Volt Miskolcnak egy imádott házi ezrede

Épp tíz éve, 2014 áprilisában alakult meg a 10-es Honvéd Hagyományőrző Egyesület. Szopkó Róberttel, a Herman Ottó Gimnázium történelemtanárával, az egyesület elnökével beszélgettünk.

Mi hívta életre az egyesületet?

2014-ben volt az I. világháború kezdetének századik évfordulója, és felmerült bennünk, hogy Miskolc annak idején sokféleképpen kapcsolódott az eseményekhez, és emellett igazi katonaváros volt. A 10-es honvédek története is közel száz évet ölel fel Miskolcon, ez valahogy kitörlődött a város és lakói emlékezetéből. Úgy gondoltuk, hogy jó lenne, ha jobban emlékeznénk azokra, akik 100 éve harcoltak, életüket adták a hazáért, ha nem felejtenénk el az akkor történteket. Szerencsére a város vezetése akkor is, most is úgy érezte, hogy ez egy jó kapcsolódási pont nemcsak a város múltja, de a város jelenlegi közönsége felé is, és eddig minden támogatást megkaptunk.

Tulajdonképpen kik voltak a 10-es honvédek?

A miskolci 10. honvéd gyalogezred a kiegyezés után, 1869-ben alakult egy időben a Magyar Királyi Honvédséggel, és három toborzókörzete volt: Sátoraljaújhely, Miskolc és Eger. Első zászlóaljának az 1889-ben épülő József laktanya adott otthont, ez Miskolcon a Herman Ottó Gimnázium mai épülete. Az említett körzetekből toborozták a katonákat, akik aztán 1914-től a frontvonalakra kerültek. Maga az ezred a Magyar Királyi Honvédséggel egészen 1918-ig fennmaradt, majd újraalakult, de ekkor már nem a Herman épületében állomásoztak, mert az csendőrlaktanya lett. A város sokat küzdött, hogy megmaradjon a 10-es szám, de ezt nem sikerült elérni, az új hadrendben az ezred már a 13-as számot kapta és Görgey Artúr nevét, de gyakorlatilag a tízesek jogutódjaként. Egészen 1944-ig működtek.

Hogyan vettek részt a 10-es honvédek az I. világháborúban?

Rögtön a legelején a sűrűjébe kerültek. Eredetileg a szerb hadszíntérre vezényelték volna őket, de menet közben, amikor megtörtént az orosz támadás, Galíciába (ma Lengyelországhoz és Ukrajnához tartozik ez a terület – a szerk.) érkeztek, ott egészen 1916 őszéig küzdöttek. Utána a román betörés hírére Erdélybe szállították őket a Havasokba, itt szeretném kiemelni a legnagyobb haditettüket, 1917. március 8-án elfoglalták a Magyaros-tetőt. Innen vezényelték őket egy picit pihenni a hátországba, Bácska környékére. Rendfenntartással foglalkoztak és élelmezéssel, ősszel pedig kikerültek az olasz hadszíntérre, és ott egészen 1918 novemberéig harcoltak. A Dolomitokban a Hétközség-fennsík nevű helyen harcoltak hosszabb időt, majd amikor visszavonultak, a Dolomitok trientói részén estek fogságba.

Mennyien tudtak hazajönni?

Főleg a háború elején nagyon jelentősek voltak a veszteségek mind a legénységi, mind a tiszti állomány terén. A háború vége pedig hatalmas megpróbáltatás volt, az ezred jelentős részét fogságba ejtették. Egy évig voltak olasz hadifogságban, az nagyon borzasztó lehetett. Nem kaptak enni, nem jutottak orvosi ellátáshoz, és a legyengült szervezetű emberek sok betegséget kaptak el. Alig 10 százalékuk tudott visszatérni.

A Miskolcon élők mennyire ismerték a 10-es honvédeket?

A város kifejezetten kedvelte őket, mert magyar vezényleti nyelvű, magyar nyelvű ezred volt, a város gyakorlatilag házi ezredeként tekintett rájuk. Ez azt jelenti, hogy vasárnaponként a népkerti szaletliben az ezred zenekara adott térzenét, a báli szezonban meghívták az ezred tisztjeit, hogy vegyenek részt a rendezvényeken. Folyamatos, élő, napi kapcsolat volt az ezreddel. Ez abban is megnyilvánult, hogy amikor az I. világháborúban nehéz helyzetbe kerültek – hiszen nyári egyenruhában mentek ki a frontra, nem volt téli öltözék –, a város gyűjtést rendezett, és több szekérrel vitték ki az emberek által összeadott kucsmákat, sálakat, téli kabátokat, pokrócokat, takarókat. Többször is felkereste őket a városi küldöttség az erdélyi hadszíntéren is, és ajándékokat vittek. A háború alatt kiállították az ezred képzőművészei, Mellinger Dezső és Kopasz Gyula festményeit, a különböző relikviák, például tüzérségi lövedékek hüvelyének díszes kialakításai, virágvázák és szobrok is szerepeltek a tárlaton. Amikor pedig az ezrednek megjelent a lapja, a 10-es Honvéd Újság, akkor azt a városban árulták, és mind a kiállításnak, mind az újságnak a bevételéből a hadiárvákat, illetve -özvegyeket támogatták.

Mennyire őrizték az emléküket a háború után?

Nagyon komolyan. Itt ki kell emelni Sáfrány Géza nevét, ő az ezred parancsnokaként a háború végén kezdte el szervezni az ezrednapokat. Ezek annyira jól sikerültek, hogy utána minden évben megtartották. Felvonultak a városban, első évben emléktáblát avattak a mostani Herman Ottó Gimnázium falán, majd évente közös gyűjtést szerveztek, 1928-ban pedig született egy 10-es honvéd szobor, minden évben újra kiadták a 10-es Honvéd Újságot. Az ezrednapok nagyon komoly városi esemény volt, ráadásul együtt tudtak működni a 13. gyalogezreddel is. Ez közös megemlékezéssé emelkedett, mindig a város polgármestere mondta az üdvözlőbeszédet.

Meddig tartottak ezek a megemlékezések?

Nem sokáig. Minden év májusában a gorlicei áttörés évfordulóján tartották meg az ezrednapot, illetve május utolsó vasárnapja volt a hősök napja, ezt egészen 1942-ig ünnepelték. Akkor a háborús helyzet miatt gyülekezési tilalom lépett életbe, így elmaradt a rendezvény. Legközelebb a II. világháború után, 1946-ban tartottak hősök napi megemlékezést, a következő évtől a kommunista kormányzat betiltotta ezeket, ezzel szakadt vége.

Meddig élhetett vajon az utolsó veterán?

A fiatalok közül volt, aki egészen az 1980-as évek legelejéig élt, az ezredparancsnokok idősebbek voltak, ők az 1960-as években haltak meg.

Milyen emlékek maradtak utánuk?

Az 1920-as, 30-as években összegyűlt az anyag a múzeum számára, ez 1944-ig volt látogatható. A világháború végén azonban összecsomagolták, Egerbe szállították, ahol egy pincében ládákban pihent. Később az egészet átszállították a történeti múzeumba, ahol mind a mai napig meglehet az összes tárgy, de szanaszét szórva a hatalmas gyűjteményben, amit valószínűleg soha nem fognak összeszedni. Az említett Sáfrány Géza – akkor már altábornagy – a háború végén hét ládában próbálta menekíteni az anyagot, körülbelül a fele maradt meg. Azok a tárgyak maradtak fenn, amelyeket a katonák adtak át nekik szeretetük jeléül, megmaradtak például Mellinger Dezső képei is, de 1945 után nem nagyon lehetett ezeket elővenni, sőt beszélni sem volt ildomos róla. Egy-egy padlás őrizhetett még tárgyakat, de amikor a tulajdonosuk meghalt, a leszármazottak már nem érezték fontosnak, bizonyára kidobták őket. Csirmaz István hadi naplója például úgy maradt fenn, hogy egy bontás alatt álló ház padlásán találták meg a rokonok, és Pásztor Levente helytörténész teljesen véletlenül mentette meg a megsemmisülése előtti pillanatban.

2014-ben jött létre a 10-es Honvéd Hagyományőrző Egyesület. Hogyan tudják őrizni a 10-es honvédok emlékét?

Minden évben halottak napján a 10-es honvéd szobornál gyertyagyújtással emlékszünk az elesett hősökre. 2015-ben az a szerencse ért minket, hogy Miskolc városát képviselhettük az Úz-völgyi megemlékezésen. Ezeket 1991-ben szervezte meg először Gergely András, Csíkszentmárton polgármestere. Elsődleges apropóját az 1944. augusztusi szovjet betörés jelentette a völgybe, de nemcsak a II., hanem az I. világháborús harcokra is emlékeznek.

Olaszországban is jártak…

Igen. Nekünk is újdonság volt, hogy már 1915-ben egy menet zászlóaljjal noszvaji, mezőkeresztesi toborzási területről érkező fiatalokat az olasz hadszíntérre vittek, valamint itt esett az ezred fogságba a háború végén. A harcok színhelyét viszonylag jól lehet azonosítani, ott voltunk kint. Az Úz-völgyében és Olaszországban is korhű egyenruhában jelentünk meg, tavaly pedig Lengyelországba is ki tudtunk jutni.

Milyen volt egyébként az egyenruha?

Nem volt nyári és téli, télre érkezett még hozzá pluszban egy kabát. Nem lehetett kényelmes. Posztó anyagról van szó, ami ködös, csapadékosabb időben szivacsként szívja magába a vizet, így szegény katonák rengeteget szenvedtek miatta. Emellett szürke volt. Eredetileg olyan fegyverekhez készültek, amelyek nagyobb füstöt generáltak, de az I. világháborúra már nem a füst volt a jellemző, így a színe miatt nem igazán tudott elrejtőzni a katona az ellenség elől.

Már a háború végének centenáriumához képest is eltelt hat év. Hogyan lehet fenntartani hosszú távon a 10-es honvédek emlékét?

Nemcsak lehet, hanem kell is, hiszen minden egyes családban okozott tragédiát. Ha elmegyünk bármelyik magyar településre, biztos, hogy találunk legalább egy emléktáblát, amelyen az I. világháborús áldozatokat sorolják fel. Az ő emléküket szeretnénk továbbra is őrizni, hiszen a legdrágábbat adták, a saját életüket a hazájukért. Szeretnénk, ha ez példaként tovább élne a jelenlegi vagy a következő generációk esetén is.

Ön a Hermanban tanít. Emlékeztet-e ma az épülethez kötődően valami, hogy ott volt a 10-es honvédek laktanyája?

Szerencsére igen. Az első megemlékezéseket A Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Csoportja kezdte el újra a 90-es években: Tarcali Béla, Tóth Béla, mellettük Feledy Péter nevét is meg kell említenem, aki akkor mint önkormányzati képviselő sokat dolgozott érte, hogy az említett 10-es honvéd szobor méltó helyre kerüljön az iskola mellé, a Tizeshonvéd utcába. A szobor eredetileg a 65-ösök laktanyája, a Rudolf laktanya előtt állt, az épület a Zsolcai kapuban található ma is. Amikor 1970-ben építették a Gömöri felüljárót, a szobrot gyakorlatilag eldugták a Hősök temetőjébe, Feledy Péternek köszönhető, hogy méltó helyére került.

Tegyük fel, valaki I. világháborús emléket talál…

Mindenkit biztatnék, hogy keressen meg vele minket. Természetesen nem kérjük el a becses emléket, levelezőlapot, képeslapot, képeket, leveleket, csak digitálisan lemásoljuk. Majdnem minden évben keresnek minket azzal is, hogy tudunk-e segíteni elesett rokonaik felkutatásában. Ha valaki tud pontos adatokat, hogy mikor, hol halt meg a felmenő, ha tudják a születési dátumot, anyja nevét, akkor már egészen pontosan tudunk segíteni, hogy körülbelül vagy pontosan hol lehet eltemetve. Sajnos a temetők nem biztos, hogy megvannak, az erdélyi hadszíntéren szinte teljesen eltűntek, de Lengyelországban ezeket a sírokat nagyon szépen rendben tartják, ott temetőnként is lehet keresni. Olaszországban viszont felszámolták az összes I. világháborús emléket, hatalmas csontkamrákban, osszáriumokban gyűjtötték össze őket.

Tud-e esetleg említeni olyan érdekes esetet, amikor valakinek sikerült megtalálni elhunyt hozzátartozóját?

Az egyik, azóta egyesületi tagunknak a nagypapája esett el a háború idején. A családi legendáriumban annyi maradt meg, hogy Doberdónál halt meg. Aztán kiderült, hogy nem az olasz hadszíntéren, hanem Erdélyben, a besztercei térségben esett el. Ott aztán sikerült nagyjából beazonosítani a helyet korabeli rajzok alapján. Szeretném kiemelni Pásztor Levente nevét, mert ő segített, ő kutatta végig a történetet, és mutatta meg, hogy pontosan hol a hely, ahol eleshetett. Sajnos a sírok már nincsenek meg, de a helyszínen a rokonok le tudták róni a kegyeletüket.