„Revolverrel nem szokás vezércikket írni!”

Herman Ottó, az utolsó magyar polihisztor heves és makacs természetű ember volt, sokszor párbajozott az igaza megvédésének érdekében. Vegyünk sorra a helyi sajtóban fellelhető eseteket időrendi sorrendben, melyekből kiderül, hogy nem is mindegyik eset végződött tényleges párbajjal.

A polihisztor 

Herman Ottó, született Herrmann Károly Ottó, természetkutató, zoológus, néprajzkutató, régész, politikus. A „madarak atyja”, polihisztor. Az őskőkorkutatás és a tudományos barlangkutatás megindítója. 
Nevét szinte minden magyar ismeri. Miskolcon gimnáziumot, múzeumot, tudományos díjat neveztek el róla, és szobrot is kapott a lillafüredi függőkertben, illetve a papszeri kiállítóépület előtt. Látogatható egykori nyaralója, a Pele-lak, de készült róla emlékbélyeg, barlangot és tavat is neveztek el róla szerte az országban. 
1879–1883 között Szeged városának, 1889–1892 között Törökszentmiklósnak, 1893–1896 között pedig Miskolcnak volt az országgyűlési képviselője. 

A Herman–Szalay párbaj 

A párbaj előzménye az volt, hogy a szintén parlamenti képviselő Szalay Imrét Herman egy magánbeszélgetés során hazugnak nevezte. Azt, hogy pontosan miért, arra nem tértek ki a források. 
A beszélgetés után Madarász Jenő – aki szintén korának ismert országgyűlési képviselője volt – elmondta a sértettnek a tudós által közölt mondatot: 

(Pesti Hírlap – 1883. február 11.) 

Szalay rögtön kinevezte Hentaller Lajost és Izsák Dezsőt párbajbeli segédjének, akikkel kérdőre vonatta a tudóst a kijelentést illetően. Mivel Herman Ottó nem vonta vissza szavait, csakugyan párbaj lett a dologból. Természetesen a polihisztor is megnevezte segédeit, akik báró Prónay Gábor és Hoitsy Pál voltak. 
Az első probléma ott volt, hogy Herman először Madarásszal akart párbajozni – mivel árulkodott Szalaynak –, azonban erről Szalay segé­dei hallani sem akartak. 
A fegyvernem választásánál is akadtak összetűzések. Prónay és Hoitsy a kard mellett tette le a voksát, míg Hentaller és Izsák a pisztoly mellett „kardoskodott”. Nem tudtak megállapodni, így egy külön bizottság döntött a fegyvernemről, amely végül a pisztoly lett. A párbaj feltételeit is meghatározták: három lövés, huszonöt lépés távolságról (öt lépés avance, azaz előny – ennyit léphettek lövés előtt). Egy lövésre fél perc állt rendelkezésre. 
A tett helyszíne a káposztásmegyeri erdő volt, 1883. február 9-én. Ahogy az kell, orvosok is voltak jelen az eseményen, a segédek pedig három pár pisztolyt vitték magukkal, hogy a felek minden lövést külön lőfegyverrel tegyenek meg. 
Az első lövés Szalay Imrét illette. Lőtt, a lövés csaknem talált. Herman következett, ő azonban a rendelkezésre álló fél percben fel sem emelte pisztolyát. Ezen Szalay megsértődött, és otthagyta a helyszínt. 
A bíróságon – mert, ugye mondanom sem kell, hogy a párbajozni tilos volt – Szalay így nyilatkozott: 
„A képviselőtársam figyelmeztetett, hogy Herman Ottó sértőleg nyilatkozott rólam, felkértem Hentaller Lajos és Izsák Dezső urakat, hogy keressék föl Herman Ottót s hívják föl, hogy azt a sértést rektifikálja. Herman a sértést nem akarta visszavonni s megnevezte tanúit: Hoitsy Pál és dr. Prónay Gábor urakat. A segédek megállapították a párbaj föltételeit és helyét. Gondolom 25 lépés volt a távolság 5-5 lépés avanceszal s háromszori golyóváltással. A lövésnek 30 m. p. alatt kellett megtörténnie. Elfoglalván helyeinket, mindketten megtettük az avancet. Húsz másodperc elteltével Hermanra célozva elsütöttem pisztolyomat, de nem találtam. Vártam ezután 30 másodpercig, hogy majd Herman is lőni fog s mikor láttam, hogy nem akar lőni, eldobtam a pisztolyomat, mondván: »oly emberre, aki reám nem lő, nem lövök, gyilkos nem vagyok.«” 
(Pesti Hírlap – 1883. február 11.) 

Herman Ottó így fogalmazott a bíróság előtt: 
„Egy alkalommal Madarász Jenő által megkérdeztettem, hogy mondjak véleményt Szalay Imréről. Én, igaz, azt mondtam, hogy Szalay egy esetben hazudott. Azt tartom, minden embernek lehet véleménye embertársáról, s ha ezt négyszemközt elmondja s ez indiskréciót elkövetve elmondja a véleményt másnak, akkor nézetem szerint nem forog fenn a párbaj szüksége. Szalay segédei mindazáltal a párbaj szükségét fenforogni látták. Erre megneveztem segédeimet s ezek előtt kijelentettem, hogy elfogadom a kihívást, de nem párbajvívásként fogok kiállani, mert szubjektív felfogásom szerint az ok nem volt olyan, hogy súlyos feltételek alatt párbaj vivandó lett volna.” 
(Pesti Hírlap – 1883. február 11.) 

A bíróság végül mindkettejüket bűnösnek találta, ezért Szalayt kétheti, Hermant egyheti fogházbüntetésre ítélte. Enyhítő körülménynek vette büntetlen előéletüket, súlyosbításnak azt, hogy mindketten képviselők… Az ítéletet mindkét fél elfogadta. 
„A Szalay Imre és Herman Ottó urak közt fenforgó becsületbeli ügyfelünk részéről tegnap a lovagiasság szabályai szerint nyert elintézést. Budapest, febr. 10. 1883. Hentaller Lajos, Isaák Dezső.” 
(Pesti Hírlap – 1883. február 11.) 

De az egész ügynek még nem volt vége, hiszen Herman Ottó és Madarász Jenő viszonya nem volt rendben. Madarász segítői azt bizonygatták, hogy nem történt becsületsértés védencük részéről, Hermanék azonban ragaszkodtak (volna) a párbajhoz. 
Nem találtam a korabeli sajtóban további információkat a Herman–Madarász afférról, úgyhogy szerintem végül valahogy megegyeztek a felek, a párbaj nem jött létre. 
 

A Herma–Szemnecz–Clair becsületsértési ügy 

1884. április 1-jén történt a botrányos eset, amit mindkét – vagy inkább mindhárom – fél máshogy látott és értékelt. 
Herman Ottó a képviselőházban többször felszólalt, hogy olyan embereket lát a folyosókon és az üléseken, akik nem képviselők és nem is újságírók, tehát semmi joguk sincsen ott tartózkodni. Leginkább Szemnecz Emil tartalékos honvéd hadnagyra gondolt, aki nem sokkal korábban Cegléden ellene uszította az egybegyűlteket a március 15-én megtartott ünnepségen. 
„– Ez Herman Ottó, üssétek agyon!” 
(Politikai Újdonságok, 1884, 15. szám) 

De Szemnecz a Függetlenség nevű lapnak dolgozott, úgyhogy jogosan volt jelen az épületben. 
A botrányos eset napján Clair Vilmost látta meg a tudós képviselő, aki szintén a Függetlenség nevű lap alkalmazásában állt. Herman ezt nem tudta, ezért jelentette a házelnöknek Clair jelenlétét. Hiába igazolta magát az újságíró, mégis távoznia kellett, hiszen az olvasóteremben találtak rá, ahol csak képviselő tartózkodhat. Clair méltatlankodott egy sort, aztán távozott. Herman pedig jobbnak látta, ha hazamegy a tőrös botjáért az ülés szünetében. 
És milyen jól tette! 
„Déli egy órakor zárt ülés volt Széll György képviselő ügyében. Az ülésről Herman az elsők közt távozott. Alig hagyta el az országházat, midőn Clair Vilmos és Szemnecz Emil elébe állva, Clair így szólt: »Én önt szemtelen gazembernek tartom.« Nyomban ráemelte botját és feléje ütött. Egyik részről állítják, hogy az ütés talált, másik részről, hogy Herman felfogta botjával. Clair megragadta Herman botját, mire a tőrös botnak hüvelye kezében maradt, a tőr pedig Hermannál. Ekkor a kissé hátrább álló Szemnecz előlépő revolvert tartott Hermanra. E közben oda érkeztek Szeniczey Ödön és gr. Török József képviselők. Reviczky Károly képviselő távolabbról volt tanúja a jelenetnek. A képviselők közbeléptével Szemnecz és Clair eltávoztak. Csoportosulás támadt, rendőrt kiabáltak. Clair egyenesen a belvárosi kapitánysághoz ment. Szemnecz elválva tőle, folytatta útját, s őt feltartóztatták s bekísérték a rendőrséghez. Herman és a szemtanú képviselők is megjelentek. 
A két fiatalembert letartóztatták. Hat teljes napot vett igénybe a »Függetlenség« két munkatársának kihallgatása. A rendőrség főképen azt akarta kideríteni, hogy életveszélyes fenyegetés foglaltatik-e a támadásban. Szemnecz revolvere töltve volt, s ez súlyosítja az esetet. A rendőrség végre e hó 6-án átadta a két fiatalembert a fenyítő törvényszéknek. A rendőrségnél Clair azt adta elő, hogy a képviselőház olvasótermében történt sértést akarta megtorolni, és tanúképen vette magához Szemneczet. Ez utóbbi vallomása szerint, ő csak akkor vette elő a revolvert, melyet rendesen magával hord, mikor Herman a tőrrel akart rátámadni társára. Megfélemlítésül emelte Hermanra, hogy visszatartóztassa.” 
(Politikai Újdonságok – 1884, 15. szám) 

Szemnecz ezek után párbajra hívta Herman Ottót, mindezt azzal indokolva, hogy a rendőrségen gyilkossági kísérlettel vádolta meg őt, ráadásul gyávának is nevezte. A hadnagy segítői, Vadnay Andor és Szitár Dénes felkeresték a tudóst a lakásán, aki szintén a segítői útján – gróf Andrássy Tivadar és Rohonczy Gedeon – kijelentette, hogy mivel merénylet esete állott fenn, ezért elégtételre elvi okok miatt nincs lehetőség. Állítólag ekkor már Clair Vilmos is szerette volna párbajra hívni a tudós képviselőt. 
A bíróság végül Szemnecz Emilt közcsend megsértésével, Clair Vilmost pedig becsületsértéssel helyezte vád alá. 
A bíróság ezt az ítéletet hozta az ügyben: 
„Ezután Gozsdu Elek kir. alügyész mondta el vádbeszédét. Az a kérdés – úgymond – vájjon sértve érezhette-e magát Clair Vilmos Herman Ottónak e nyilatkozata által: »Ez az az ember.« A felelet reá, nem. Mert a képviselőnek jogában van figyelmeztetni a háznagyot valamely rendellenességre s az tény, hogy Clair egy rendeletet áthágott s tényleg hibán érték. De ha sértve érezte magát, békés után nyerhetett volna elégtételt. Az elégtételadásnak egy modern módját használta, amelyet csak ő bánhat meg és nem Herman Ottó. Clair Vilmossal szemben enyhítő körülményt nem hozhat fel. Súlyosító körülmény, hogy azért inzultálta Hermant, hogy őt párbajra kényszerítse s hogy azt az embert mondotta nyilvánosan gazembernek, a ki az ország dísze és az ország háláját igazán kiérdemelte. Szemnecznél valamennyire enyhítő körülmény, hogy barátja védelmére kelt, viszont súlyosító, hogy Clair Vilmost támadásában az ő jelenlétével mintegy erkölcsileg támogatta. Clairt a btk. 262. szakaszában körülírt becsületsértés, Szemneczet közcsend elleni kihágás miatt kéri elítélni. 
A törvényszék Clair Vilmost nyilvános becsületsértés miatt 100 frt fő- s 100 frt mellékpénzbüntetésre, Szemnecz Emilt pedig közcsend elleni kihágás miatt 30 frt fő- s 30 frt mellékbüntetésre ítélte.” 
(Budapesti Hírlap – 1888. november 18.) 

Az ítélet ellen fellebbezhettek a felek, de ezután – megmondom őszintén – már nem követtem a bíróság döntését, ugyanis a mi szempontunkból ennek nincsen jelentősége.