Hogyan és kiből lesz a költő? Fecske Csabát kérdeztük

Hogyan, kiből lesz költő? Hogyan él? Mi a költőség? Ki más tudna erről többet mondani, mint a több mint negyven megjelent kötettel rendelkező szerző, Fecske Csaba? 

 

Újra itt a költészet napja... 

...én meg költő vagyok, illetve majd az unokáink eldöntik – ahogy Kányádi Sándor mondta –, hogy valóban költők voltunk-e. 

 

Ha már itt tartunk: az unokák szívesen olvassák a verseit? 

Nem nagyon olvasó emberkék. Az öt unokámból egy van, aki olvas. Szabolcs is, de ő inkább szakkönyveket. Ő egyidőben verselgetett is, akár az apja, de aztán abbahagyta. A vérében volt egy kicsit, de aztán nincsen folytatás. 

 

A költőkről azt mondják, ihlet alapján írják verseiket. Emlékszik, amikor először megérkezett? 

Több mint hetven éve verselgetek, úgyhogy erre nem igazán emlékszem. De nem is ihlet volt az még, hanem másolás, azoknak a költőknek a másolása, akiket akkor ismertem. Petőfit, Aranyt. Tompa Mihály egy ideig a kedvencem volt, meg az akkori élő költők közül Weöres Sándor, akit nagyon megszerettem. Édesanyáméknak a Szabad Föld nevű újság járt, meg a Kincses Kalendárium, ott nagyon sok verse jelent meg, és azokra én nagyon rákaptam, ráhangolódtam. Így kezdődött, az ihletre nem emlékszem. 

 

De honnan érezte, hogy verselnie kell? 

Tejfogú gyerek voltam, amikor elkezdtem verselgetni, mama azt mondta, hogy született költő vagyok. Ez fontos volt számomra. 

 

Felfigyeltek rá a szülei? 

Édesanyám tudta meg először, mert titokban ment, kicsit röstelltem. 

 

Miért röstellte? 

Szégyenlős gyerek voltam. És amikor világgá kürtöli az ember az érzéseit, örömeit, bánatait, akkor szégyelltem, hogy mások is megtudják. De édesanyám nagy híve volt az én munkásságomnak. Amikor már családos emberként hazamentünk Szögligetre, és a buszmegállóba kikísért, ha idegen volt ott, akkor odament, megveregette a vállát, és kérdezte: tudja, hogy ki az én fiam? Nem tudta. Na egyből megtudta. És én ezt szégyelltem. De ma már kedves emlék számomra. 
 

Mikor érezte először, hogy költő? 

Akkortól számíthatom, amikor az első versem megjelent, ez 14 éves koromban volt. Véletlenszerű volt, akkor nem volt folytatása, rendszeresen csak később publikáltam. 

 

Hol volt ez? 

A Szabad Földben, volt irodalmi melléklete, neves írók, költők művei jelentek meg benne, többek között Weöres Sándor is publikált itt gyerekverseket. 

 

Hogyan került velük kapcsolatba? 

Mivel én is az olvasója voltam, kiírtam a címet, és elküldtem egy neves újságírónak, Bajor Nagy Ernőnek, és ő leközölte. Tőle kérdeztem meg Weöres Sándor címét, és neki is küldtem néhány versemet úgy, hogy kitéptem a kockás füzetemből középről a lapokat, és azokra másoltam le néhányat. 

 

Mit szólt hozzá? 

Kérdeztem tőle, hogy tehetséges vagyok-e. Kedves öcsém, így kezdődött a levele. Azt írta nagyjából, hogy jók a rímek, jó a ritmusa a verseknek, és hogy folytassam. Ezt írta, egyértelműen. Ez inspirált. Meg az is, hogy ott született a szomszéd faluban, Perkupán Kalász László költő, és én úgy gondoltam, Szögliget sem alávalóbb falu, mint Perkupa, ha ott születhetett költő, akkor itt miért ne. Ez is fontos volt nekem. 

 

Mikor volt az a pont, amikor úgy érezte, érdemes csinálni? 

Amikor az első kötetem megjelent a Magvetőnél 1978-ban. 30 éves voltam, a nevem már többé-kevésbé ismert, közölték a nagy újságok a verseimet: a Népszava, a Népszabadság, folyóiratok. Két-három kiadó létezett akkor, a Magvető költő- és íróavató volt, rang, ha valaki megjelent ott. 

 

Valóban létezik az ihlet? 

Létezik, azt jelenti, hogy az ember nagyon ráhangolódik, amikor teljesen el tudja vonatkoztatni magát a világtól, és akkor csak ő maga van és a lelke, és a megszállottság, ami arra fűti, hogy írjon. Sokszor prózaírás közben is elkap, kisprózát szoktam írni, novellát, és azt is csak akkor tudok, ha ez a ráhangolódás, ez az ihletett állapot elfog. Ennek vagyok kitéve. Ha nincs ez az ihletettség, akkor nem tudok jót írni. Vagy jön, vagy nem. Én mindennap írok valamit, emiatt nagyon sok a selejt is. 

 

Amikor jön az ihlet, akkor muszáj feljegyezni? 

Bárhol vagyok, igen. Volt rá példa, hogy valamit egy rúzzsal írtam fel, mert más nem volt kéznél. Gyorsan elrebben, mint egy lepke, vagy mint a szitakötő. Nyakon kell csípni, hogy megmaradjon azon az úton, amelyiken közelít hozzám, ami a lelkemben van, valahol a tudatom mélyén, ezzel nagyon csínján kell bánni. 

 

Ha fel van írva valami, az biztos, hogy megmarad? 

Nem biztos. Sokszor a kósza gondolataimat lejegyzem, jegyzetelek, vázlatot csinálok, de nem mindig lesz belőle valami. De van, ami lassan születik meg, komótosan, szinte lépcsőzetesen, az ilyen verseim megrögzülnek az agyamban, ha nem írnám le, akkor is maradnának. 

 

Vannak korszakok, amikor elmegy az ihlet? 

Nálam ez sokszor előfordul, ilyenkor mindig sírok a barátaimnak, hogy a múzsa nem közelít, kétségbeesek, hogy soha többet nem fogok tudni írni. 

 

Volt, amikor úgy érezte, bárcsak ne lenne ez a plusz, a költői gondolkodásmód, a tehetség? 

Ezt nem éreztem, de sokszor éreztem úgy, hogy kudarcos az életem, többre is vihettem volna, sokszor van elégedetlenség bennem. 

 

Néhány éve a felesége halála után beszélgettünk. Akkor azt mondta, szinte maguktól íródtak a versek. 

Az volt az érzésem, és a tervem is egyben, hogy egy kötetet szánok az ő lelkének, aztán jöttek belőlem, folytak a versek. Úgy írtam, hogy szinte nem is gondolkodtam rajtuk. Az élet íratta velem. Megszületett 12-15 vers, egy ciklus, aztán utána már éreztem, hogy erőltetni kell az agyamat, és akkor abbahagytam. Persze születnek alkalmanként még gyászversek őróla, vagy az őt elsirató versek, de csak nagyon ritkán, kötet már nem lesz belőle. 

 

Meg tudott élni a költészetéből? 

Volt kenyérkereső foglalkozásom, szöges ellentétben állt a művészettel, iparoscégnél dolgoztam. De azokat a verseket, amik bennem voltak, sikerült megírni a maguk idejében. Remélem, az összeset még nem írtam meg, reménykedem, hogy még lesz erőm, még lesz ihletem, hogy folytatni tudjam. Időnként most is rám jön a pánik, hogy jaj, többet nem fogok tudni írni. Egyébként ki akartam próbálni magam, hogy meg tudok-e élni a verseimből, akkor, amikor nagyon sűrűn kezdtem publikálni – jegyzeteket például az Északnak és máshová –, így úgy gondoltam, kiveszek egy év fizetetlen szabadságot, nem égetem fel magam mögött a hidat. De aztán a sors megoldotta, hogyan tovább. Jött a bénulás, rokkantnyugdíjas lettem, és lett bőségesen idő, 24 óra az alkotásra. Az az érdekes, hogy amikor a magam gazdája lettem az időt tekintve, akkor sem lehetett többet írni, mint azelőtt. 

 

Mondja, nincs nap, hogy ne írna. Min dolgozik most? 

Összegyűjtöttem az általam legszebbnek ítélt verseimet a pályakezdettől mostanáig, hamarosan megjelenik. Az a címe, hogy Hiteles nyomat, alcíme pedig Fecske Csaba legszebb versei. Amiket én gondoltam legszebbnek. 70-80 vers. Eredetileg az volt a szándékom, hogy mivel jövőre leszek 75 éves, 75 darabot rendezek kötetbe, de nem akart úgy alakulni. Van egy dagadt dosszié, ami tele van versekkel, ezek mind megjelentek különböző irodalmi folyóiratokban, ebből is szeretnék majd kötetet. És nyertem a Nemzeti Kulturális Alapnál egy alkotói ösztöndíjat, abban azt vállaltam, hogy 50 gyerekverset írok, egy kötetre valót, ez most kötelességem. Rákaptam a prózára is, kacérkodom a gondolattal, hogy egy prózakötetet is összeállítok. Vannak terveim. 

 

Mennyiben lát bele a mostani fiatal költők munkásságába? 

Mindig is figyeltem a kollégák munkáit, fiatalokét és idősekét, olvasom az irodalmi folyóiratokat. Ha feltűnik egy új költő, igyekszem figyelemmel kísérni. Drukkolok is nekik. Néhány évvel ezelőtt a Holnap folyóiratnak volt egy stúdiója fiatal, pályakezdő írókkal, amit én vezettem. Közülük ketten kiemelkedtek, Balajti Ágnes, ő szépprózát írt, ma irodalomelmélettel foglalkozik, jó neve van a szakmában, a másik pedig költő, Korpa Tamás, az egyik legjobb fiatal költőnek tartják. Velük jó viszonyban voltam, de másokkal is, Vass Tiborral például. Most írtam recenziót a legújabb könyvéhez, posztmodern, kicsit idegen nekem, de úgy belebonyolódtam a könyvébe, hogy összevissza jegyzeteltem. A múlt hónapban Tibi volt az Irodalmi Jelen folyóiratban a hónap költője, őt meg én váltottam. 

Szokták keresni a fiatalok? 

Szoktak, de inkább olyanok, akik nem igazán alkotók, hanem inkább írogatók. Én meg őszinte ember vagyok, ha finoman becsomagolva is, de azt mondom, amit gondolok. 

 

Hogy érzi, nem mindenki tehetséges, akinek ihlete van? 

Első olvasásra lehet látni, ha valakiben mocorog a tehetség. De nem tudok erre a kérdésre pontos választ adni. Csak a magam példáját tudom hozni, nekem fontos volt, ezért csináltam. 

 

Változott-e a költő szerepe a fiatal korához képest? 

Akkor felnéztek az emberre, mert költő, igaz, úgy, mint egy csodabogárra, most inkább úgy néznek rá, mint akinek elment az esze. A költészet presztízse nagyon csökkent. Igazából a Kádár-korszakban, az „átkosban” volt ütése a verseknek, amikor el lehetett bújtatni a kritikákat a sorok között. Ez a kiélezettség ma nincs meg a költészetben. Ez is lehet az oka, hogy ma begubózott a költészet, saját magáról szól a líra. Én magam sosem voltam közéleti költő, az érdeklődésem nem volt meg, igaz, volt olyan elhivatottságérzés bennem, hogy a szegények költője akarok lenni, de aztán ezt feladtam. A magam gyönyörűségét, a magam bánatát akartam, most is csak ezt akarom megírni. Az igazi költő mások érzéseit is ki tudja fejezni azáltal, hogy a sajátját őszintén írja le. 
 

Fontos a költőnek, hogy eljusson az olvasóhoz? 

Vannak költők, akiket nem érdekel, hogy olvassák-e őket, nekem fontos. Persze nincs elképzelésem arról, hogy milyen az olvasó, aki találkozik a versemmel, de örülök, ha vannak visszajelzések. 

 

Vannak? 

Hogyne. 

 

A mai napig? 

Egy-egy könyvbemutató, ha van, mindig produktív. Volt egy szerzői estem nemrég, utána odajött egy 20 év körüli kislány, és azt mondta, hogy amikor a verseket hallotta, olykor-olykor a hideg futkosott a hátán. Na ez igen. Megfogta a vers, nyilván. De akkor sem haragszom, ha kritikusan viszonyulnak a műveimhez, ha az nem bántó, őszinte. 

 

Volt ilyen? 

Biztosan volt, de a rosszat igyekszem elfelejteni, kitódul az agyamból, nem a kritika, a bántás. 

 

A kritika befolyásolja a költőt? 

Azt szoktam mondani, én adok a kritikára, nem teszek. A legtöbb kollégám inkább tesz a kritikára. De ezt más művészektől, például színészektől is hallottam, hogy milyen alapon kritizálják, amikor ő beletette az érzéseit, az életét a művébe. Ám az alaposabb kritikák lenyesegetik az ember vadhajtásait, én hasznosítottam, épültem a kritikákból. Az is fontos, ha dicsérnek, mintha hájjal kenegetnének, de az nem hajt hasznot a fejlődésemet illetően. 

 

Azt mondják, hogy mára eltávolodott egymástól a művész és a közönsége. Mennyire? 

Ez igaz, tapasztalom. Némelyik költő mintha arra törekedne, hogy elriassza az olvasót. Biztos, hogy nincs ilyen törekvés, de mintha az alkotó saját magára reflektálna, mintha nem a közönség felé nyitna. Nem kell a közönséget kiszolgálni, ez nyilvánvaló, nem igényt kell kielégíteni, hanem igényt kell kelteni. De ez nehéz dolog és macerás is. Én igyekszem, hogy legyenek olvasóim, hiszen az irodalom csak olvasók által működik. Úgy van értelme egyáltalán. 

 

Sokszor az olvasók sem tesznek erőfeszítéseket. Mit tehetnek, hogy visszataláljanak a versekhez? 

Hajszolt életet élünk, ez igaz. Fáradtak az emberek, maga a kor is olyan, hogy megöli az ember lelkét, örül, ha elnyújtózik, nem vesz kezébe könyvet. Nem tudom, mit lehetne. Talán az oktatáson múlik. Az a tapasztalatom, hogy az óvodások, de még az általános iskola alsó tagozatán is szeretik a gyerekek a verset, de ezt később nem sikerül megtartani. Nem csak nálunk van ez így, világjelenség. Közrejátszik ebben az erkölcs alapvető változása is. Nagyon fortyogó, változó világ ez, abszolút mély, civilizációs válság, valamikor a középkorban volt ilyen. Hogy mikor lesz ebből kiút, hogy van-e, nem tudom, remélem, hogy lesz, és csak én látom sötéten a jövőt. 
 

(A borítóképen: Fecske Csaba: „Első olvasásra lehet látni, ha valakiben mocorog a tehetség”)