Őszi napozás Miskolc után Arnóton

– Az új címben benne van az ember, annak cselekvéshez való viszonyulása – válaszolja. – Tudatos, szándékos a változtatás, hiszen része vagyok az ősznek, lassan a télnek. 76 éves vagyok, ez a kötet öregkorom verses regénye, nagyon sok öreg hangulatú vers olvasható benne. Érzem a szellemi és testi leépülésem, a bajaim a témák. Sok veszteség ért, ezek megviseltek. Petőfi Sándor megróna, ha olvasná ezeket a verseket, hiszen A XIX. század költői című művében megírta, „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ Saját fájdalmad s örömed:/ Nincs rád szüksége a világnak,/ S azért a szent fát félretedd”. Ő félretetetné velem ezeket a verseket, de mint ahogy Jánosi Zoltán a kötethez írt utószavában megírta, bár hétköznapi dolgok jelennek meg most a költészetemben, de azokat képes vagyok egyetemessé tenni. Amit megírok, mások által is értelmezhetőek. 

Ötvenhét év Miskolcon 

Fecske Csaba jelenleg Arnóton él lánya családjával. Felesége halála után döntöttek úgy, hogy magukhoz költöztetik a költőt az avasi panelház negyedik emeleti lakásából, nehéz volt már a lépcsőn közlekednie. 
– Hazátlannak érzem magam – jegyzi meg. – Szögligeten születtem, ott éltem 14 éven át, majd 57 évet Miskolcon. Aztán a sors úgy hozta, hogy ma már Arnóton lakom. A mikrokörnyezetem meleg családi fészek, de mégis kicsit otthontalan vagyok. Mert már nem vagyok miskolci, arnóti pedig még nem vagyok. Keresett ugyan a polgármester az ideköltözésem után, ő most nem indult újra a választáson, kérdezte, vállalok-e valamilyen szerepet a település életében, igyekezett helyzetbe hozni, én pedig szeretnék arnóti lenni. Ő azt mondta, az az arnóti, aki annak vallja magát. Én igyekszem magam megszerettetni az emberekkel, sokan fogadják már a köszönésemet, van már, aki szóba elegyedik velem, de akkor leszek igazán arnóti, ha szeretni fognak. 

Otthontalanságérzés 

– Mindennek eljön az ideje. Bízom benne, hogy múlik ez az otthontalanságérzés. Mert nem vagyok már szögligeti sem. Igaz, nemrég díszpolgári címet kaptam ott, de hiába vettem át az elismerést, már nem tudnék ott élni, Miskolc pedig már úgy érzem, kivetett magából. Bár megkaptam a Szabó Lőrinc-, a Pro Urbe díjakat, az előző évi könyvhétre még hívtak, az idén már nem kaptam lehetőséget a bemutatkozásra. Remélem, azért nem radíroznak ki a város emlékezetéből, mert már nem élek ott. Írtam korábban egy verset Miskolchoz, Megkésett vallomás a címe – mondja, és kéri, hadd olvasson fel belőle néhány sort. „...lábamra tekerednek utcáid és nem eresztenek/...városom, ha akarod, én már hozzád tartozom.”  (A verset – igaz, most picit másképp hangzott el – megtaláltuk a Spanyolnátha egy korábbi számában – a szerk.)
A szerző a sorokhoz hozzáfűzi: „akkor vallok szerelmet, amikor már nem vagyok vele együtt”. 

Születnek a versek 

Kérdezzük, hogy áll az ihlettel, hiszen tudjuk jól, ez mindig központi kérdés volt: jön-e, vagy sem. Ha éppen nem, akkor kétségbeesik, hogy soha többé nem fog tudni írni. 
– Születnek a versek. Ha jön a múzsa, bármelyik pillanatban képes vagyok írni, a szellem működik, a test kevésbé. Kisprózák is születnek, több novellát írok, mint régen, de az igazi műfajom még mindig a vers. A humorba is belemerészkedtem. Több humoreszket küldtem az utóbbi időben a Rádiókabarénak, szerepeltek is ott írásaim, remélem, folyamatosan műsoron leszek, a humor, az önirónia mindig is jellemző volt rám. 
Az élete legfrissebb élménye a dédunokája, Luca Sára, aki napsütést visz az életébe, felé áradó figyelme, szeretete élteti. 
– Az öregkor nagy értéke, jutalma ez nekem – vallja. – Már őt is megverseltem, a következő kötetem biztos részei lesznek a róla szóló versek. Életem legszebb kötete lesz, mindig arra törekszik az ember, hogy az legyen, persze ezt az utódok állapítják meg, hogy az-e. Írom, amíg bírom. 
Még megemlíti, legközelebb az egri Agria irodalmi folyóirat szeptemberi számának lesz főszereplője, ahol életinterjúja mellett versösszeállítást, tanulmányait, esszéit is olvashatják majd az érdeklődők.