Harminchét év a Fazekasban

A pedagógus október 27-én szomorúan tette ki Facebook-oldalára az alábbi kis rigmust: "Utolsó óra, utolsó nap, nem fog a kréta, nem fog az agy." Ez volt az utolsó nap őszi szünet előtt, Palágyi Istvánnak azonban hosszabb szünet kezdődött az életében: „nyugdíjas" lett. (Idézőjeles, mert jogilag még csak április 2-án lesz az, de ez most mellékes a tanár portréja tekintetében – szerk. megj.)

Szeretettel búcsúztatták el

Több hasonló témájú nyilvános bejegyzése alatt tanítványai, tanártársai, sőt, még lánya is visszaemlékezett Pista bá'-ra: „A legjobban azt utáltam, amikor 0. órád volt, így nekem is már a takarítónők előtt ott kellett gubbasztanom egyedül az osztályteremben, a legjobb élményem pedig a kígyó gumicukor a szünetekben a TraPISTA BÁrból, a millió közös tábor (sítáborok, Abádszalók), és a legmenőbb farsangi jelmezek, Fazekas-napok!" Mintegy tíz éven át Palágyi István állt az iskolabüfé pultjában.

Bodnárné Polhodzik Katalin azt írta, köszönjük a sok szervezést, közösségépítést. Szendi Joó Katalin pedig a sok-sok kirándulás szervezését köszönte meg. Bán Dorka úgy véli, a tanár elfelejtette, hogyan kell megöregedni. "Én "csak" 2007 óta ismerem. Azóta semmit nem változott. Tanár úr egy csoda volt mindig." Bán Ildikó is hasonlót kommentelt. "Nekem 1986 óta van rálátásom Palágyi István örök fiatalságára. Azóta is tisztelem. Kevés "ilyen" tantárgyakat tanító tanárnak van ilyen jóindulatú, szeretetteljes, humorral teli hozzáállása a diákokhoz, függetlenül attól, hogy az adott emberpalánta, mennyire fogékony a tantárgyra. Ezer hála mindenért!" Kövi Judit hozzátette: "Köszönjük tanár úrnak, hogy szívét, lelkét otthagyta a Fazekasban."

És előjöttek az élmények is

Magyar Krisztián büszke arra, hogy a tanár első osztályának létszámát erősíthette. „Arra is büszke vagyok, hogy hozzájárulhattam az ősz hajszálakhoz... segíthettem tökéletesre fejleszteni a kulcscsomó célbadobását is. Köszönök minden erőfeszítést és odaadást (2001-2005)." Balogh Nóra leginkább azt szerette, mikor viccelt vele a tanár. „Mentem a büfébe, és vettem egy akármit... és visszajárt 1 forint (mert az én koromban még jelen volt a fillér is...) és drága „Pista bácsi" ezzel a mondattal adta a visszajárót: „Itt a matek jegyed, Balogh."
A Fazekas Utcai Általános Iskola szellemiségéhez méltóan végül népzenével búcsúztatták el a tanárt. Boncsér Gábor őszintén gratulált a Fazekasban elért érdemeihez. „Bizonyíték erre, hogy a tantestület ilyen szeretettel vesz körül (egy hónappal ezelőtt kezdtek szervezkedni), valamint az, hogy a visszahívott egykori tanítványaid rajonganak érted."

Miért lett tanár?

Már általános iskolában, de gimnáziumban is csodáltam a tanárokat, szerettem őket, ráadásul én magam is szerettem megtanítani a környezetemben lévő emberkéket valamire. Szüleimnek nem volt köze a tanári pályához, mert édesapám tanácselnök volt, édesanyám pedig pincérnő. Nagyapámat nem ismertem, mert 1928-ban kivándorolt Kanadába, de az ő testvére, Béla bátyja közel állt hozzám. Ő az a klasszikus kántor-tanár, tanító volt, majd iskolaigazgató lett. Ha végigment szülőfalum, Pálháza főútján, minden kalap megemelkedett neki. Ott kezdtem a tanítást 7-8 évesekkel, már az érettségi után, 1977-ben. Mindenki a rokonom vagy barátom volt, az első perctől kezdve sikereket éltem meg. Ekkor még nem volt képzettségem, azt később szereztem meg munka mellett a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola levelező szakán. Ráadásul nem is matematika-fizika szakos szerettem volna lenni, hanem testnevelés, mert gimnáziumban nem szerettem ezt a két tantárgyat, hiába arra a szakra jártam. Egy lábtörés azonban közbeszólt, és így már nem mentem tesitanárnak.

Hogy került a Fazekasba?

Pálháza után Kovácsvágás következett, ahol csak alsótagozat volt. Itt harmadik-negyedikeseket tanítottam, főleg romákat, akikkel a mai napig jó viszonyban vagyok. Ekkorra végeztem el a főiskolát, így jött a másfél éves katonaság, ahol rigófüttyös voltam. Ez azt jelentette, hogy tanulmányaim miatt nekem könnyebb volt, mint egy átlagos sorkatonának. Mivel már kamaszként is szerettem szervezkedni, KISZ-vezér, úttörővezér voltam, politikai tisztet képeztek belőlem fél év alatt. A katonaságnál is szerveztem tehát, mindezek miatt én tisztként szereltem le: főhadnagy voltam. Életem legszebb évei voltak ezek is.
1984-ben megnősültem, a feleségem azonban még a Debreceni Orvostudományi Egyetemre járt, így odaköltöztem én is, és egy általános iskolában tanítottam két évet. Azt is nagyon szerettem. Ezek után jöttünk Miskolcra, mert nejem itt kapott munkát gyermekorvosként Velkey professzor mellett, aki nagyon magas színvonalon vezette a kórházi részleget. 1986. augusztusában vett fel Nucz Istvánné a Fazekas Utcai Általános Iskolába.

Hogyhogy nem váltott a harminchét év alatt?

A Fazekas az Fazekas – ezt szoktam mondani, és nekem ez mindent elmond, nagyon sokat jelent ez a mondat. Imádtam oda járni dolgozni az első perctől kezdve. Amit csinálnak a kollégáim a művészeti képzésen, arra megemelem kalapomat. A Fazekas egy fogalom Miskolcon. Az a gyerek, aki művészetet tanul, eggyel többet tud az életből. Lehetőséget kap valami plusz tudásra. Csoda dolog, ha valaki meg tud szólaltatni egy hangszert, vagy le tud festeni egy arcot, vagy akár kettőt is tud lépni tánc gyanánt. Persze sokaknál a szülő akarata érvényesül, de a gyerekek sem bánják, hogy kipróbálták magukat. Én nagyon sokat adtam volna azért, hogy már gyerekként tanulhassak hangszeren játszani vagy megismerhessem a magyar néptánc lépéseit. Felnőttként persze járhattam volna valamelyik kollégához oktatásra, de ez nem jutott eszembe.
Szeptembertől lehetnék óraadó nyugdíjasként, de csak a Fazekasba mennék vissza, ott pedig nincs tanárhiány. Ez az iskola mindig is szerencsés helyzetben lesz szerintem, szakos ellátottsága száz százalékos volt, nehéz volt ide bejutnia a tanároknak.

Milyenek voltak a gyerekek régen és most?

Óriási a különbség, annak idején tisztelettudóbbak voltak a diákok, pedig szeretem a viccelődőket, a vagányokat, a csínytevőket, hiszen én sem voltam áldott jó gyerek. A világ azonban megváltozott, a számítógép, a telefon, az internet és a videók annak ellenére, hogy csodás találmányok, negatívan hatnak az emberekre. Meg kéne tanulnunk mindannyiunknak ezek kezelését, hogy hogyan hasznosíthatjuk őket. Csak nézik a tévében lévő szennyműsorokat. Egyre nehezebb a szülőkkel is egy húron pendülni, mert ők gyermekeik mellé állnak, holott mi neveltük fel őket is. Reggel elmennek dolgozni, a felügyelet nélkül hagyott csemeték meg ellenőrizhetetlenül bújják a netet. Mikor ezek a gyerekek aztán szemtelenek, sőt, aljasok, akkor eszközeink sincsenek: hiába adok nekik szaktanárit vagy osztályfőnökit, a szülőt sem érdekli, már ha megnézi egyáltalán a krétáját. De soha nem a gyereket hibáztatom, hiszen a társadalom változott meg. Nemrég egyik reggel egy kolléganőm előtt kinyitottam az iskola ajtaját, majd azt látom, hogy egy gyerek slisszol be előttünk. Nem az iskolában kell megtanulnia az erkölcsi normát, hanem ezt a családból kellene hoznia. Vagy elmegy mellettem köszönés nélkül mint osztályfőnöke mellett az iskolában, de az utcán is. Örülök, ha még nem vernek meg. Egy-két kivétellel azért jó viszonyban vagyok a tanítványaimmal, tudok róluk mind a mai napig, mert többen rám írnak Facebookon. A nyolcadikos tanítványaimmal szoktam táncolni a búcsúgálákon. Most a búcsúztatómra egy nyolc évvel ezelőtti osztályomból egy olyan tanulóm is eljött, aki Dániában él. Olyan búcsúztatást kaptam, mint egy miniszter.

Nemcsak tanárként tevékenykedett a Fazekasban.

Igen, csomagolt termékeket árulhattam a büfében, aminek éppen akkor nem volt gazdája, ezért úgy gondoltam, magamhoz veszem ezt a feladatot. Végül tíz éven át tartozott hozzám a TraPista bár, ahol írószereket is árultam, így nem kellett egyest kapnia a tanulóknak, ha elfelejtettek például füzetet hozni. Szerettem csinálni ezt is, éppúgy, mint a rendezvények, bálok, farsangok, papírgyűjtések szervezését. A fazekasos farsangok csodák voltak, ilyenkor én is mindig beöltöztem, egy időben az osztályok együtt versengtek, kitaláltuk, milyen témában mutassuk meg magunkat, én pedig azt szerettem, ha ott vagyok a gyerekek között, és együtt élek, együtt szórakozom velük.
Míg volt úttörő csapat, Réz Attila kollégámmal jártunk táborokba, vagy legjobban a határtalanul programot szerettem, mert azzal Erdélybe vihettem a gyerekeket, ahol egy hét alatt megmutattam nekik az ottani életet, kultúrát, természetet. Oda egyébként is járok évente többször is a barátaimhoz. Volt, hogy több busszal is mentünk az iskolából.

Mivel fogja eltölteni szabadidejét?

Diósgyőrben lakom családi házban, és akinek családi háza van, az tudja, hogy ott nincs vége a munkának. Rengeteg terv jár az agyamban, mert barkácsolni is szeretek. Ráadásul három gyermekemtől két és fél unokám van: január 1-re van kiírva a harmadik születése. Közülük többen is kertes házban laknak, már ők is jelezték, hogy miket kellene megvalósítani náluk. Nagyon szeretek kerékpározni, utazni. A terveim között több európai kerékpáros túra szerepel. Lesz mivel eltölteni az időmet, nem fogok unatkozni.