„A forradalom győzött, volt szép 10 napja az országnak”

1956-ban elsőéves volt a Miskolci Egyetemen dr. Deák László, az akkori nevén a Nehézipari Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán tanult, amikor a forradalom legfelemelőbb pillanatait is átélhette. Ma már Münchenben él, 1972-ben érkezett Németországba, pontosan 50 évvel ezelőtt. Végzettségét tekintve okleveles gépészmérnök és kísérleti fizikus. Mérnökként, fizikusként, akadémikusként, feltalálóként élte mozgalmas életét. Ma 85 éves, és mint egykori 56-os hős a Miskolci Egyetem ünnepségén is részt vett, mint a sorsfordító történelmi pillanatok egyik részese, és mint megemlékező, aki hősi halált halt diáktársaira is emlékezett.

A szovjet katonák ki akarták végezni 1956 november 4-én hét egyetemista társával együtt. Ott álltak egy gépfegyver előtt reggel 6 órától délelőtt 11-ig - mindannyian feltartott kézzel, falhoz állítva -, az 1-es kollégium portásfülkéje előtt. A szovjetek addigra körbevették az épületet, folyamatos volt a géppuskatűz, gránátokat dobáltak be, ágyúval és aknavetővel lőttek. Az előállítás előtt két társát is a mellette lévő szobákban ölte meg a golyózápor. Ködös hajnal volt, a katonák a Hejő partjáról indították a támadást az egyetem ellen. Fegyverrel a kezében fogták el, és a sors iróniája, hogy egy szovjet tiszt mentette meg az életüket egy tanulásra utasító mondottal. Ezt a történetet elevenítette fel elsőként Deák László, akivel 66 év után ennél az 1-es kollégiumnál beszélgettünk 1956-ról, és az egyetemi ifjúság dicsőséges és vérbe fojtott napjairól.

Milyen élmények határozták meg a gyerekkorát?
Szolnokon születtem. Édesapám vasúti mérnök volt, volt korábban földünk, de azt elvették, és voltak ingatlanjaink is, amiket államosítottak, ez volt az alap ahhoz, hogy ne legyek kommunista, soha életemben ne legyek se úttörő, se DISZ, se KISZ-tag. Édesanyám testvére teológia professzor és érseki titkár volt, őt 12 évre büntették. Az iskolában a kommunista nevelés már nagyon korán elkezdődött. Ezzel nem azt érték el, hogy én kommunista lettem, hanem tudtam, hogy kinek, mit szabad mondani, és mit nem.

Hogyan kezdődött az egyetemen a forradalom?
Úgy gondoltuk, hogy jogilag kell rendet tenni ebben az országban, ezért létrehoztunk itt, az egyetemen a Diákparlamentet. Az volt a tervünk, hogy pontokba szedjük, hogy milyen jövőt képzelünk el. Minden tankör választott egy képviselőt, a mi tankörünk engem választott, majd a karunk elsőéves évfolyama is megválasztott erre a feladatra, őket is képviseltem. Tartottunk egy egyeztetést és összeállítottuk követeléseinket.

Csak diákok vettek részt ebben?
Tömve volt a terem, körülbelül ötszázan voltunk az 1-es előadóban. Közben kiderült, hogy Grósz Károly, ( később a Minisztertanács elnöke, az MSZMP főtitkára – a szerk.) mint pártbizottsági tag ott ült körülbelül a negyedik sorban, és egy magnó volt a lábánál a földön. Akkor demokratikusan megszavaztuk, hogy felveheti-e az ülést, és úgy döntöttünk, hogy nem. Ott volt például egy DISZ-titkár is, aki lemondott és kivonult, hogy ezt ő nem képviseli, mi pedig nem marasztaltuk. Éjszaka 11 óra körül elkészültünk, összeállítottuk a 11 pontot.

Megszülettek követeléseik. Mi volt vele a tervük? Hova vitték?
Az volt a tervünk, hogy másnap bevisszük a nyomdába. Ahogy elindultunk az Egyetemvárosból a főutca felé, egyre többen csatlakoztak a felvonuláshoz, már hömpölygő tömeg lettünk, mire a főutcára értünk. Minden kapuban és ablakban emberek integettek és tapsoltak. Délutánra értünk a nyomdába, ahol a főszerkesztő azt mondta, hogy már nyomtatják az újságot, külön erre nincs papír, nincs engedély és nincs pénz. Másnap reggelre több fiatalt is letartóztattak, az a hír járta, hogy bevitték őket a megyei rendőrkapitányságra. Először egy kis csoport követelte, hogy engedjék szabadon a bebörtönzötteket, majd erre válaszként sortűz jött a pincéből, amit további sortüzek követtek, majd a bányászok berobbantották a vaskaput. Egy teherautót körbe lenyitottak, nemzeti szín zászlóval le volt takarva a koporsó, ott volt az a fiatal, aki elsőként vesztette életét a sortűzben.

Milyen tervekkel érkeztek, számítottak arra, hogy sortűzzel válaszolnak majd?
Mi azt beszéltük meg a csoporttársaimmal, hogy ha egy ÁVO-s kijön, akkor azt 2-3 fiú megbilincseli, és beteszi a kisbuszba, aztán majd jogi úton döntenek a sorsáról. Aztán jöttek az emberek, az egyikük azt mondta, hogy „Megölted a testvéremet!”, nehéz erről beszélni, sokan ott lógtak utána a fákon, emlékműveken...

A tömegben és a forradalomban gyakran elszabadulnak az indulatok. Ön hogyan látta ezt részvevőként?
Én mind a két félnek segíteni akartam. Jöttek a sorozatok például, ordított mellettem egy katona, elkapta a grabancomat, berántott egy fa mögé. A fa ugyanis felfogta a lövedékeket. Később visszamentem megnézni, tele volt kilőtt golyókkal. Ennek az általam ismeretlen volt katonának köszönhetem az életemet. Nálam semmi nem volt, ott várt az egyetemi busz minket, hogy mentsük a bebörtönzötteket, és hogy ne legyen vérengzés. És akkor láttuk, hogy teherautóval húzták a lábuknál fogva az embereket. Erre mit mondjak? Lélekben sírtam, mert én minden emberért sírok. Sírok ma az oroszokért is, és az ukránokért is. Volt olyan résztvevő akkor, aki embereket mentett meg a népharagtól, és olyan karhatalmista is, aki megtagadta felettese parancsát. Sehol nem tudok arról – én legalábbis – hogy egy forradalmár elsőként lőtt volna, mert mindenhol a kommunisták kezdtek lőni, hogy oszlassák a tömeget.

Mi történt ezután?
Jött egy telefon a 10-es honvédelmi laktanyából, és azt kérdezték tőlünk, egyetemistáktól, hogy tudnánk-e őrizni a laktanyát.

Ezt ki kérdezte?
Az egyetem forradalmi központjába telefonált be valaki, nem tudom ki volt név szerint, de egy szuper ember lehetett, lehet, hogy már nem él, mert kivégezték... Kimentünk a laktanyába, ott kaptunk kulcsot, én magam is voltam őrségben. Egy Ikaruszba tettük be a fegyvereket és a gránátokat. Itt, az egyetemen akkorra háromezer diákból körülbelül 500 maradt.

Milyen feladatokat láttak el a forradalom napjaiban?
Mi két vonalon működtünk, az egyik a diákparlamenti munka volt. Az 1-es épület földszintjén, a tanszéken átvettük a szobákat, a telefonokat, az volt a központi irodánk. Mindenre, ami a városban történt, vagy a városüzemeltetéssel kapcsolatos volt – például voltak vízellátási problémák – mindenre próbáltunk megoldást találni, vagyis üzemeltetni próbáltuk a várost, és a biztonságára vigyázni. Ez volt az egyik fő feladat. A Diákparlamentben pedig minden este találkoztunk, átbeszéltük a következő napi teendőket.

Milyen munkákat láttak el napközben?
Elvállaltuk például a főutcán a villanyrendőr kezelését, amit azelőtt rendőrök kapcsolgattak, én is dolgoztam ott egy fél napon át helyettük. Találkoztunk például egy rendőrrel, aki előttünk tépte le ötágú, csillagos rangjelzéseit. Testvéri érzés volt mindannyiunkban, ha jött valaki az utcán, ránk mosolygott, mert nemzeti karszalagunk azt jelentette, hogy egy új világ köszöntött be. Minden tizedik ember barátságosan megszólított minket, ez volt a visszaigazolása annak, hogy most mi egy népakaratot teljesítünk. Közben pedig, mint diákparlamenti képviselő is dolgoztunk, sokszor napi 10 órában, részt vettünk diósgyőri munkástanács ülésein és a megyeházán tartott gyűléseken is. Egy egyetemista pilóta pedig megteremtette az összeköttetést más városokkal, mindennap repülőgéppel vitte a híreket Miskolcról.

Az Egyetemvárosban mennyire voltak felfegyverkezve, illetve honnan értettek a fegyverek használatához?
A tanév elejétől katonai oktatásban is részesültünk az egyetemi oktatás során, aminek a forradalom napjai előtt nem sokkal lett vége, ez akkor része volt a tananyagnak. Mindenki ki volt képezve, hogy úgy mondjam, ágyúlövedéknek. Amikor a 10-es honvéd laktanyából és egyéb helyekről beszereztük a fegyvereket, teljesen fel voltunk szerelve, kézigránátjaink is voltak és dobtáras géppisztolyaink is. Az 1-es előadónál egy golyószóró, az épület tetején, a sarkon pedig egy gépkarabély volt. Az meg is szólalt, amikor később jöttek a szovjetek. Amennyi lőszerünk volt, azt ki is lőttük.

Nem volt elég lőszerük?
Én összesen 7 golyót lőhettem volna ki, ők három tankkal és 2 ágyúval jöttek körülbelül 200-an.

Honnan tudták, hogy jönnek a szovjetek? Egyáltalán sejtették ezt?
Az események 28, 29-e táján felgyorsultak, amikor kiderült, hogy a szovjetek hadianyagokat és harci eszközöket pakolnak át Záhonynál. Én ugyanis értetem a rádióhoz. Kapcsolatba kerültünk a határral telexen keresztül, ugyanis katonai rádióadókat is elhoztunk a laktanyából, így tudtuk meg, hogy a szovjetek Záhonynál fegyvereket pakolnak át a magyar határon, és akkor már tudtuk, hogy baj van. Akkor telexeztünk Budapestre.

Ezt akkor már mindenki tudta?
Nem, mi már tudtuk, és mi adtuk mindenkinek tovább, a világnak is, mert a mi katonai adónk fogta ezt az adást Záhonyból. Eleinte úgy nézett ki, hogy a forradalom győzött, és volt szép 10 napja az országnak és a börtönből kiszabadult politikai foglyoknak. Ez a hét mintademokrácia volt az egyetemen is. Azt hittük, hogy fogunk tárgyalni a szovjetekkel, de ők nem köszöntéssel jöttek.

November 4-én megérkeztek Miskolcra...
Hajnali 4 és 5 között arra ébredtem fel, hogy megszólalt egy sorozatlövő, azonnal az ablakhoz rohantam. Folyamatosan lőttek egy töltés alatti mélyedésből a szovjet katonák a Hejő patak partjáról és a miskolctapolcai útról. Köd volt, csak a nyomjelző lövedékeket láttam, és ordított a szobatársam, hogy Kiss Gábort lelőtték. Utána szóltak, hogy Kölber Gabit is eltalálták, mindkettőjükkel azonnal végzett a golyózápor. Közben robbant a második ágyúgolyó is az egyik harmadik emeleti szobában, mozgott az egész épület. Akkor vettem a puskámat, hét töltényem volt, ötöt kilőttem abba az irányba, ahonnan a golyók jöttek, válasz is azonnal érkezett. A közelben volt három tank, nem messze innen, az egyik épp az erőműnél, egy ágyú pedig az egyes kollégium felé volt állítva. Kilőttem tehát az öt golyót, épp egy aknavetőt húztak fel azon az úton, majd egy „hurrával” és gránátokkal elfoglalták az épületeket. Fegyverrel a kezemen kaptak el.

Mi történt önnel és a társaival?
Akkor falhoz állítottak minket. Mögöttünk egy gépfegyver állt. Egy zongora volt az étterem és a bejárat sarkán, és ennek a tetejére volt felállítva a fegyver. Elcsúszott a lába a fényes zongora tetején, és nagyot koppant, akkor azt hittük, hogy most itt a vég. Mert megmondták, hogy minket kivégeznek.

Mire gondolt abban a nagyon sok órában?
Nem tudok róla beszélni… Aztán jött egy szovjet tiszt. Azt kérdezte, - volt közöttünk egy oroszul jól beszélő, aki fordított –, azt kérdezte a tiszt, hogy mi van velünk. Mi azt válaszoltuk, semmi, diákok vagyunk. Erre azt mondta, „Mars át az egyetemre tanulni! Az a kiskatona meg nem szólt semmit szerencsére, aki a gépfegyvernél állt. Mi pedig rohantuk, mint az őrült. De már nem az egyetemre mentünk. És így kezdődött el az új terror...