Így alakultak ki a bölcsődék

Mikor már dolgozni jártak a nők is, az egyikük gondolt egyet, és a szomszéd Mari nénivel megbeszélte, hogy mivel imádják egymást pár hónapos csemetéjével, mi lenne, ha beadná hozzá reggel, majd délután érte menne? Mari néni rájött, hogy idős korára is lett célja az életének, ezért több helyi gyermeket bevállalt. Ilyenek voltak az első bölcsődék. Ez persze csak fikció, de valahogy így kezdődött. Sem professzionalitás, sem szabályrendszer nem jellemezte ezeket, főleg az nem, hogy egy gyereknek mennyi helyre és mekkora világításra van szüksége az egészséges fejlődéshez. Miskolcon Antalfi Károlyné Szabó Klára volt részese az intézményesítési folyamatnak, ami elmondása szerint tíz éven át tartott. 

Az 1929-ben született, ma már 95 éves hölgy így mesélt a kezdetekről, a bölcsődék kialakulásáról:

– 1948-ban végeztem tanítóképzőt, de azt a végzettségemet nem fogadták el, mert én még egyházi iskolában tanultam, és a vizsgám után egy nappal államosították az intézményt. Rá öt évre megszületett a fiam, és utána nem tudtam elképzelni, hogyan tovább, mert anyám még dolgozott, apám meg meghalt. A körzeti orvosunk ajánlotta, hogy a Bacsó Béla utcán, ami most Megyesalja, van egy bölcsőde, menjek oda gondozónőnek. Ez egy volt az akkori mintegy tíz kisdedóvó között. A háború után ugyanis megépült az első, húsz férőhelyes bölcsőde, ami a Szinva-parton volt, ahol elég szomorú körülmények között éltek az emberek. A második a Dózsa György utcán létesült, ennek vezetője a bolgár festő, Mazsaroff Miklós rokona volt. A harmadik a Vasgyárban épült, harminc férőhelyes volt és az itt élők igényét elégítette ki. Sok tehát szükségszerűen, lakóházban és mindenféle szakmai irányítás nélkül jött létre, szociális létesítmények voltak. Még éjjel-nappalos bölcsőde is létezett azoknak az anyáknak, akik három műszakban dolgoztak a Leninkohászati Művekben. Én tehát a Bacsó Béla utcai bölcsődében kezdtem el dolgozni bölcsődei gondozónőként – mondta el Antalfi Károlyné, aki Akócsi Ágnessel került kapcsolatba. Ő 1946-tól haláláig (1973), különböző beosztásokban dolgozott a Népjóléti Minisztériumban. 1951-től gyermek-egészségügyi vonalon mozgott, a kisdedóvásügyi osztályon, ahol a bölcsődék elkötelezett híve lett.

A minisztériumban intézményesítették a bölcsődei ellátást

Ez azt jelentette, hogy ki kellett dolgozni egy módszert, ami a leghatékonyabb a gyerekek és a szülők számára. Ebben a munkában vett részt tíz éven keresztül Antalfi Károlyné. – Azt vettük észre, hogy a gyerekek a falat vakarták, mert nem volt játék. Egész nap aludtak vagy feküdtek, de semmivel nem tudták elfoglalni magukat. Akkor a szintén pedagógus végzettségű Akócsi Ágnessel elkezdtünk gondolkozni azon, hogy mivel tehetnénk szórakoztatóbbá a mindennapokat. Arra jutottunk, hogy játékokat kell beszerezni, majd munkarendet kell szervezni. Fontos volt az is, hogy az anyákat megtanítsuk játékra, hiszen ők sem töltöttek el minőségi időt gyermekeikkel annak idején. Főleg a társadalmilag elhanyagolt gyerekekre volt ez igaz. Nekik olykor még teljes ruházatuk sem volt – mondta el a szakember, aki hozzátette, beszereztek játékokat: építőkockákat, babákat, hozzájuk ruhákat varrtak, és régi fadarabokból festettek vonatokat, hogy gördülékeny legyen a nevelés.

Szétnéztek a környező országokban

Antalfi Károlyné elmondta, kíváncsiak voltak, mások hogyan csinálják, náluk hogyanis volt a bölcsődei nevelés kezdete. – Konzultáltunk bolgár és lengyel intézményekkel, jártunk kint Ausztriában és az NDK-ban. Láttunk olyan példát, ahol a bölcsőde az óvodával volt egyben, máshol meg az öregek otthonával, de ezek egyike sem bizonyult jó megoldásnak. Az utóbbi azért nem, mert az időseknek sokszor nincsen türelmük a gyerekekhez, a kicsik pedig szintén nem minden esetben fogadják el a furcsa öreg néniket. Máshol reggel busszal szedték össze a gyerekeket, úgy vitték be a bölcsődébe, ahol két gondozónő tíz gyermekre vigyázott, az épülethez pedig gyönyörű park tartozott. Ezt túl drága megoldásnak találtuk magyar viszonylatban. Akócsi Ágnes végül egy német pszichológussal találkozott, akinek akkorra már könyve jelent meg a gyerekek fejlődéséről és a bölcsődei munkáról. A szakember egy táblázatban foglalta össze, hogy milyen korú gyereknek mit kell tudnia, mikor kell beszélnie és járnia, valamint mikor lesz önálló. Magyarországon Popper Péter pszichológussal kezdtünk el együtt dolgozni, hogy átszabjuk a magunk tapasztalataira ezt a táblázatot. Minden bölcsődében kiosztottam annyi kérdőívet, ahágy gyermek volt, és a gondozónők leírták a megfigyeléseiket. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a német elképzeléshez képest mi a magyar valóság, hiszen úgy éreztük, hogy nem utánoznunk kell másokat, hanem kialakítani a saját rendszerünket – mondta el Antalfi Károlyné, mi volt az eredettörténet.

A döbbenet után célok következtek

A szakember rádöbbent, hogy mennyire szivacsok a gyerekek. – Mindent képesek megtanulni. Ha kellett, kétnyelvűek voltak, mert volt itt koreai anyának magyarul is beszélő, vagy brazil apukának spanyolul is tudó gyermeke. Tehát rájöttem, hogy nekünk ez alá kell dolgoznunk, hogy megtanuljon rendesen beszélni. Továbbá teret kell adnunk a mozgásának és játékot kell biztosítanunk a fejlődéséhez. Bevezettük a Kodály-módszert, én ráadásul ének-zene szakos voltam, tehát gyerekdalokat gyűjtöttünk össze, hogy beiktassunk zenés foglalkozásokat is. Ehhez megtanítottuk énekelni és játszani is a gondozónőket – emlékezett vissza Antalfi Károlyné, hozzátéve, csak ezután számolták ki, hány négyzetméter kell egy gyerekre, milyen magasnak kell lenni az épületnek, hány lux legyen a világítás, milyen fűtés legyen, hol jöjjenek be a szülők és hol távozzon a szennyes, továbbá egy gondozónő mennyi kicsivel tud foglalkozni. Annak idején tíz gyermek tartozott egy felnőtt felügyelete alá.

Kialakult a napi rutin

Az ötvenes-hatvanas években nem kértek el ruhát és ágyneműt a szülőtől, mint ma. – Volt saját mosodánk, ahol a pelenkát, a bölcsis pamut ruhát fehérneművel együtt és a szintén kizárólag pamut ágyneműt tisztán tudtuk tartani. A gyermeket tehát meztelenre vetkőztettük, miután a szülő beadta a bölcsődébe, lefürdettük, majd ráadtuk a benti ruhát, ami lehet, hogy nem volt olyan szép, mint az otthoni, bár annak idején nem is volt nagy választék a boltokban. A legfontosabb az volt, hogy megkönnyítsük a dolgozó anyák életét. A mindennapi élelmet dietetikus állította össze, majd elkezdtünk kipróbálni egy napirendet, amiben rögzítettük az evés és az alvás idejét. A gyerekeket kint, a jó levegőn altattuk – mondta el Antalfi Károlyné. Szerinte a selyemréti bölcsőde nem Miskolc első bölcsődéje volt, hanem az ország első módszertani bölcsődéje, ahol felállították a szabályokat, és tanították is azokat a későbbiekben. Ő maga harmincnyolc éven át dolgozott ezen a területen. A ma már hatvanadik fennállási évét ünneplő selyemréti Napsugár Bölcsőde első igazgatójaként tevékenykedett.