Aranykarika az orrban

„A karácsonyi vásárlási lázban az ember vagy vesz, vagy nem vesz, de mindenképpen hasznos megfigyelésekre tehet szert. A miskolci sportcsarnokban például a legrangosabb esemény sem vonz annyi érdeklődőt, mint a mostani kirakodóvásár. Tudok például egy elegáns kocsin furikázó vállalkozóról, aki hatezer forintért vett egy táskát. De nem kombinációs zárral ellátott, sípoló és fütyülő, formatervezett divatosat, hanem egy régimódi, igazi marhabőrből készült, rézcsatos, vállraakaszthatót. Kicsit otromba, kicsit nyers, kicsit régimódi, de a siker és a meglepetés garantált, ha egy öltönyös-nyakkendős urakat egybegyűjtő tárgyaláson ő ebből az alkalmatosságból szedi elő a fontos iratokat, s a milliókat érő csekkönyvet. 

Változnak az idők. A kalucsni és a kamásni kiment a divatból, s a mai tinédzser lányok elborzadva gondolhatnak anyáikra, akik fémabroncsot hordtak a szoknya alatt. Ám újra feltűnt a nyakkendőtű, avagy a csipesz. Ezt leginkább a parlamenti fölszólalók viseletén mérem, hiszen a honatyák lépést tartanak a korral. Tű persze nem dukál az ismét fölkapott csokornyakkendőhöz, de a színész-igazgató Bodrogi Gyula ennek ürügyén alapított pártot, s a pártelnök Palotás Jánost el sem tudom képzelni enélkül. Ma már nem kelt visszatetszést a kézcsók, az ajándék átadása előtt, s bizony, akad olyan fiú, férfi, aki aranyfülbevalót kér karácsonyra. Ízlés és vérmérséklet dolga ez, de az orrcimpába biggyesztett karika már meggondolkodtat. Egy vézna, aprócska ember nem tűnik attól bikásabbnak, ha arany csillog a nózijában.

Én egy lovat szeretnék karácsonyra. Teleszkóposat, hogy elférjen a szekrényben, de elég nagyot ahhoz, hogy teljes nagyságában, az országúton ne riogassanak a Trabantok. Nem bánnám, ha akkumulátorral, s nem zabbal működne, s szobatiszta lenne. Tudjon továbbá konzervet nyitni, kést élesíteni és bevásárolni. Hivatalos ügyeimet intézze el, s húzza az igát helyettem... Szóval, én egy ilyen lovat akarok, s ahogy az az ajándékozásnál szokás, nem nézném meg a fogát...”