatunk a nézőinkre. Figyelünk a reakcióikra. A művészeti tanácsban arra jutottunk: a Miskolci Nemzeti Színház a ma emberéhez szól, neki játszik. Nem adhatjuk fel a színház jelennel, az életünkkel, az azt befolyásoló körülményekkel kapcsolatos kritikus gondolkodását. De a hétköznapok problémáit a színházművészet végtelen összetettségével, a művészet nemességével kell megjelenítenünk, nem a hétköznapi, hanem az egyetemes emberi értékek alapján. Ebből a szempontból a mostani évad nem az előző hagyományát folytatja, hanem az eggyel korábbi szezon gyakorlatához, művészetfelfogásához, művészeti eszközeihez nyúlik vissza.